Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám · / · Dóczy Jenő: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI

Dóczy Jenő: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI [+]
(Befejező közlemény) V. (Törvénykönyvének elvi alapjai és fontosabb paragrafusai.)
2. Racionalizmusa

De térjünk vissza még egyszer Gyulainak a művészi igazságról adott fogalommeghatározásához, hogy az «a való feldolgozása a kifejezendő eszme szerint». E meghatározásból vezettük le az előzőkben Gyulai realizmusát, most ugyanez alapon mutatjuk ki racionalizmusát.

Mintha csak a matematikus szólana: adva van az alapeszme és a zűrzavaros élet, e két tényező meghatározza az eredőt, megszabja a feldolgozás módját az író rendcsináló szerepét és megvonja a határt is, meddig mehet el az író a rendezésben, a valóság alakításában. Feladata, hogy megszabadítsa az életet bántó véletleneitől, logikátlanságától, tervszerűtlenségétől, hogy olyan mikrokozmoszt gyúrjon belőle, mely minden részében elárulja az író rendező, tervező szándékát. Ennyiből áll tehát Gyulai szerint az eszményítés, mely mintha már nem is a képzelet, hanem teljesen a kritikai értelem munkája lenne, mely aztán a logika szabályai szerint ellenőrizhető. Igen, Gyulai túlságosan tudatosnak hiszi a költő alkotó munkáját, mint valami mérnökét, aki pontosan kitervezi az építendő házat, a kész terv alapján megásatja a fundamentumot, fölrakatja a falakat, betetőzi az épületet, s mikor már be van vakolva az egész, fölteszi rá a csillogó gombot. Gyulai maga írja egy helyütt, Tompát bírálva, hogy a költői munkát nagy tanulmánynak kell megelőznie s ez az «alapeszmének tökéletes megértése, hogy jól tudjuk, amit mondani akarunk ... Gondolataink tanulmányozásának eredménye aztán az lesz, hogy semmit sem fogunk a véletlenre bízni, egy pillanattal be fogjuk látni a mű részeit alkotó eszméket» ... - Mintha csak a raison híres kritikusát hallanánk:

«Mi jól gondolva van,
tisztán kimondható,
Kimondhatására
magától jő a szó.»
(Boileau-Erdélyi J.)

Csakhogy a költő alkotó munkája nem egészen ilyen. Sokszor előbb kész a kupola gombja, mint a fundamentum. Az a bizonyos pityke példája, melyhez utólag készül a dolmány, inkább jellemzi a költő alkotó munkáját, mint az alapeszme teóriája. Sokszor előbb kész van a dráma nagy jelenete, mint az egésznek terve, hamarabb a dallam, a melódia ritmusa, mint a költeményt kitöltő érzelmi és gondolati elemek. Arany János közli velünk hátrahagyott irataiban, hogy mikor hozzáfogott az alkotó munkához, mikor eljött «az isteni perc», legtöbbször semmi sem volt meg benne abból, amit eszmének szoktak mondani. Inkább csak valami eszme élt és dolgozott benne, valami homályos sejtelem vagy csak a vajúdó vers ritmusának lüktetése. Pedig Arany már csak elég tudatos költő. Minél több író, művész naplóját, levelezését forgatjuk, annál tisztábban áll előttünk az alkotó munka lelki folyamata. Ez a becses empirikus anyag mind azt bizonyítja, hogy a műalkotás nem egy előzetes kitervezés egyszerű végrehajtása, hanem éppen alkotás közben jön létre, mintegy automatikusan kitermelődik. A vers nem annyira a költő fejében formálódik ki, hanem inkább a papíron születik meg. Sokszor egy rím, egy szó vonzó ereje hozza létre a belső formát is, ez ad fordulatot a gondolatnak, a kompozíciónak, ez váltja ki az érzés kontrasztját. Persze ez nem jelenti azt, hogy mikor az író írásba kezd, sejtelme sincs arról, mit fog írni. Lehet erre is eset, de azért a legtöbb író, művész, mikor munkába fog, épp úgy tudja körülbelül, mit akar csinálni, mint mindenki, aki nekikészül valaminek. Ritka író az, akinek ne volna valami ötlete, szándéka, témája, ami írásra készti. Téma, ötlet, igen, de alapeszme! ez már nagyon taláros szó és könnyen tendenciát jelenthet, ami persze szintén benne lehet egy írásműben, de nem tartozik művészi lényegéhez.

Az alapeszme tulajdonképpen középkori atavizmus az irodalomelméletben vagy talán még inkább a korai reneszánsz hagyománya, egy a hitbeli érzésektől és eszméktől átitatott korszaké, mely a kultusz és művészet minden nyilatkozatában elvi kifejezést látott, az érzékelhetőben érzékfeletti tartalmat, a szavak bájos leple alatt rejtett igazságokat keresett. Ebben a korban, melyben a költészet feladatának a valláserkölcs és a hitbeli ideák terjesztését tartotta a közfelfogás, minden költői műben allegóriát láttak és szinte magától születik meg a műelméletben is az alapeszme tana. Maguk a költök is kezére járnak a közfelfogás terjedésének. Boccaccio Petrarca dalaiban épp úgy megtalálja az allegóriát, mint ahogy saját novelláiban is ki tudja mutatni a tanító célzatú eszméket. Dante a Paradiso ajánlólevelében maga födi fel komédiája alapeszméjét és a Megszabadított Jeruzsálem velencei kiadásában benne van az eposz allegorikus értelme is.

Gyulainál már nincs az alapeszmének ilyen messze ható jelentősége és inkább csak racionalizmusát mutatja. Egy költői alkotásban elsősorban mindig az alapeszmét igyekszik megkeresni. Még a képzeletnek olyan játékos alkotásában is, amilyen a Szentivánéji álom. Ha keresi, hát persze, hogy meg is találja. S ha még sem leli, annál rosszabb az íróra nézve. «A műnek nincs határozott alapeszméje» - ennél lesújtóbb ítélet csak akkor éri az írót, ha azzal támad rá Gyulai, hogy: meghamísítja az életet.

És itt újra Goethére hivatkozunk. Egyszer a fiatal Eckermann beszélgetés közben megkérdezte az öreg Goethét: mi is tulajdonképpen a Faust alapeszméje? Az öregúr indignálódva felelt: «Bizony cifra dolog jött volna ki belőle, ha én egy olyan gazdag, színes, sokrétű életet, mint amelyet Faustban megalkottam, egy az egész művön áthúzódó alapeszme vékony madzagjára fűzök.» Élénken tiltakozott az ellen, hogy ő mint költő valami gondolati absztrakció megérzékítésére törekedett volna bármikor is. «Benyomásokat fogadtam magamba - mondotta - érzéki, életteljes, színes benyomásokat, melyeket aztán lelkemben elrendeztem, költőileg feldolgoztam és eleven ábrázolatban igyekeztem kifejteni. Ennyi az egész.» A kritikusnak is azt a tanácsot adja: ne keresgéljen a költészetben mindenáron eszmeimpulzust, hanem engedje át magát inkább a mű hatásának: az esztétikai benyomásnak. Gyulai azonban sokkal inkább értelemember, semhogy erre képes volna. Sőt racionalizmusa annyira erős, hogy nem elégszik meg a kritikai ellenőrzéssel: vajon az író úgy formálta-e át az élet anyagát, amint azt a mű alapeszméje kívánta, de még egy lépéssel tovább is megy, magát az alapeszmét is értékelni akarja. A Szépirodalmi Figyelőben, 1861-ben a kritika elveiről Szász Károllyal folytatott polémiájában többek közt azt mondja, hogy: «valamely mű alapeszméjének művészi kivitelében megegyezhetnek a kritikusok, anélkül, hogy magát az alapeszmét, a költő világnézetét mindenik helyeselje.» Tökéletesen igaz, de ebben a mondatban - különösen, ha az azt megelőző fenyegetéseivel összevetjük - benne van az a mintegy magától értetődő nézet is, hogy a kritikus hatásköre nemcsak az író világnézetének vizsgálatára terjed ki, hanem azt értékelheti is, sőt talán értékelni is kell; mert amint előbb mondja: a kritikus nemcsak műformák felett ítél, hanem az erkölcs, társadalom és államélet legfontosabb elvei fölött is, amennyiben mindez a költészet némely ágaival a legszorosabb kapcsolatban van. Vajon észrevette-e Gyulai, hogy milyen alapvető fontosságú elvet mondott ki e nyilatkozatban? Egy elvet, melyet ha csakugyan alkalmazásba vett volna, összedőlt volna egész esztétikai rendszere. Szerencsére ez elv mindig csak elv maradt. Mert mit jelentett volna az alkalmazása? Azt, hogy kilépett volna az esztétikai szemlélet, a műkritika köréből, morálkritikus vált volna belőle, aki nem esztétikai elvek, hanem pártpolitikai és etikai szempontok szerint ítélkezik, ami ellen Gyulai egész életében tiltakozott. Paradoxonnak tetszik, de úgy van: az irodalomnak megvan a maga nagy nemzeti, politikai-etikai fontossága, de a kritikának, ha nem akar pártpolitikai szempontokba keveredni, nem lehet az egykorú irodalom e jelentőségét értékelnie. A l'art pour l'art ma már nem annyira művészeti irányt jelent, mint inkább a kritikusra ró egy nehezen teljesíthető kötelességet, hogy a művészt művészetében és ne mondanivalójában értékelje.

*

Gyulainál a kritikai ítélet még nem tud egészen fölszabadulni az általános lélektan gyámsága alól, sem az etikai kapcsolatokból. Épp úgy meg van benne a titkos hajlandóság, hogy összeolvassza a szép, jó, igaz eszméit, mint a görög-római gondolkozókban. Esztétikai felfogásának a görögökével való rokonsága sokszor egész a részletekbe menő. Honnan ez a hasonlóság? Talán a görög esztétika beható tanulmányából? Lehet az is. Gyulai klasszikus műveltségű, bizonyára ösmerte a görögöket s főleg Arisztotelészt. Lehet, hogy Greguss is hatott reá, aki széptanát a szép, jó, igaz háromságára alapítá. Azt hisszük azonban, ez a hasonlóság egy más körülményben is megleli a magyarázatát. Gyulai autodidakta. Elveit, alapfölfogását maga alkotta meg ízléséből, a külföldi klasszikusok és a korabeli magyar irodalom tanulmányából. Riedl Frigyes is erősen hangsúlyozza, hogy ő maga jött rá a metódus legfontosabb elveire, maga csinált magának elméletet, meglehetős függetlenül a korabeli tudományos elméletektől. Így tehát nem csoda, ha néha ugyanarra az útra került, mint a görögök, kik szintén úttörő munkát végeztek ezen a téren. Ugyanaz a lelkialkat sodorta mellékvágányokra is, mint a görögöket és rómaiakat. Friss értelem, mely mindent meg akar fejteni, erős erkölcsi érzület, mely előtt sohasem közömbös az emberi magatartás és a mögötte rejlő szándék, még ki nem fáradt figyelem, melyet elsősorban az élet realitásai érdekelnek s a közérdek kultusza: ezek hatottak nála közre, hogy az irodalom és művészet kérdésein jártatva eszét, majdnem ugyanazon utakra, kilátó pontokra, sziklákra és göröngyökre talált, mint az ókori klasszikusok. - Épp úgy megérezzük nála is a gondolat frissességét, mint a görögöknél. Egyszerű, de erős szerkezetű agya forró izzásba jön s férfiasan szökken ki fejéből a gondolat. Nem látjuk a vajúdás kínját, az elméletek légkörében elvánnyadt elme habozó vergődését. Sehol semmi határozatlanság, nincsenek óvatosan nyitva hagyott ajtók, erő, biztosság érzik az épületen, mely lakóháznak van szánva, célszerűség jellemzi a munkaeszközöket, ha kissé naiv is a faragásuk.

Félszázados kritikai működését megnemesíti az igazság szelleme. Tollát anyagi érdek, melléktekintet soha nem kormányozta. Nem ismert maga fölött más urat, mint lelkiismeretét. Élete végén nem kellett pirulva magába szállnia, mint a nagy Burckhardtnak. - A vele való foglalkozás közben írásaiból belénk száll kemény lelke, gondolkodásunk emelkedettebbé, érzületünk önzetlenebbé, egész magunk őszintébbé, igazabbá válik.

Renan mondta, hogy az emlékezetben van a valódi élet. Gyulai sokáig fog élni, mert minden okunk megvan rá, hogy el ne feledjük. Mindnyájan tanítványai vagyunk, még akkor is, ha mindenben ellenkezünk vele.

[+] Első és második közlemény a Nyugat május 1. és június 1. számában.