Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám · / · Dóczy Jenő: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI
Itt az ideje, hogy közelebbről megvizsgáljuk Gyulai törvényeit, melyek, ha egyetemes érvényre nem is tarthatnak igényt, mégis látni fogjuk - távol esnek Corneille századának aprószerességétől és iskolás pedantériájától.
Legfőbb törvény: a természet és az emberi szív szabatos rajza. Hűség! Életigazság! Valóság! Töröljön ki elméje lapjáról minden léha jegyzetet és írja ezt be, hogy soha el ne felejtse - lírikus, epikus, dráma-költő, s minden szépíró egyaránt. Ez a legfőbb törvény, mely minden műfajra kötelező s a műfajbeli különbségeknek csak az alkalmazásban, a törvénymagyarázatban engedtetik némi eltérés. Az írónak ismernie kell a világot és az emberi szívet, hogy ez ismeret alapján, távol tartva magát a képzelet képzelgésitől, híven ábrázolja a fizikai és lelki tényeket, olyanoknak mutassa, amilyenek a valóságban.
- «A művészet egy a természetességgel és hűséggel, vagy más szóval tulajdonképpen ez a művészet» - írja egy helyütt (Krit. Dolg. 234.) és más szavakkal ugyanezt mondja mindig.
Íme: a realista Gyulai. És íme: Gyulai, a józan értelemember. Egyszerűn szabályba formulázza a gondolatot, melyet szíve tetszése diktál. És íme a kételkedni nem tudó Gyulai, aki meg volt győződve róla, hogy kedvenc költői a valóságot híven festik, olyan az élet, amilyennek ők mutatják, amilyennek ő látja s aki nem törődik sem azzal a feltolakodó ellenvetéssel, hogy az embernek a kívülálló világról csak képzetei vannak s a képzet már átalakított világ, sem azzal a történeti ténnyel, hogy nem volt a művészet- és irodalomtörténetben iskola, mely a magát kiélt akadémizmus ellen ne a természethez való visszatérés, az igazi és helyes természetlátás lobogója alatt indult volna harcba, s melynek művészetbeli újsága ellen a megszokott költői látáshoz ragaszkodó közönség ízlése ne a valóság, a természetesség nevében tiltakozott volna.
A valóság és természet igazságának hangoztatása nem jelent még határozott művészetbeli irányt. A részleteken, a gyakorlaton fordul meg a dolog. Voltaire pl. fennen hirdette, hogy: «la verité est toujours la premičre beautč», de azért ugyancsak visszahőkölt Shakespeare realizmusától. Lássuk tehát közelebbről, meddig megy el Gyulai a realizmusban? Mit kíván az írótól: természetutánzást, naturalizmust? Vajon ahhoz az irányhoz tartozott, mely a nyers, alakítatlan valóságot, az élet kusza, mindennapi tényeit kultiválja s a művészet minden fogásával arra törekszik, hogy a logikátlan, részvéttelen, nyugvópontra sohasem jutó életfolyamat benyomását keltse? Nem, Gyulai nem volt naturalista e szónak irodalomtörténeti jelentésében. Sőt egy 1864-ből való bírálatában szenvedélyes hangon ki is kel a «magyar kritika együgyű bölcsei ellen», kiknek nem a költői, a művészi valóság kell, hanem a materiális, melyet kézzel lehet tapintani. Ezúttal azonban még adós marad a felelettel: mi különbség is van hát, ha van, a kettő: az élet és a művészet igazsága között?
Később, 1885-ben, egy beszédében a költészet lényegét fejtegetve, azt «az emberi élet hű de
Íme tehát végre kimondja a rég várt mondatot: nem elég az élet szabatos hű rajza, a valóság eszményítésre szorul és az eszményítés a valóság átalakítása a kifejezendő eszme szerint. Érdekes, hogy az
Ha irodalomtörténetet írnánk, úgy körültekintő oknyomozással kellene méltatnunk az eszményesítés fogalmának e finom kifejtését s nyomatékkal kellene rámutatnunk, hogy íme itt van dióhéjban H. Taine híres koncentrációs elmélete, tíz évvel hamarébb, mint Taine publikálta. Gyulai e fogalmazványára nem hathatott tehát Tainenek az École des beauxartson tartott előadássorozata, (De l'Ideal dans l'Art), sem Vojtina Ars Poetikája, mely utóbbi 1861-ben jelent meg. Mindenesetre nagyon érdekes történeti kérdés: mennyire eredeti e meghatározás s kik hatottak esetleg Gyulaira? Talán Greguss, vagy Brassai a magyarok közül és a külföldiek közül kik? Talán azokon az egyetemi előadásokon kaphatott ösztönzést, melyeket az előző két évben tanítványával: Nádasdy Tamással Berlinben és Münchenben hallgatott? Széleskörű oknyomozás nélkül nem lehet e kérdést eldönteni, de a magyar tudománynak kötelessége lesz kikutatni.
Mert a realista művész un. eszményítő eljárásának valósággal klasszikus fogalmazványával állunk itt szemben, mely ha eredeti, a magyar esztétikai gondolkodás egyik legszebb eredménye. Az mindenesetre megszívlelendő, hogy Gyulai ennél az egy alkalomnál többször sohasem beszél róla.
Minket ezúttal csak mint lélektani adat érdekel e fogalmazvány, mely kitűnő alkalmat ad arra, hogy teljesen megvilágosodjék Gyulai műelmélete és az a tételünk, hogy törvénykönyvének elvi alapja lelki természetét: egyoldalú realizmusát és racionalizmusát mutatja.
Gyulai fogalmazványa szabadságot enged az írónak az élet adalékainak alakításában, de ez a szabadság a kalitkába zárt madáré: repülj, ha tudsz. Eszményítésről beszél, de meghatározása az eszményítés fogalmi körét az elme veleszületett rendező munkájára korlátozza, egy olyan
Míg a reális észjárású ember - ha művész is - mindig megmarad a tapasztalati lehetőségek határán belül, addig a mese, a szabad fantázia emberét e reális lehetőségek nem korlátozzák, nem érzi magát megkötve sem a fizika, sem a lélektan, sem a logika tényei által. A realista író és művész sokszerűen kombinálja az agyába jutott képzeteket, de nem jut eszébe, hogy megváltoztassa vagy éppen fölborítsa a dolgok s a fogalmak megszokott rendjét. Törvény és ténytisztelő, mert azon meggyőződésben él, hogy a törvények csak összetett tények s a világon nincs más, mint törvények és tények; pragmatikus és az ok eszméjét visszavezeti a tény eszméjére, az ok nem más előtte, mint egy előző tény, ha jellemez, tényekkel jellemez: kiemeli az uralkodó lelki vonásokat s fölteszi: mindig ezek mozgatják meg az akaratot; következtetéseiben mindig megmarad a tapasztalati lehetőségek körében: ha tudja valakiről, hogy hiú, de jó ember, biztosra veszi, hogyan fog az adott esetben eljárni.
A szabad fantázia embere esetleges felületi jelenségnek tekinti a világot és semmiféle ténynek nincs előtte föltétlen tekintélye. Képes kizökkenteni a világot tengelyéből, fölfordítani mindent, hogy a káoszból új rendet teremtsen, szebbet, összhangzóbbat, mint az előbbi volt. Ez új világ égboltján elhalványodik a raison fényt s árnyat egyformán elosztó napja s a fantázia fényes ragyogásában felszabadulnak a vágyak, az érzelmi és akarati energiák, mint egy szerelemszövő tavaszi éjszakán. Van itt is pragmatizmus, lélektan és logika, óh hogyne volna, de egészen önkényes, mint álmainkban. Vannak tények, de ezeket a fantázia teremti, úgy és akkor, mikor szükség van reájuk. Mikor Jancsi és Juliska eltévednek az erdőben s rátalálnak a boszorkány gunyhójára, hogy megörülnek neki, mikor látják, hogy mézeskalácsból van a teteje! Mert szörnyű éhes volt a két szegény gyerek. Vajon jobb lett volna, ha zsuppból van a tető? A királyfiak - néha Adorján Manassénak, Berend Ivánnak hívják őket - mikor nagy bajba kerülnek, előveszik a csodatévő gyűrűt, amit az erdei vén embertől kaptak s ez a gyűrű aztán kirántja őket minden veszedelemből. Vagy elveszik a veszekedő ördögfiaktól a bűbájos, rongyos bocskort, fölrántják a lábukra s hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, tüstént ott teremnek, ahova teremtett lélek el nem jutna hét álló esztendeig. És hát nem helyes, logikus dolog ez, hát helyesebb volna, ha a szegény királyfi hét esztendeig gyalogolni volna kénytelen? És hát ne lenne mindez természetes, megokolt, mikor ujján a varázsgyűrű és lábán van a bűbájos bocskor? Nem inkább az volna a visszás és tarthatatlan, ha nem fogna a bűbáj?
Az elmének, a fantáziának e szabadon alakító, a tapasztalati lehetőségek korlátjaiból kitörő tevékenysége az, amely igazán megérdemli az eszményítés elnevezést. És az eszményítésnek ez a módja volt az, melyről Gyulai csak a szenvedélyes gúny hangján tudott szólani. Reális, józan észjárása gyűlölt mindent, ami irreális, ami szertelen, ami a fennálló és megszokott rend ellen való. Természetes, hogy ösztönös ellenszenvet érzett a csapongó, korláttalan fantázia iránt is. Épp úgy, mint a raison híres kritikusa: Boileau. A lángészt mind a ketten csak egy esetben tudják méltányolni, ha van ereje önmagát, fantáziája röptét korlátozni, ha nem száll ki a tapasztalati lehetőségek világából: ha realista. A művész tudja, hogy palettáján nincs egyetlen szín, mely ne a természet vegykonyhájából eredne, de megpróbálja úgy keverni, hogy az új színösszetételre legalább elmondhassa: ez az én munkám. A művész kötve van a valósághoz, de némelyik szabadulni igyekszik kötelékeiből. Mindig voltak művészek, akik éppen csak, hogy meglazították a kötést s voltak, akik bátran elvágták. Sőt voltak röghözkötöttek és voltak lunátikusok is. A különböző korokban hol az egyik, hol a másik tábor kerekedett fölül. A kor általános hangulata szerint. Mikor az egyik irányzat kiélte magát, jött a másik reakciója, örökös ismétlődésben különféle jelszavak alatt. A jelszavak mindig változtak, de a kétféle törekvés mindig megvolt. Napra hold, holdra nap. És a kritikai reflexió Platón-Arisztotelésztől napjainkig mindig igyekezett elméletileg erősíteni, igazolni az uralkodó vagy feltámadó planétákat. Amint voltak szabadon alakító és élethez tapadó művészek, épp úgy voltak idealista és realista esztétikusok, kritikusok,
Gyulai kora a realizmus időszaka irodalmunkban. Ez nagyon fontos tudnivaló az ő megismerésére. Brunetičre is a Taine-féle háromságból a korhatást, a moment-t tartja legtöbbre. Ezzel jóformán minden megmagyarázható, - mondotta - amit általános okokból ki lehet hozni. A faji eredet és a társadalmi, mindennapos környezet is determinálhatja az írót, de a kor irányító befolyása alól senki se szabadíthatja föl magát. Akár úszik az árral, akár szembeszegül vele, a kor hat reá mindenképpen. Hogy Gyulai kritikus lett és olyan lett, amilyen volt, abban fontos tényező az a kor, melybe beleszületett. Egy szelídebb, vékonyabb áramú korban talán megmarad a lantnál, kis költői erét aknázza ki, de irodalmunk bő termésű aranyszakában inkább választja a kritikusi tollat, minthogy a nagyok mögött kullogjon. Polémikus, szenvedélyes természete különben is szereti a verekedést, éppen neki való hát a vállalt szerep, mely azt kívánja tőle, hogy az új költői iskola, az ún. népnemzeti irány,
Egyoldalú realizmusából folyik egy csomó rokon- és ellenszenve és realista művészeti elve a forrása törvénykönyve számtalan paragrafusának, melyeknél bizony sokszor erőltetett a természetre és az emberi szívre való hivatkozása.
Fizikai és lelki tényekhez való hűségükért magasztalja főleg Aranyt és Keményt; a romantikus fantázia szertelensége az, amit nem tud bevenni Vörösmartyban és Jókaiban. Költészetünk egész un. népnemzeti irányát, főleg azért értékeli, mert e költői iskola követői voltak azok, kik az irodalmat közelebb hozták a való élethez. «Kisfaludy mintegy hirdetni látszott az élettől igen is elvonuló magyar költőknek: ne legyetek mások visszhangjai, ne könyvekből írjatok, hanem szívetekből, élményeitek és tapasztalataitok forrásaiból.» Úgy látja, hogy a költészet nemzeti iránya «részint képviseli, részint érinti azon eszméket, melyeket a széptan egyéni és jellemző nevek alatt ismer.» (Kr. D. 114.) Észreveszi, hogy «a népnemzeti elem fejlesztése már magában rejt némi realizmust, nemcsak a tárgy és jellemrajz, hanem a műalkat tekintetében is.»
A lírával szemben általában legfőbb, majdnem egyedüli értékelő szempontja: mennyire őszinte, mennyi benne az élet, az élmény igazsága?
«A költő élményeiből írjon, azaz abból, mit átélt, átérzett, magán és másokon tapasztalt.» Petőfit azért tartja a legnagyobb magyar lírikusnak, mert híven, kendőzetlenül adta önmagát. - - Bizonyos, hogy őszinteség nélkül nincs mélyebb hatású líra és Gyulai egy epigon, utánzó korszakban nagy szolgálatot tett költészetünknek ez elv hangoztatásával. Regényben, drámában egy tisztán elképzelt, az életből erőnedvet nem szívó lélekállapot rajta még megragadhat, lírában eredeti, közvetlen élményre szomjazunk: pezsgő szerelmi lagzi mámorára, frissen hantolt sír koszorúinak harmatára, vagy legalább is az emlékezés lecsitult elégiájára. Jaj a költőnek, ha nem szívébe fészkelt érzelmeket énekel meg, utánérzésből sohse lesz dal. Őszinteség nélkül nincs líra, de az őszinte szó még nem költészet. Ennyit, csak ennyit a jó baráttól várunk, költőtől nem elég. «Érezni nem elég, ki is kell tudni fejezni, még pedig költőileg» - mondotta Arany. Milyen a költői szólam ereje, visszhangos-e, vagy kis szellő is elkapja? Hogy árad az érzés a verssorokban, milyen a vers-folyó hullámzása, ritmusa? Csillognak-e a habok s megköti-e a strófát és szívünket a rím? ... Ilyen és száz más kérdést vethet föl a költőtől a művészt számon kérő kritika, melyek Gyulainak csak ritkán jutottak eszébe. Arany János tudta, hogy a költemény
Legfőbb elvének: az élethűségnek az epikára alkalmazása már kissé erőszakolt. Szerinte az epikus költő sikerre és hatásra csak akkor számíthat, ha ragaszkodik a mondákhoz, néphagyományokhoz. «A hagyományok, mondakör, eposztöredékek hiányát nem pótolja semmi, még a lángelme sem.» Példának felhozza a Zrínyiászt és a Zalán futását. Bár Zrínyi jóformán egymaga képviseli a régi magyar költészetet s Vörösmartyn mint oszlopon nyugszik újabb költészetünk, mégis egyikük eposza se lett népszerű. Mi ennek az oka? Felelet: az eposzi hitel hiánya. Mert Zrínyi Tassóból vette át a formát és a színeket s nem a magyar múlt mondavilágából merítette tárgyát, mert Vörösmarty a mondai alapot nem fogta föl naivul s képzeletből teremtett mitológiát, ezért avultak el s nem művészetük jelleménél fogva. Így van, nem így van: nem vitatkozunk, csak arra mutatunk rá, hogy bármennyire hangoztatja is Gyulai, hogy törvényei nem azonosak azokkal a múló szabályokkal, melyeket a kritikai elmélet az uralkodó költői irányokból von le s velük ez irányokat mintegy igazolni igyekszik, az epikára alkalmazott törvényét éppúgy Arany János hatása alatt hozta meg, mint ahogy pl. Arisztotelész a korabeli tragikusok munkáira alapítá költészettanát s amint Voltaire is a francia tragédiát vette örökérvényű mintának s a hármas egység tanát változhatatlan kritikai elvnek tekinté.
Mit vár Gyulai a regény- és drámaírótól? Ha csak nem válik következetlenné önmagához, várhat-e egyebet, mint az élet, a társadalom, az emberi lélek hű és szabatos rajzát. Legfőbb törvénye ugyan némi módosulást szenved a két műfaj formájából eredő, eltérő követelményekhez képest: formai okokból a regényt inkább a társadalom, a drámát inkább a küzdő egyén, a hős rajzának tekinti - de mind a kettőtől élethűséget, a materiális és lelki tényekhez való pontos igazodást kíván. A jellemzés igazságának vizsgálata állandó gondja, de ez szerinte az életigazságon fordul meg. Ezért magasztalja annyira Keményt és ezért hadakozik annyit Jókaival.
Gyulai így szól a regényírókhoz: Tartsátok előnkbe a társadalom tükrét, rajzoljátok erényeinket, bűneinket, bohóságainkat, az arisztokrácia, a középosztály, a polgárság, az írói s művész világ, nép és nemzetiségek sajátságait, beléletét; az örök emberi szenvedélyeket vegyítsétek az új helyzetek és törekvések elemeivel. - Körülbelül ugyanezt várja Guizot a történetírótól. Hatoljon be a historikus az emberi lélek belsejébe bizonyos korszakban, bizonyos népnél; tanulmányozza, írja le, beszélje el mindazon eseményeket, átalakulásokat, forradalmakat, melyek az ember belsejében végbementek. - Ha az író megfelel ez elébetűzött feladatnak, a polgárosodás történetét írja meg a népnél és a korszakban, melyet kiválasztott.
És Gyulai kedvence: Kemény Zsigmond voltaképpen csakugyan a XVI. és XVII. századbeli magyar élet társadalmi képét vetíti elénkbe hatalmas freskóiban, vagy apró miniatűrjeiben. Regényeit olvasva a letűnt szokások és erkölcsök légkörében mulatunk, rég leroskadt várak belső palotáiban, széles kandallók tüzénél melegedve, a padmalyról lelógó csillárok enyhe fényénél hallgatjuk e régi magyar világ embereinek vitáit, osztozunk előítéleteikben, a bevett szokások és erkölcsök ellen szegülő szenvedélyeikben s tanúi vagyunk a megsértett társadalmi rend bosszújának: a börtönöknek és penitenciáknak, tűz- és vízpróbáknak. Halljuk és megértjük a régi kabinetek titkait, az azóta összeomlott zárdák némaságát, a sarlatánok lármáját, a tudatlanok büszke igényeit, a bölcsek ábrándjait, a vértanuk jaját és lelkesedését. Jellemző rajzokat kapunk a nép primitív állapotjáról, életmódjáról, bűneiről és erényeiről, a városok külalakjáról, a régi testületek szelleméről, a régi jogi, állami fogalmakról; tényeket tudunk meg, történelmileg igaz sajátságokat. Kemény kérlelhetetlen realista. Idézi a múlt idők szellemét, de e szellem nem bizonytalan rezgésű lidércfény, hanem megelevenült lélek, mely határozott jellegű, egyéni arcú testben lakik, kiül a szembe s onnan ragyog. A múlt úgy él regényeiben, mint csak a jelen tud, a históriai elképzelés olyan, mintha csak a jól megragadott pillanat érzéki benyomásaiból táplálkoznék; a fantázia kivetülése minden ízében reális. Kemény pszichológus és pragmatikus, aki «esze által zsarnokoskodott szívén.» Rámutat az okokra és az okok könyörtelen következményeire, s megkeresi a fonalat, mely a tettektől az akaratot megmozgató indulatig vezet. Nagyszerű oknyomozó. Kinyomozza: mitől lohad sápadtra az arc lángja, s mint vész az erkölcs hófehér színe. Hogy támad a szenvedély lassú emelkedéssel, mint a kelő nap, s perzselő déli verő múltán hogy nőnek az árnyak, hogy lankad, hűl a vágy heve s mint száll, hanyatlik alá hűvös szellővel. A mosolynak és a könnynek mindig megvan a maga oka s Kemény alakjai mindig okkal sírnak s ritkán elröppenő mosolyuknak is valami bohó illúzió ad pillanatnyi létet. Oktalan kacagás nem rázza meg soha e ravatalszagú termeket, melyekben tragikus pátoszú alakjai bolyongnak, belefáradva a kegyetlen sorssal harcolt meddő küzdelembe. E gyötrelmes harcok vesékig látó rajza minden egyes regény; cselekvénybe helyezett lélektan, mint Taine kívánta a regényírótól s amely követélményben Gyulai tökéletesen egyetértett vele.
Kemény Zsigmond, a realista művész, kire Gyulai mint kötelező mintára hivatkozgatott, elfogulatlanabb volt, mint a realista kritikus. Ő elismerte és figyelmeztetett rá, hogy a lélekbúvár, realista regényen kívül, mely «a lélek útjáról folytonos naplót viszen és semmi köznek kitöltését sem bízza képzelődésünkre», van és épp ily jogosult a regénynek egy más válfaja is, mely «az eszményi világot választja színpadul, szakít az idővel, a terrenumot kirúgja lába alól, a filozófiai, erkölcsi, vagy művészi koncepcióért minden egyébről lemond»: a romantikus regény, mellyel szemben természetszerűleg más követelményeket kell a kritikusnak támasztania. De Gyulai e különbségtételről hallani sem akart. Ő, ha nem találta meg a regényben az életviszonyok és szenvedélyek hű és részletes rajzát, ha észrevette, hogy az írónak «a valóság iránt kevés érzéke van, hogy a jellemrajzban s a cselekvény szövésében nem helyez súlyt a lélektani fejlődésre», «nem sokat gondol a földirati és történelmi adatokkal», «inkább elképzeli a dolgokat, mint ismeri», úgy egy-kettőre kész volt ítéletével s az egész közvéleménnyel szembehelyezkedve kimondotta, hogy Jókai «a beteg fantázia karjai közé dobta magát, üres képzelgő, aki meghamisítja az életet és az igazságot».
Nagy és kizárólagos hatással volt reá a XIX. század irodalmi tendenciája: a lélektani elemzés. Regényben és drámában, főleg a lelki tényekkel való megegyezést keresi, az írót különösen lélektani szempontból értékeli s ítéletében a művészi kifejezés szépségei alig befolyásolják. E nagy fokú egyoldalúsága azonban a kor szelleméből is megmagyarázható, mely alól még oly kiváló és sokoldalúan képzett tanítványai se bírták magukat fölszabadítani, mint Péterfi Jenő és Riedl Frigyes. A lélektani szempont oly erővel nyomult be az irodalmi köztudatba, hogy az ellene való állásfoglalás bizonyára még ma is ellenkezést fog kiváltani. Pedig meggyőződésem, hogy igazi műkritikáról csak akkor beszélhetünk, ha a kritikus nem az általános lélektan, hanem az esztétika megállapításaihoz tartja magát. Az esztétika alkalmazott lélektan, épp úgy, mint a pedagógia. És amint igazi gyermektanulmányról s a gyermek lelki fejlődéséhez igazodó nevelési eljárásról csak Neumann és Binet óta beszélhetünk, akik saját lábára állították a pedagógiát, épp úgy a műkritika is csak akkor fog rátérni a helyes útra, ha az esztétikai kutatások eredményeire támaszkodik, az esztétikai benyomásból indul ki s nem akarja az általános lélektan tételeit ráhúzni a művészre és a műalkotásra. A műkritikusnak sohasem volna szabad elfelejteni, hogy a műalkotás nem lélektani, hanem művészeti tény.
A lelket ábrázoló művésznek: az írónak semmivel sincs több köze a lélektanhoz, mint pl. a testet ábrázoló művésznek: a szobrásznak az anatómiához. Az anatómia részletes tanítást ad az emberi test egyes szerveiről s azoknak egymáshoz való viszonyáról; leírja, bemutatja, hogy milyen az életre alkalmas testalkat, koponyaforma stb. Csupa általános igazságra tanít, amelyekhez a művésznek kevés köze van. Az ő embere nem fizikai életre van szánva, hanem hogy kifejezze a művészt, felkeltse azt a benyomást, azt a gondolat- és érzéskapcsolatot, mely a szobrászban munkált alkotás közben. Amint a szobrász nem anatómus, úgy az író nem lélektanár. Az egyik nem lehet megkötve az anatómia, a másik nem a lélektan általános tényeivel. A szobrásznak feltűnhetik a modell törzsének elnyúló karcsúsága és minden anatómia ellenére épp ezt az elnyúltságot hangsúlyozhatja túl az akton, vagy pl. a koponyaformát a végletekig leegyszerűsítheti a benne domináló jelleg szerint. Ha stílus, egység lesz munkájában, a dologhoz értő kritikusnak sohasem fog eszébe jutni, hogy az anatómiát kérje tőle számon. Teljesen ugyanaz az eset a lélekábrázoló művész és pszichológia között. Hogy bizonyos fokig a szobrásznak is, az írónak is valószínűnek kell lennie, az persze természetes. A szobrász se boríthatja föl teljesen az emberi test arányait s az író sem alkothat olyan lelket, mely abszolút nem úgy érez, ítél és akar, mint az ember. Mert különben ábrázolását nem fogjuk fölismerni. De most nem erről, csupán csak arról van szó, hogy amint nagyon jó művész lehet valaki anatómiai ismeretek nélkül, épp úgy kiváló művész lehet lélektani pontosság nélkül is. A fődolog, hogy legyen benne stílus. Arisztotelész szerint is kisebb hiba, ha a művész nem tudja, hogy a nőstényszarvasnak nincsen szarva, mintha általában rosszul festett. Amint a szobrászt nem lehet ellenőrizni anatómiával, épp oly igazságtalan eljárás, ha a kritikus a lélektant kéri számon az írótól. Azaz, hogy realista, analitikus művésszel szemben, aki a valóság színeiben jár, még hagyján, itt még célra vezethet a lélektanos módszer, de az álmokat legföljebb Freud professzor szokta ilyen tudatos eszközökkel boncolgatni.
A materiális és lelki tényekhez való nagy ragaszkodása egy sokat hangoztatott, de túlzó követelésre vitte Gyulait. «Nem mondjuk, hogy idegen tárgyat nem szabad feldolgozni az írónak, de általában véve jobb itthon maradni, mert mindig közvetlenebb szemlélet, élénkebb benyomás közepett dolgozhatunk. Nem helyeselhetjük az idegen országokba való kalandozást» - mondogatta. Gyulai nem tudja elhinni, hogy az igazi művész elképzelés, imagináció útján esetleg nagyobb élethűséget, több realitást vihet műveibe, mintha a közvetlen szemlélet tárgyainak leírásánál marad. Ez már hozzátartozik a művész természetrajzához, talán nemcsak a stilizáló, hanem a realista művészéhez is. Az irodalomtörténet nagy példatára mutatja, hogy az írót jobban izgatja az ismeretlen, mint a körülötte nyüzsgő mindennapi mozgókép s a képzelet szeme jobban lát, mint az optikai lencse. Jókai minden évben a Balatonon nyaralt és mégis, mikor egyszer leírja, a téli Balatonról ad csodálatos elevenségű képet, arról, amit sohse látott. És pl. a Bovaryné szerzője is milyen élénken tiltakozik egy levelében az ellen a feltevés ellen, hogy ő Emma asszony portréját és a kisvárosi életnek azt a klasszikus rajzát, mely egyesíti magában a bugris élet minden lényeges vonását, közvetlen megfigyelés sommázó eredményeképpen adta volna. Goethe meg egyenesen bevallja, hogy Tassója modellje ő maga volt; Antonio alakja meg merő elképzelés, önmagának szembeállított ellenképe. Nagyon érdekesen vág ide az is, amit a Götz von Berlichingen megírásáról és általában az empíriának művészetéhez való viszonyáról mond. Götzöt huszonkét éves korában írta és tíz évvel később maga is elbámult ábrázolása igazságán. E korban még se élmények, se kellő tanultság nem segíthette az életviszonyok bonyolultságának ismeretéhez: az egész mű anticipáció. Majd így folytatja: «Überhaupt hatte ich nur Freude an der Darstellung meiner innern Welt, ehe ich die äussere kannte.
Példák és idézetek hosszú sorával se tudnánk többet mondani. És azoknak, akiket az irodalom Goncourt-i elmélete az emberi dokumentumok erőszakolt tanához kötöz, amúgy is hiába magyaráznók a műalkotásnak az empíriához való viszonyát. De ez nem is célunk ezúttal. Csak kritikai világításba akartuk helyezni Gyulainak e kérdésben vallott és azóta valósággal irodalmi közhellyé lett álláspontját. Erélyesen követelte mindig regény- és drámaíróinktól a hazai társadalom rajzát, de ez a követelménye nem patriotizmusból eredt, hanem realista elveiből és a fantázia szerepének lebecsüléséből. - «A hazai viszonyok rajzába képzelt elemek vegyülnek», ez egyik leggyakrabban visszatérő kifogása kortársai: Jókai, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Csiky Gergely ellen, akik szerinte «itthon készült meséikkel csak azért menekülnek Spanyol- vagy Görögországba, hogy minél szabadabban csaponghassanak» és ne lehessen őket könnyen ellenőrizni. - «De ez a csapongás mindinkább kezd vergődéssé válni», jegyzi meg Gyulai és bizony igaza volt az eredményben, ha nem is az indokolásban. Rákosi Szerelem iskolája, Dóczy Csókja, Csiky Jóslata gyönge drámák bizony, de nem azért, «mert a képzelem szabad szülöttei», hanem mert a képzelet is vérszegény. Aminthogy Arany balladáinak épp a költő megelevenítő fantáziája adja meg a valószerűséget, a drámai életteljességet s aligha van igaza Gyulainak abban, hogy e tragikai képek azért oly eleven erejűek, mert «
A kritikai teljesség kedvéért megemlítem, hogy Gyulai félszázados kritikai munkássága alatt egyszer, egyetlen egyszer megtagadta realista műelvét. Az eset annyira érdekes, hogy megérdemli a följegyzést. Shakespeare mesejátékát: a Szentivánéji álmot adták a Nemzetiben (1864-ben) s a Pesti Hírnök kritikusa kifogásolni merészkedett, hogy a színház a költő születésének háromszázados emlékét «épp ezzel a vasárnapi darabbal ünneplé, mely az Ördög piruláival egy sorba tehető». «Shakespaere e művében kidobta lába alól a valóságot, ami nélkül pedig nincs költészet» - így szólt a Hírnök. Gyulai éles hangon válaszol s persze védelmébe veszi kedveltjét, «ki a kritikának törvényt szabott.»
- «Ti ítélni akartok a legnagyobb költők műveiről s még az esztétika ábécéjét sem értitek; nektek minden képtelenség, amit együgyű józanságtokban fel nem foghattok». - És kitanítja a magyar kritika együgyű bölcseit, hogy a költő
[+]