Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám
... Lisaweta Iwanowna, messze Árkádiában ... Nem dél felől izenek most, ámbár, hiába mosolyog, nem fájna már a vulgáris napfény és tán a bellezza se bántana; nem is Északról érkezem, ahol van vagy húsz éve, Ingeborg szellemét idéztem Helsingőrben. Akkor még ragyogó kételyeim voltak, tele voltam dús problémákkal, s minden kicsi porcikámban muzsikált a melankólia. Szép idő volt az, Lisaweta, amikor terv, cél, tudat nélkül bolyonghattam e szép világban, s formátlanul, de élőn rezgett bennem az élet mindennapi ritmusa. Mit bántam akkor a jövőt, a pályát, a sutának érzett magányt, s akár a köznép sanda suttogását! Szabad voltam, nem kötött semmi, egyetlen vágyam volt: a végtelen, s fittyet hánytam apáim városának, ahol egyszer, átutazóban, letartóztattak gyanús idegenként. Azóta, mondom, húsz esztendő telt el, s a nomád életnek végképp befellegzett. Hajdani, kóbor sátoros cigányból doktor lettem: honoris causa és immár úgy sem utazhatom, mint Klaus Heinrich, e királyi hősöm, idegenül, ismeretlenül, rejtélyes magányban és méltóságban. Ma már az utazás sem játék, óh nem, hanem a hírnév bús hadparancsa, kötelesség, higiénia, kemény, szívós, módszeres hadjárat, amely gyűlöli a szeszélyt, s irtózva kerül minden váratlant. Így utaztak régen a fejedelmek; így utaznak a nagy histriók és az ünnepelt virtuózok, persze hangosabb hűhóval, bizonnyal lázasabb érdeklődés között, s feltétlenül busásabb tiszteletdíjért ... Mert hiába kapálóznék, s nem is kapálózom, Lisaweta: ma már híresség vagyok, orákulum, s ma már, ha szabad így szólnom, személyesen is helyet foglalhatok minden művelt család asztalánál. Az iskolás nép autogramot, a komolyabb újságok interview-t kéregetnek tőlem, s a köztudat, a művelt köztudat, valahol a Nobel-díjasok és a komolyabb regénygyárosok közt tart számon. Mert komolynak, komolynak tartanak, Lisaweta, és akár hiszi, akár nem, de ha a jó családok gyermekei, a kamaszkor krízisében, művésznek, poétának mennének mindhalálig, s szerencsétlen szüleik sehogysem tudják őket visszahajtani a rendes élet rendes ösvényére, olyankor, vigaszul és mintaképül, engem emlegetnek, igen, engem, akinek művész és poéta létére háza, családja, családi ezüstje van és aki, minden látszat ellenére, mégis csak híven őrzi máig őseinek hagyományait, a rostocki gazdag szabó s a lübecki szenátorok bibliáját és morálját is. Nem, nem vagyok sátoros cigány, hisz a polgári társaság legtisztább tagjai közé számít, mivel bennem és művemben látja élete fennkölt ábrázolását, köznapi, lomha, munkás életének ünnepélyes, bár valótlan, megindító és tetszetős, méltóságos, de csalfa ábrázolását. Nekem mindegy, nekem így jobb, valami azonban nincsen rendjén. Egyfelől, félek, megcsalom önmagamat: művész vagyok és életem értéke életem szimbólumában rejlik; azaz - megcsalt csaló sorsa - az álarc megöli a valót, a szimbólum az életet; azaz mindent az eszméért, a látszatért, az ábrázolásért, nem a létért, nem magamért, mindig másokért, nem magamért; sic vos non vobis? ... Másfelől; félek, csúnyán megcsalom a tisztelt polgári társaságot: én énekeljem meg munkájukat, én, a tétlen, tunya álmodó? Én szépítsem meg életrendjüket, én, a nyugtalan kalandorlélek? S én ábrázoljam tevékeny sürgésüket, akinek sehol sincs benne részem? Csoda-e hát, ha e kétlaki létben örök kétellyel gondolok önmagamra, s csúfolódó szeretettel a többiekre, a tevékenyekre, a derűsen könyöklőkre, a gondtalan élvezőkre, a víg, erős, kegyetlen törtetőkre, a ficánkoló katonára, akinek nem kell, nem kell az irodalom, a boldogokra, a banálisokra és az egész bűbájos köznapiságra? Hiába nevet, Lisaweta; jó és termő szeretet ez, belőle fakadt minden művem; vágy van benn és bús irigység és egy csöppnyi szánalom és az üdvösség tiszta kéje ...
Most is, itt is, e városban, utam végső állomásán, e furcsa, tarka nép között ahova nem utolsó sorban, új, friss, harsány színekért, régente azt mondták: élményekért jöttem s ahol azt hittem, kitörhetek végre abból a cifra kalitkából, amelyet örök elszigeteltségem, sértékeny méltóság érzetem s nem éppen kiáltó népszerűségem vont körém. De ma már egy falu az egész világ; itt is, mint most mindenütt, Ázsia ébredését hangoztatják; igaz, hogy itt Ázsiát nemcsak a szelíd Tagore s nem éppen Gotamo-Buddhô képviseli. Európa? Hol van Európa? Elvérzett? Elbújt? Mert nem találom és itt, a szélén, a limbusán, a vénülő Taine-re emlékezem, aki egy keserű percében alig ezerötszázra becsülte az igazi, a töretlen, a jó európaiak számát. Hol vannak? Európa darabokra tört szét és ha a nagyobb maradványok úgy ahogy, de mégis csak összeforrnak, ide, a végső végekre, csak színes cserepek jutottak. De mit beszélek? Hálátlan vagyok: hisz bennem is Európát ünnepelték ... Felolvasást tartottam, Lisaweta, készülő regényemből olvastam fel, káprázatos teremben, előkelő közönségnek, amely, miután kedvére megbámulja az eléje vezetett rinocéroszt és kedvére andaloghatott hősöm, az ifjú Castorp náthalázán, többé nem titkolt türelmetlenséggel gondolt a ruhatár tolongására, vacsorai hidegsültjére vagy az éjjeli kávéház pattogó négermuzsikájára; s nem jöttek hozzám, csak a süldőlányok, akik mához egy évre már táncrendet, nem autogramot gyűjtenek, álmatag mosolyú gavallérok, kezükben velencei novellámmal s egynéhány szelíd rajongó, akiknek az irodalom édes bosszú az életen. Köszönöm, más hódolatra vágytam, azokéra, akik mostan táncolnak vagy szeretkeznek, harcolnak, hódítnak, egyszóval: élnek és nincsen szűkségük könyv-vigaszra .... - Estélyeken voltam, Lisaweta, komoly, finom, igazi estélyeken és magam is komoly voltam, előkelő és finom. a társalgás témái megnyugtató általánosságok s az asztalok rogyásig rakva sültekkel és ó-borokkal, ezüsttel és porcelánnal és a közélet kiválóságaival. És mennyi bók, Lisaweta, mennyi ünnep reggeltől estig, mennyi kultúra csak úgy teaközben és főképp mennyi szépirodalom! Csak egy kislányra emlékszem, aki valami programtalan percben, talán egy díszebéd és egy interview közt, egyszerre megfogta a kezemet s azt mondta, jöjjek, nézzem meg a kiskutyáit. Először gyanakodva mértem végig: hallott volna tán Bauschanról, akit műveltebb olvasóim a francia Riquet-vel és az orosz Kastyenkával vetnek egybe? De nem, ez a csöppség volt az első, aki embert látott bennem, embert, halandót, polgárt, mint akárki ... - És aztán az újságírók! Hiszi-e, hogy még ma is félek tőlük, akár csak kezdő írókoromban? Nem tudom, mért, de mindenkor vonzott, izgatott s egyben ingerelt is ez a felemás, fürge szerzet, amelynek még sehol sem láttam ennyi eleven példányát. Naponta tisztelegnek nálam, s szimatoló hódolatuk s némileg lenéző fesztelenségük homályos és nevetséges képeket kelt fel bennem: legvirgoncabb regényhősömre, Bauschanra, megint csak Bauschanra kell gondolnom, olyankor, amidőn elébe toppan valamelyik céhbeli társa. Mint távoli rokonokra, úgy nézek rájuk én is, elfogultan s engedve mégis valami ős-ösztönnek, valami animális delejességnek ... Művészek, embrióállapotban? Művészek, a művek terhe nélkül? Nem tudom, csak annyit látok, hogy az egész írónépben nékik, csak nékik van ma létjoguk, mivelhogy benne gyökereznek e haladó és célirányos korban, amelynek hű hivatalnokai s szabadalmazott szórakoztatói, - hol szolgák, hol nagyurak, hol szatócsok, hol hitszónokok, tudatlanok és mindenhez értők, cinikusok és könnyen hívők, paraziták és magvetők, cigányok és kispolgárok egyben ... Az egyik, álnok és naiv célzattal, hétrét görbülve s mégis lenézőn, éppen csak annyit kérdett tőlem, mit tartok nagy névrokonomról, Heinrich Mann-ról? A másik azt szerette volna tudni, mint vélekedem a zenitizmusról, ha ugyan olvastam a Rundschaut? A harmadik az iránt érdeklődött, mikorra várom a bajor restaurációt? A negyedik a Nyugat alkonyáról, Spenglerről, a buddhizmusról és az elmaradhatlan Tagoréról beszélt; az ötödik a zsidókérdésről, mert hiszen nemcsak Sammet doktor, a Királyi Fenség gyermekorvosa, hanem Bartels szerint, Tonio is? ... Megnyugtattam: a nemes Bartels tévedt. A hatodik, szívszóló hangon, hosszú memorandumot olvasott fel ideszakadt fajtestvéreink keserves állapotáról; a hetedik fordításokkal kedveskedett, egyharmadrészt az idevaló költők, kétharmadrészt saját remekeiből. A nyolcadik, egy hölgy, csak látni óhajtott; köszöni, rebegte, ez elég. A kilencedik arra volt kíváncsi, szeretem-e Courths-Mahler regényeit: hiszen e keresett árucikkek még az én Buddenbrooks-omnál is népszerűbbek! A tizedik kifaggatott, akár egy detektív, vagy filológus: hány órakor kelek reggel, mikor írok, mit olvasok, mikor fekszem, hány gyermekem van s szeretem-e a feleségemet - egészben még ezek voltak legtárgyilagosabb kérdései. A tizenegyedik vagy húszadik azt kérdezte, vajon mi különbséget látok a művelt Nyugat és e távol Kelet között? - Semmit, mondtam udvariasan, s lecsuktam a szememet. Akkor már igen fáradt voltam s ezúttal én kérdtem magamban, szorongón: vajon minek néznek itt engem?
Művész vagyok, Lisaweta, s nem azért járok Goethe nyomán, hogy hűvösen, fanyalogva, fennhéjázón és magamat-megcsonkítva vessek el mindent, ami földön járó, ami eleven és emberi. Jól tudom, semmi sem megindítóbb máma, mint ez a sóvár és ájtatos feszültség a vajúdó világgal, s akár ha ezer új fonákságával is szemben; az se sért már, ha a tolakvók személyes, csak földi mivoltomhoz dörgölőznek; és mégis ... Népemet, Európát keresték bennem? Nem vagyok új szépségek, sem új tanok hirdetője, sem vezér, sem próféta, sem hőstettek dalosa; társaim, ha vannak, a múltból valók, e véres kort szívből szánom, de követni nem tudom; s ha akarom, ha nem, így is, egyedül is, elég baj s öröm vagyok egymagamnak. Művész vagyok? Mért lettem azzá? Mintha megrendült volna minden: a régi problémák visszatértek. Itt, ez idegen városban, e pillanatnyi kiszakadottságban, valami számadásra késztet énmagammal: mit végeztem húsz év óta? Jól sáfárkodtam-e javaimmal? S hű maradtam-e jómagamhoz? Ma, mikor híresség vagyok, orákulum, táborom van és «világnézetem», köt a múlt és köt a teljesítmény - vajon lesz-e bátorságom magamba szállni, meg nem alkuvón? S hallgat-e rám, Lisaweta, fiatalságom kísérőtársa, Eurasia lelke, szelíd barátnőm, akit boldogabb korok és költők Múzsának, Géniusznak hívtak volna? ...
Mi a művész? Ez a probléma. Mi a művész? Ezt kérdik mindazok, akiknek, mint Spinellnek, kérlelhetlen hivatásuk, hogy nevükön nevezzék a még névtelen dolgokat, akik, mint Spinell, nem szenvedhetnek semmi tudatlan s öntudatlan létet, s valami kínzó ellenállhatlansággal mindent-mindent tudatossá s beszédessé formálnának. Ezt kérdeztem én is, régen, amikor, fiatalos gőggel, korláttalan birtoklásra, szabadságra, teljes életre vágytam, hittem, hogy, mint Wilhelm Meister, lerázhatom magamról én is a polgári lét kimért szabványait, az előírt horizonttal, az árfolyam szerint taksált teljesítménnyel, s a művészet szent lázában, ünnepies pózaiban, s felelőtlen kicsapongásaiban véltem egyensúlyozni mindent; anarchiát és fegyelmezett formát, a mámort az iróniával és a morált a muzsikával. Mi lett belőlem? Komédiás? Egyetlenegy ember helyett számtalan figura találkozóhelye? Izgékony, hiú, hazudozó, aki minden kis élménykéjét regénnyé, drámává, viharrá patetizálja? Azt mondom: germán testvérháború, pedig csak rokonommal vesztem össze; azt mondom: két világnézet harca, pedig csak hiúságomra kellett flastrom; s azt hirdetem kenetesen: a szeretet hatalma megvált az önző magánosságtól, pedig csak megházasodtam, mint a többiek. Mi a művész? Nietzschét kérdezzem? Azt feleli, hogy szemérmetlen, s minden játékra kapható színész, akinek a tehetsége egyúttal vérszopó vámpírja is, s akinek élete, ember volta lassanként tiszta formává sikkad. - A művész? Monstrum, mondja Flaubert, mert a természetben nincs helye, az élethez pedig nincs köze. - A művész? Kétes figura, mondja harmadik házi istenségem, Fontane: a könyvmoly, a literátor csak magában örömködhet, mert a világ feléje se fordul, hanem egész arcával az életre, a szépségre, a kackiás hadnagyokra, a hat láb magas földesurakra, a széptevő fiatalokra nevet ... Mi volt a művész, régtől és sokáig? Énekes koldus, víg vagy bús kalandor, míg aztán a romantika hérosszá, szentté, prófétává nem avatta. Mit ért el vele? Nem sokat, csak annyit, hogy e szentek és próféták lassanként jámbor támaszaivá váltak a mindenható polgári rendnek, munkás, kötelességtudó, bár egy kissé fellengzős és némiképp mégis gyanús támaszaivá, amolyan eltévelyedett polgárokká, akiknek csak az a bajuk, hogy ezt a torz nyomorúságukat vívmánynak, diadalnak tekintik, s hovatovább még büszkék is reá! Valaha Földetlen Jánosok voltak, de otthonra leltek minden földön; maholnap pedig szelíd házi jószágok, akik egy tál lencséért eladják egyetlen jogukat: a jogfelettiséget, s akik még forradalmiságukban is csak több jogért, több kenyérért, az istenült tömegért, és a tömegben harcolnak, ahelyett, hogy fölismernék a művész örök paradoxiáját, időtlen időszerűségét és hódító társtalanságát. «Oh Hamlet, ez volt a bukás!» - döröghetném mély pátosszal, de nincs pátosz, mert megölte a polgári józanság, s bukásról sem beszélhetünk, mert a művész nem bukott le, csak lecsúszott, fenekére esett, s még csak meg se ütötte magát ... Mért lettem művész? A nagy szavak hamisak. Hivatottság? Vér-öröklés? A kifáradt polgárerény irodalmi mázú dekadenciája? Nem, nem, csak élni akartam, hidat verni az életnek gonosz, gazdag örvénye fölé, birkózni az Én véres káoszával, amelynek fenevadjai egyre újabb zsákmányra törnek, rendet kerestem, megváltást, szabadulást és ezért fogtam az alkotáshoz. Éltem-e hát? Csak a vágy élt bennem. Alkottam-e maradandót? Nem tudom, nem is erről van szó. Magamról, mindig magamról szólok, ez minden erőm és minden gyöngeségem. Gondoljon csak műveimre, s a bennük ágáló művészekre. Gondoljon a Bajazzóra, e hiú és bús úri műkedvelőre, aki egyformán hontalanul a művészet cigányai és a polgári társaság hasznos foglalkozásai között, meddő magányra van kárhoztatva ... Mi egyéb sors vár szegény Detlef-re, az «Éhezők» művészére, az élet, nem is a heroikus élet, hanem a normális, békés, jámbor élet sóvárgó, szánalmas kitagadottjára? Hiába a lelki tornák, az alkotóvágy, a népes fantázia: a művész nem él, csak szemlél és teremt, a művész nem szeret, csak vágyakozhat, s az éhező Lázárban lelki testvérére ismer ... És Spinell, ez az idegbajos Tristan, aki ájultan rázogatja a polgári lét keserves korlátait, és Spinell egy ismertebb társa, akit, úgy-e, nem is kell megneveznem - nem egyenes leszármazottjai-e ugyanennek a polgári létnek: amely - ha már fel nem használhatja közvetlen jóléte fokozására - a művészetben úgy se lát mást, mint sallangot, dekórumot, dőre idő- és erőpazarlást, a művészben meg amolyan élhetetlen semmittevőt, ha csak be nem szegődik érdekeinek zsoldosai közé? Nem ez a rend oltotta-e belénk céltalanságunk, kalandorvoltunk, egész életellenességünk kínos és szégyenítő érzetét? Nem ez a rend kényszerít-e arra, hogy hontalan művészetünket menedékké, toronnyá, sőt szanatóriummá szegényítsük, amelyben a bágyatag Én, diétán, s szoros higiéniát követve, magában és meddőn háboroghat? Késő vád? Nem, csak panaszkodás: a szenvedők, ha már szenvednek, szeretnék, hogyha hinnének nekik; szeretnék, hogyha igazuk lenne. Az életem - így Klaus Henrich - egy cseppet sem kényelmes, s ha másért nem, hát épp ezért valami értelmének kell lennie ... Emlékszik-e, Lisaweta, arra a rövid audienciára, amelyen e fiatal herceg Martinivel, a költővel kerül szembe? A költővel, akinek semmiféle foglalkozása, s még csak doktori címe sincsen? A költővel, a század költőjével, aki művészi tehetségét egyrészt emberi tehetetlenségből, másrészt beteg szervezetéből származtatja? Szegény, szánalmas mániákus, az életnek evoézik, de nem szabad bort innia és ha néha be is törne az élet ünnepi termeibe, mindannyiszor lealázva és csömörrel tér meg a magányba ... Gondoljon Gustav von Aschenbachra, e puritán s fegyelmezett patrícius-ivadékra! A vénülő művészre, aki örök feszültségben, pusztán az alkotó munkának él, s könyörtelenül eltaszít mindent, ami az élet tarkasága, a vágyak és ösztönök felé sodorná. A klasszikus moralistára, akinek egész élete állandó, kemény törtetés a mosolytalan méltóság felé s akire, első ernyedt órájában, nevetve csap le a leselgő életösztőn, hogy magával sodorja mindjobban és menthetetlenül, előbb a torz vágyakozás, aztán az érzelgős ledérség, majd az érzékek káosza és végül a csúfságos halál felé ... Mindnyájan a gyöngeség, a gyávaság héroszai vagyunk. Éltető elemünk a vágy, amely erotikává sűrül, s irodalomban csapódik le. Szerencsére a kothurnust nyomon követi a szatír-álarc. Mert mi vált meg bennünket? Az irónia ...
És aztán nem szabad felednünk, hogy nemcsak élet van, hanem irodalom is, «császárság a császárságban». Irodalom, külön léttel, sajátos atmoszférával, önálló szervként és harcos szervezettel. A közép-európai szépíró, aki, tudvalevőleg, minden irodalomban otthonos, csak a magáéval szemben tehetetlen s nagy későn vagy fáradsággal, vagy sehogy sem tud benne eligazodni - a közép-európai szépíró, akinek eredetisége sokszor csak univerzalitásában rejlik, vigyázva, csínján próbál hozzáférni; de alig tesz feléje pár lépést, máris nyakig van benne: nincs menekvés. A vágytól a formáig csak rajta át visz az út. Hasztalan minden lázadás; és minden eltérés csak időleges. Új látomást fejezne ki, eddig nem hallott szavakkal? Szabad, az irodalom keretében. Új ritmusra énekelne, nyersen, áradón, közvetlenül? Szabad, az irodalom hangrendszerén. Novellát ír? Csak Maupassant-on, csak Csehovon, csak Stormon keresztül. Regénybe fog? Bele se kezdjen! Nyugaton Balzac és utódai, meg a kedélyes angolok, keleten az oroszok és északon a hármas Skandinávia mindent megírtak, mindent elmondottak, semmi sem új Európa napja alatt ... Így hát semmi sem a miénk? Sem az élet, sem az «élmény»? Valami vásári tolongás, valami roppant erjedés a térben: minden nép ponyván kínálja szelleme, vágya termékeit. Világirodalom? Ez volna az? Goethe, a naiv Goethe, kissé másnak hitte, amikor Carlyle-lel levelezett ... Mi vált meg bennünket, ezúttal? Ugyanaz, ami az elébb: a dolgok fölé kerekedés, az irónia teljessége, az irónia műfajjá sűrítése, az amit más, jobb, újabb szó híján, paródiának neveznék. Az ily paródia: vért, védelem az élettel, védelem az irodalommal, s védelem minden könnyű csábulással, vonzódással és szenvelgéssel szemben. A nagy vágynak, mondja egy helyt a Lélek és a Formák szerzője, a nagy vágynak az álarc a formája. S az én álarcom nem durván mázolt s cirkusz nézőire számító papiros, nem is kacér és lenge bársony, fásult érzékek csiklandozására, hanem archoz tapadó, mint maga az epidermisz, mozgékony és kifejező, mint a görög tragikus lárva, amely a szemet és a szájat egészen szabadon hagyja, nem fojtja el a lélek rebbenéseit, fokozza, mint minden korlát, a művész erőfeszítését, háttérbe szorít minden kötelmet, ami az ént polgári létéhez fűzi és nemessé, tisztává, szellemivé és jelképessé emel minden földön csúszó szenvedélyt ... A fáradtabb korok végén mindenkor kísért a paródia; ott virul, fagyöngy módjára, a halódó műfajok koronáján; ott cikázik látatlanul, az írók fölényes irodalmasságában; s olykor mintegy magába ömlesztve egy-egy műfaj minden alkotó nedvét, egy kötegben mutatja, mi maradt meg elevenen a műfaj korhadékai között s mi az a puszta járulék, aminek leválásával új sarj szökkenhet a régiből ... A paródia: szintézis, nem torzítás se jobbra, se balra, hanem a dolgok beszéltetése sajátos, eredeti hangjukon, a perspektíva csalásának gyöngéd, de határozott hangsúlyozása, a nagy dolgok mulandóságának s a kicsinyek állandóságának szándékos harmonizálása, egyszóval a műfaj szeretete, a műfajban való naiv hit nélkül ... Minden művészet utánoz, ha mást nem, ősi mintáit; minden író parodizál, ha mást nem, önnön «egyéniségét»; s paródiát írjon rólam, aki szeret és a szívembe látott ...
A könyveim ... Mit adtam bennük? Mint iromba mérföldkövek, úgy merednek rám, immár messziről; látom, hogy hosszú volt az út, de nem látom, hova vezet. Mit adtam bennük Európának? Magamat, mindig magamat s velem együtt, szeretném hinni, az európai lelket is, e kimúló korszaknak magában tusakvó férfilelkét, a keresztény atlétáét, akinek szemérmes büszkeségén nem fog se kínzás, se nyílzápor. S az eredmény? Pár kötet próza, aminek jámborabb szemelvényeit idővel majd az iskolák is olvashatják; hol leszek én már akkorra? S hol lesznek egyszer ezek az iskolák? Kívülről nézve nyugalmas klasszicizmus, lehiggadt tónus, mesteri részletek s mindaz, amit a kritikai köznyelv érett írásművészetnek, tökéletes kultúrának, kristálytiszta epikának és még nem tudom minek nevez; belül gyötrelmes viaskodás, örök szomj új meg új kaland után, kétséges sarki expedíciók az Énben s gyávuló megállás a mezsgyén. Anarchia?
S ha az volna? Önimádat? És aztán? Líra? Vallomás? Nem, egyéb is ... Szép volna, bizonnyal szép volna harsány ditirambusba önteni mindent s felujjongani egy-egy pillanatra! Engem is elragadt már a mámor s himnikus szárnya az ihlettségnek; de haboztam, kétkedtem, fáztam, féltem a mámor meztelenségétől, hét fátyolba burkolóztam, remegve, hogy fölismernek s rettegve, jaj ha föl nem ismernének és a részeg rapszódiák így hűltek morális mesékké ... Mondjam-e, hogy én vagyok s mégsem én vagyok Thomas Buddenbrook, Lorenzo és a kis Friedemann úr, Klaus Heinrich és Aschenbach is? S mondjam-e, hogy - tán büntetésül - nem egy művem sikere szánalmas félreértésen épült? Buddenbrooks-ban leleplezést, bosszút, családi botrány krónikát szimatoltak s ezért is párosítottak össze Bilse hadnaggyal és társaival; a Királyi Fenségben meg csak az udvari levegőt, az udvari életet és, ah, az udvari romantikát élvezték; viszont szegény Aschenbach botlásában kéjjel kutatták az önvallomást s borzongva szürcsölték a patalógiát ... - Nem szólok két kötetemről, amelyek nem is organikus könyvek, hanem alkalmi változatok, patetikus krónikák, nem pedig kerek alkotások, közvetlen és készületlen kitekintések az életbe, az énnek, a sebzett énnek fájó és formátlan felszisszenései, nem líra, csak személyeskedés, nem vallomás, csak hangos monológ s nem is pátosz, csak dialektika. Valami ideges szenvedély vagy tettvágy, talán a magány uralma is és a külvilág kísértése, némelykor olyasmire késztet, hogy feledve a kitűzött célt, a lassan készülő mű fegyelmét s nehezen szerzett méltóságomat, fecsegni kezdjek, magamról beszéljek, eszméket vitassak, közhelyekről szóljak, s elfojtva minden belső ellenmondást, s elhajítva a megunt mezt, kiszolgáltassam magam a kárörvendőknek. Tudom, üdvösebb volna mindenképpen, ha muzsikám mellett maradnék. Azonban, hiába minden aggály, a kései undor és az önmegalázás kínja: ez az időszaki téboly immár két vaskos könyvet termett ... - Mit adtam első regényemben, amellyel, félek, kissé megbénítottam a későbbiek szárnyalását? Epikát? Inkább csak a paródiáját, tudatos, kétarcú, fájó paródiáját. Paródiát a történésben: a nibelungi hősnemzedékek véres összeomlása helyett, itt négy kalmárnemzedéknek lassú züllését és csődjét; a küzdelem magva ott a Rajna kincse, itt a ház és a mindenható «Firma»; az ősök ott mítoszi ködbe vesznek, itt az archívumok porába, amelyből sikerült kimenteni egy jómódú szabómester és egy hadseregszállító alakját; a vég ottan halál és: népítélet, itt üzleti csőd és házeladás ... Paródiát a hangnemben: ott a hívő, darabos és végzetszerűen dübörgő ének, itt a családi krónikák ünnepies groteszksége, cikornyás felfuvalkodottsága, aprólékos unalma és kenetes ridegsége ... Paródiát a részletekben: ott harcok, ármány, vendégségek, itt üzleti intrikák, konkurencia, s kegyes uzsonnák, vajas kenyérrel és zsoltárénekléssel; ott lázadás, szörnyű halál és perzselő ős-ösztönök, itt apróka civakodások pénzért, üzletért, örökségért, forradalom helyett lomha csődület és szerelem esetén lagymatag kis megalkuvás ... Valaki, régen, azt mondotta, ez a regény tanította a polgári életforma öntudatos megbecsülésére: ez a szívós szorgalom, ez a családi önérzet, s ez a száraz, számító és lankadatlan idealizmus, amely a vállalat, a «ház» érdekének minden személyes önzést feláldozott, s örökkön éber törekvésével a fejlődésre, a gazdagodásra, a jólétre, a földi kényelemre, a világot ha tán nem is jobbá, de lakhatóbbá, emberibbé, elevenebbé formálta. Igaza volt-e? Félek, csak félig; mert valaki, nemrégiben, ugyanebben a regényben utálta meg végképpen az egész sivár és földhözragadt polgári világszemléletet. Mit látott benne? Feudális fonákságokat, a feudálisok méretei nélkül; görcsös hagyománytiszteletet, amelyből csak a hagyomány hiányzik; s bibliás vallásgyakorlatot, amely híjával van a hitnek. A természet itt csak ünnepi kírándulásképpen, a költészet csak alkalmi formájában, névnapokon és keresztelőkön jut szerephez. Legfőbb életelv a kényelem, s az a gyönyörű célirányosság, amely mindennek tudja a helyét, hasznát, módját és rendeltetését, kezdve a jó Istennél, aki itt csak arra való, hogy megáldja a gabonaüzletet, s előnyös házasságra intse a ház férfi- és nőtagjait - s végezve a balti nagy medvén, a szegény rokon nászajándékán, amely az előszobában áll, kitömve, névjegyes kosárral az állkapcsában! És az apró jókodások, kis izgalmak, kis örömök, és Biedermeier, valódi Biedermeier, színes atlaszcsokrokkal, nehéz damasztterítőkkel, kockázott nadrágszövetekkel, aranyszegélyű porcelánnal és minden kis kellékével a körülményes háziasságnak! ... Pedig ebben a körben is lett volna helye a monumentalitásnak: hisz a Hanzabeliek sem ültek mindig párnázott karosszékben, hajósok voltak, hódítottak, kalandban, zsákmányban dúskodva; az ő monumentalitásuk nem a miénk; és ezért elkerültem ... - Paródia, bár nem látták, a Királyi Fenségnek papírízű félhivatalossága, hódolatteljes aprólékossága, s ceremóniás leereszkedése a nép, a munka és a pénz körébe. És a hosszas leltározások! És a nagyhangú anticipációk! És a ravasz népmondák! És az állandó szólamok! -Akár a jó Homérosznál ... Paródia, és félreértették, a velencei történetnek kínosan mesterkélt klasszicitása metsző és száraz moralizálása, s borotvaéles vivisectiója ... És vajon hol kegyetlenebb ez a kétarcú művészet, mint az Úr és Kutyájában, e kültelki pastorale-ban, az idill e bánatos torztükrében, ahol a Művész, e leláncolt kalandor, az ösztönös ősembernek elnyomorított, városi mása, kutyájában és házatájában találja meg, ha megtalálja, az ősélet szertelenségét, a Természet homályos hatalmát, a vad ösztönösségnek félelmetes kiszámíthatatlanságát? ... Paródia, de nem a vigyorgó rombolásé, nem is a mókázó tehetetlenségé, hanem a látó érzékenységé, amely borzad az érzelgés alaktalanságától és tapadó leple mögött szeret és ítélkezik is egyben ... - Nincs-e benne Buddenbrooksban, a paródián túl és annak mély zöngéjeképpen, a magános embernek, minden magános létnek összeroppanása, a kegyetlen, számító, kérlelhetlen és vonzó élettel szemben? Nincsen-e benn egy egész életforma, nemcsak divatos bútorzatával, múlékony jelszavaival, s mesterkélten kiókumlált felosztási tüneteivel, hanem velejében és lényegében is, azzal a furcsa, kettős vággyal, amely, mint a fa, egyre nőne, fejlődne, gazdagodna, égig érne, meg nem állna, másfelől meg gyökérre, tekintélyre, hagyományra támaszkodna, s ezer szálával állna ellent a maga indította haladásnak? Nincsen-e benn maga az élet, monoton mechanizmusával, s könyörtelen rohanásával, amely felőről minden egyéni sorsot, s a hulló napok semmiségeit sivár homokheggyé magasítja? ... - Félve szólok a Királyi Fenségről: itten mintha idő előtt hullott volna le az álarc, s kissé kátyúba jutott a történés, az egyéni élmény mámorában. És mégis: a rohadással való kacérkodás, s a féktelen önmagáért élés szánalmas összeroppanása mellett, minden hervadt ernyedés és rokkantság ellenére, nem szól-e bíztatón e könyvből a szeretet megbékítő, feloldó és megváltó hite? Tudom, ezt mondják Marlitték is, a benfentesek finom mosolyával; de kérdem, csak nekik van joguk a szeretetreméltó köznapisághoz? ... - Fiorenza is paródia; de nem a régi reneszánszé, hanem az időtlen művészsöpredéké, amely az élményes művészetet csillogó virtuózkodássá aljasítja, csettintve kóstolgat minden «szépet» és lelketlen stílushóbortjait nagy példákkal és nagy szavakkal véli igazolni. És e kórus közepén a rút Lorenzo, végletes szépségimádatával és a roskatag szerzetes, fanatikus theocratiájával: a kitagadottság héroszai az élvezők és az élősdiek között; minden egyéb csak fioritura és zizegő papíros ... - Sehol sem könyörtelenebb a törvény, mint a Velencei Halálban: íme, a vénhedt, sóvár művész, sok száz év lázas munkájának fáradt, kétes, végső gyümölcse, a véres, féktelen embervadnak átszellemült, ideges korcsa, akinek elsatnyult ösztönössége, agyonnyirbált vágyódása, végsőkig feszült fegyelmezettsége s gúzsba kötött képzelő kedve eszmélni, élni, lázadozni kezd a hajdani élet és szépség vérszegény, sápadt visszfénye láttán, s aki fel nem tarthatón hull az érzékek posványába, a káoszba, ahonnan egykor kivergődött ... - És az Úr és Kutyájában úgy léptem a természetbe, mint a hitetlen városlakó és mint az érzékeny lábadozó, kíváncsian, sóváran, és mégis áhítattal: élünk-e, élhetünk-e így, egyszerűen, mint a fák, - a szárnyaló madarak és a vakondtúrások között? ... Nem tudom, de megpróbálom, s félénk reménnyel gondolok a régi, boldog, hatalmas mesterekre, akik, a nagy korfordulók táján, szintén paródiába takaróztak, de életkedvük és haragjuk teljét Don Quichotte-ba, Gi1 Blas-ba, Bovarynéba öntötték ... Az én életkedvemet a korai magánosság valami könnyű dérrel lepte be; nem ölte el, csak megdermesztette, nem kezdte ki, csak megfonnyasztotta, nem is tette élvezhetetlenné, csak csípőssé, fanyarrá, kora-éretté, s nedvben fukarrá; s a karoló szeretet így lett tartózkodó vággyá. Száztükrös terem a magány, örökkön az ént sokszorozza, rend, mérték és valóság nélkül; a szegény én mindenütt csak önnön képét, tünékeny árnyát, homályba vesző látszatát látja; s kábulatában hol dús Krőzus, hol pedig szánalmas csaló, a fény és árnyék szeszélyes kedve szerint. A magányban pöfeteg gombaként nő az önhit, s végleg elsatnyulhat az önérzet. A magány hitetlen aszkétává, s kedvtelen kicsapongóvá nevel egyidőben, s bágyadozva sápad benne minden harsány életöröm, mert nem bírja sokáig a mesterkélt félhomályt, a kétkedő fanyalgást és a fázékony melankóliát. A magányban növekednek a vakmerő és rokontalan csodák; viszont a csodabogarak is ott tenyésznek. A magány az érzékeny elmét sértékennyé, békétlenné, önkínzóvá betegíti. Legjobb esetben moralistává, amikor a végtelen vágy és az örök éberség alkotó akarattá feszül. S ez lesz a művész morálja: az önmagával való harcot időnként feloldja az alkotás, azaz a vágynak formává, az éberségnek mámorrá enyhülése ... - Tudom, a nagyoknak, a régieknek nem kellett morál, sem higiénia. Jól tudom, nem vagyok titán, aki teremtő lázában, vajúdó világokat gyúr kozmosszá, s még csak szárnyaló énekes sem, aki dalával együtt, egy ívben, fúródik fel a zenit felé; nem egyszer éreztem már híját annak az égi könnyűségnek, amelynek révén az alkotás csupa jókedv és túláradó élet; énnékem, mint Pierre de Craon-nak, árkok kellenek, szilárd matériák és egy egész katedrális kőerdeje és mély alapzata ... Óh, jól tudom, erőszakos és kicsinyes építő vagyok, cirkalommal mérek ki mindent, mielőtt munkába kapnék, jól körülárkolom a telket, kivágok minden ácsorgó fát, s könyörtelen keretbe szorítom még a horizontot is. Ezért a Buddenbrook-családnak s városuknak monoton és szigorú rendje; ezért emeltem ceremóniás rácsot Klaus Henrich törékeny léte köré; ezért a szanatórium Tristanban és tán a Varázshegyben is; s ezért hal meg Aschenbach Velencében ... A legnagyobbak, hogyne tudnám, sose szorulnak ennyi mesterkedésre és szabadon zúgathatják áradó történéseiket. Az én munkám, akár a méhé: viaszból sejtet építek elébb és csak aztán telítem meg virágtól rabolt édességgel; ám, ugye jó ízű a mézem? És, ugye, tiszta a muzsikám?... Gondoljon csak egy-egy melléktéma egyhangú, szinte észrevétlen s mégis nyomatékos ismétléseire, amelyeket halk fioriturák s groteszk mellékzöngék kísérnek; aztán a téma előre tör, élesen feltagozódik, s szenvedélyesen felel a főtémának, ilyen a vén tanítónő, Sesemi, keserves «Es ist so»-ja, amellyel túlkiáltaná a maga és mások kétségeit. Gondoljon egy-egy dallam fejlesztésére, hol víg, hol borongós hangnemére, hol pezsgő, hol lassúdó ritmusára, s ezer változata mögül ugyanazon egy formának naiv és méla állandóságára: nem ez-e Tony Buddenbrook életsorsa? Beszéljek-e a Királyi Fenség bohókás és körmönfont zenekaráról, amelyben a hangszerek egymástól veszik át szólamaikat, hogy mindegyik átformálja a maga sajátos hangszíne szerint? S amelynek feszes, cikornyás alaptónusából egyre bátrabban zeng fel egy duó, míg végre, víg táncritmusban, magával rántja az egész orkesztrumot? ...
Ugye szereti, Lisaweta, az Úr és Kutyája áriáját, ezt az öblös, kanyargó és visszhangos dudázást, amelynek furcsa kisiklásait kétes hahotázásoknak hinnők ? ...S, ugye, nem ismeri félre a Velencei Halál muzsikáját, amelyben minden múlékony hang zengő architektúrába lendül? Itt már nincs kép és nincs keret, nincs részlet és nincs egész, itt egyetlen fájó ívvé feszül a halál és a vágy, amelynek füstölgő káoszából úgy szökken fel a szépség harmóniája, mint a vibráló hegedűszóló a kürtök és dobok diszharmóniájára ... Tudom, tudom, filigrán munka mindez, óvatos, szorgos, szívós igyekvés, fájó önkínzás, keserves nyíltság, a régiek áhítata, a kiválasztottak könnyű kedve nélkül; de vajon mindez oly kevés? Sose ágáltam kölcsönkért palástokban; beértem mindig a magaméval; sose szavaltam tajtékzó szájjal a lángész szentséges jogairól: dolgoztam, legjobb képességem szerint; sose tagadtam meg mestereim: de az örökölt formákat új élettel telítettem, s a lokális korlátokat európaivá tágítottam. Jól sáfárkodtam-e javaimmal? Még itt vagyok, el nem gyöngülten, még nem mondtam el minden mondanivalóm. S talán, ha régebbi hőseim nemsokára új társakra lelnek: Felix Kroll-ra, a modern Gil Blas-ra, és a fiatal Castorpra, erre az új Wilhelm Meisterre, aki tanuló- és vándoréveit egy szanatóriummá vált Európában tölti - akkorra, hiszem, én is eljutok majd az alkotás gazdag kedvű, fájdalmatlan őszéhez. Vannak ugyan, akik szerint mintha nagyon is megkomolyodtam, nagyon is «beszáradtam» volna; azt mondják, éppoly peckes lettem, mint őseim, a szenátorok, és csak azért idézem oly sűrűn Goethét, hogy némileg felejtessem a Simplicissimust ... Talán így van, talán nem, ámbár az irodalomtörténetben ugyanezt érett fejlődésnek, öntudatos emelkedésnek, nemes pályafutásnak hívják ...
Értik-e még a hangomat? Félek, nem vagyok időszerű. A fáradó nép álmot, szerelmet, jólétet, legfeljebb olcsó izgalmakat, esetleg forradalmi mámort kíván, de nem Thomas Buddenbrook schopenhaueri bánatát, sem a halálmotívum wagneri hangszerelését. A műveltségre szomjazók akár ki se nyissák a könyveimet: másutt keressék, ne énnálam a szociológia illusztrálását és a történet népszerűsítését. Az irodalom széplelkei szintén csalódva tesznek félre: nagy vallomások és víziók, lobogó szenvedélyek és szatíra helyett, itten csak bús bíbelődéseket, monoton művészetet kapnak. Maradnának a finnyás élvezők - óh, azok olvassák csak Tagorét! - aztán a problémás műkedvelők - de azok jobban szeretik Strindberget - és végül a szakbeliek: óh, csak nekik? Mindig csak nekik? Hol vannak hát a boldog élők, akiknek nem izgatószer és nem gyógyszer a művészet, hanem sugárzó életfölösleg, az élet szerves folytatása, tisztábban, anyagtalanul? Hol vannak a fiatalok, a korban, kedvben egyiránt fiatalok, akiket nem húz le a földre a kereset, a pálya, a társas korlát s akik a művész adományát közvetlen büszkeséggel fogadják, minden érzelgős szemforgatás, s minden pedáns szakszerűség nélkül? ... Csakugyan nem vagyok «időszerű»? De vajon nem úgy és nem akkor vagyunk-e valóban emberek, korunkhoz, magunkhoz egyformán méltók, ha lázas jelszóvadászat helyett a kor egész vergődését magunkban éljük és szenvedjük végig, s magunkban teljesítjük képpé, egésszé, s talán harmóniává? Mit érne a művészet küzdelem, kettősség, probléma nélkül? Mi méltóbb a művészethez a tűnő nap s a bukott hős időtlen és örök ábrázolásánál? ... Az új gótok ezt másképpen tudják: már látom a gót embert, harsányan, mint egy friss plakátot, stílusokat, korokat és történetfilozófiákat pofozva rendre, katonásan, kegyetlenül, humor nélkül és irgalom nélkül és mindezt az új művészet jól felfogott érdekében ... Emlékszik-e, Lisaweta, azokra a kis stratégákra, akik az egész háborút messziről, a kávéházból és lapjaik nyomán kisérték, papírzászlókkal jelölgetve a hadtömegek véres mozgalmait? Mit tudtak ők a harcok borzalmáról és a harcoló léleknek halálos vívódásáról? Nekik a hadállás volt fontos, a hadtestek eltolódása, a döntő csaták és az úttörő felderítések; őket csak a hadtudomány, a technika és a tömegpszichológia érdekelte. Mit bánták ők a magános lélek gyötrelmes viadalát a létért? Nékik a gombostűharc fontos, térképen és teóriában, apodiktikus hévvel és káplári horizonttal ... Mit bánják ők a művész heroizmusát? ... Tudja-e, ki jár az eszemben, Lisaweta? Marcus Aurelius császár, aki, azt mondják, itt harcolt egykor a gótok és más barbárok ellen, itt e nagy folyam partvidékén, ahonnan e levelet küldöm; itt érlelődtek fanyar gondolatai, táborozás közben, szemben az ellenséggel ... A magány fáj és szorongva gondolok a hangos élet mosolygó köznapiságára és szeretettel mindazokra, akik ennek az életnek tevékeny, boldog részesei. Ugye már nem nevet, Lisaweta? Ugye jó szeretet ez mégis: az én egész életem ... Vágy van benn és bús irigység és egy csöppnyi szánalom, és egy csipet erotika, aztán némi fáradtság, egy kevés póz, holmi kacérság, egy csöpp morál, egy csöpp muzsika és a művész-aszkétának transzcendens, véres, végső paródiája. Et tout le reste est littérature ...