Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám
Még alig pirkadt és már nem lehetett aludni a madarak korán kelő lármájától. A nap még gyöngyfényű felhők közt pihent, csak néha csillant ki tündöklő szeme, de már ez is felizgatta a korán fekvő, korán kelő nyárspolgári madárnépet. A galambok a szomszéd háztetőn vadul civakodtak, miként a szerelmespárok reggel. Belemartak egymás csőrébe, hogy egészen hozzám hallatszott szerelemdühös csattogásuk.
Az ablakok tárva, még a legkönnyebb takarót sem lehetett elviselni e fülledt nyári éjszakán. De most, hajnal felé, friss szellő kezdett ébredezni, a kert fiatalon lélegzett fel; fű-fa lágy sóhajokkal lengedezett. Most lenne jó elnyújtózkodni és boldogan újra belesimulni az Álom karjaiba, körültömjénezve a hajnal illatos friss leheletétől.
De nem hagynak ezek az undok madarak! Hallom, már a kotló is felébredt az udvar végén. Oly buzgalommal kotyog, fontoskodva és bután mint egy igazi jó gazdasszony. Szegény kis sárga csibegyerekek álmosak még. Oly panaszosan pityegnek, sehogy sem akaródzik nekik kibújni a kotlósmama tollas krinolinja alul. De pedig muszáj, mert szigorú az élet és könyörtelen! A fecskepapa már rég a levegőben cserkész, hogy betömhesse hat neveletlen gyermekének örökké éhes, csácsogó száját. Világos, hogy ezek után a tyúk sem lustálkodhatik tovább, mert mit mondana róla a világ? Összeszedi a siránkozó, álmos csibéket és hangos kotyogással vezeti őket a konyha-ajtó elé. Az ajtó előtt fekszik Bobby kutya és a kis csibék szemtelenül rámásznak a fejére. Bobby megrázza magát, hogy a kis csibék csak úgy potyognak le róla, hangosan rémüldözve. A kotlós az mindjárt megdühödik, neki a kutyának és vad csőrével nagyot vág rajta. A kutya vonyít, elkapja a tyúk egy szárnyát, tollak szerteszét repülnek, kodácsolás, jajsipogások és dühös morgás koncertbe olvad.
Hát tessék itt aludni!
És ez még mind semmi a verebek lármájához képest. Az ablak alatt, a nagy ezüstszürke olajfán, talán ezren vannak. Szegény fa csak úgy ing-reng alattuk; képzelem milyen kedvetlenül tűri őket! Be nem állna a csácsogó szájuk egy világért. Hogy mit tudnak ennyit kiabálni?! Mintha legalább is az álmát mesélné el mindegyik, senki által meg nem hallgatva, csak privát gyönyörűségre. Nappal szeretem őket, mert vidámak és fürgék, de most kissé nyugodtabbak lehetnének.
Úgy visszakívánkozom az álomba; a hajnali levegő oly gyöngéd ujjakkal simogatja az arcom. Ezek az undok verebek! ... Lármás hétköznapok! Már fájni kezd a zsivajgásuk. Már izgat. Sőt dühít! Ha mindjárt nem hallgatnak el, felugrok és beléjük vágok valamit. - Igen, ha gondolattal is meg lehetne tenni, mert valójában mozdulni sem tudnék. A félálom úgy lekötöz, mint Dellilah hajfonatai. A testem már alszik, végig kinyújtózva, de lelkemre a profán zsivaj fájó madzagot kötött és itt kell imbolyognia bosszúsan az olajfa fölött.
Majdnem belerázkódtam, mikor egyszerre csend lett. Oly hirtelen szakadt meg a lárma, csak szárnyra keltek a verebek nagy suhogással és egy perc alatt elrepültek valamennyien. Csend lett. De jó! Jaj, de jó! Csak úgy ringat a csend. A távoli parkból gyöngéden folyik át a fülemüle reggeli éneke, mint egy tiszta, aranyfényű kis patak. Mintha a szívemen folyna át. Olyan jó! És egyre dagad az árja. Még folyó lesz belőle és magával ragad. De milyen furcsa egy folyó, aranysárgák a habjai és zenélnek. Olyan jó rajta utazni hanyatt fekve. Ringat, mintha kicsi gyerek volnék két erős karban. Megsimogatja az arcom, érzem sima és érces érintését. Mintha egy fényes aranykéz fogná le a szemem. Súlyos. A szemem, lehunyt pilláin át, aranytenyérbe néz. Mit kell ma látnom benne? Ez a régmúlt idők sárgult tükre és tudom, hogy most kilép valami belőle.
Érzem, későn van és fel kellene kelni. De olyan bágyadt vagyok, szinte fáradt. Mintha rettenetes nagy útról jöttem volna, mintha évezredeket vándoroltam volna át. Fáradt testemnek oly jól esne még a pihenés, a selymek lágy érintése, nyújtózkodás puha szövetek közt. De szememre mintha súlyos kéz nehezedne és a szívem oly nyugtalanul ver. Valami idegent érzek magamban, vagy mintha nem lennék egészen a helyemen. Vagy csak riasztó álmok hajszoltak ily fáradtra és ők vannak még most is a sarkamban? A szememet oly nehezen nyitom, csak egy parányi résnyire bírom, pilláim mögül mégis mély, meleg, szétömlő pirosság tolakszik be. Bíbor függönyökön sugárzik át a világosság és a nyugágy mélyén, puhaságok közt, ölel engem ez a tüzes fény. Mellettem valami hidegen ragyog, valami fehéren fénylik a szívem mellett. A tükröm ő, e közömbös barát. Jólesik végighúzni forró tenyeremet hideg lapján és ahogy arcom elé emelem, egyszerre elmúlik szememről a súlyos érzés. Ki vitte le róluk a kezét, hogy lássak?
Látom az arcom a tükörben és ez olyan megnyugtató. Támaszt ád nyugtalankodó érzések alá, mert az én arcom ez, a régi, amely most sápadtan világít vissza a vérszínű párnák keretéből. A régi a szemem is; e sötét és távolba néző szempár. De oly titokzatos most a nézése, valami van benne, ami eddig nem volt. Titkok lapulnak mélységében.
Megborzongat e tekintet, mintha a tükörben most más valaki lenne, ijesztően hasonló hozzám, testvérem, aki többet tud mint én. Mit akar ez a szem, mi lakik ebben a tekintetben?
A függönyöket félrerántotta egy kéz. Fehér világosság szakadt rám, szétömlött a tükrön és egy szempillantás alatt letörölte róla a titokzatos szembenézőt. - Kelj fel úrnő ! - szólt egy rideg rekedtes hang és Sarah szürke szeme gúnyosan nézett engem és tükrömet.
- A csillag rögtön feljön és atyád megjön az Úr házából. Ideje lenne meggyújtani az ünnepi lángokat.
Bosszús vagyok! Bosszant és ingerel Sarah, ez a kegyetlen szolgáló. Gyakran rántja el előlem csontos kezével a piros függönyöket és egyre csak kötelességeimre figyelmeztet. Itt áll, erős kezével összemarkolja a kárpitokat és gúnyosan engedi, hogy forró testemnek neki essen az alkonyat hűvössége és hogy a szememet vakítsa a fénylő ég. A nyílt oszlopok között messze kilátni a haragosan zöldellő szőlőskertekre, amik most mind elhagyottak, mert a férfiak a szombatot mentek köszönteni, és az asszonyok az ünnepi vacsorát készítik. Szívet simogató a csönd. - Kelj fel úrnő! - szól a könyörtelen asszony.
Gyűlölöm, gyűlölöm ezt a nőt, aki olyan mint az Élet. Szolgál nekem és mégis zsarnokoskodik tetteim fölött. Lázadozok ellene és a hangom parancsoló, mikor szólok hozzá:
- Ereszd el a függönyt Sarah, még nyugodni akarok!
Behunyom a szemem és várom, hogy újra beborítson a puha homály; de Sarah nem bocsájtja le a függönyöket és nekem újra gúnyos szemébe kell néznem. Érzem, hogy elönt a harag. Hogy mer mindig ellenem szegülni ez a hitvány szolgáló és felnógatni engem, előkelő levitalányt?!
- Atyád rögtön itthon lesz és majd haragjával sújt, ha nem fogadod az ünnep jeleivel őt. És magával hozza pedig Jonatánt is, mátkádat.
Óh igen, atyám biztosan haragra gerjed, ismerem őt. Büszke szolgája ő az Úrnak, hogy szolgái alázatosak legyenek hozzá. És szigorúan tiszteli a Törvényt, hogy tiszteljék őt.
És Jonathan, kit ő akar vejének, mintha fia lenne, csak hogy szakálla egészen fekete még és sötét szemének pillantása lágyabb, ha rám néz, Jonathan szívesen vesz engem asszonyának, mert atyám gazdag és én szép vagyok. Szeretni is fog engem, mint hajlama és az Úr parancsolja és lesznek majd sötéthajú, sötétszemű gyerekeink, akik tovább adják az Úr törvényeit időtlen-időkig.
Ah, borzadok, ha erre gondolok! Ez az élet, amelynek olyan a vége, mint az eleje; ezek a hajszálra kimért utak; ezek a mindenre parancsok, mindenre törvények; ez az örök egyformaság kihoz a sodromból! Én is hajtsam olló alá a dacos fejem és éljek úgy mint anyám és nagyanyám?! Legyek alázatos asszonya az uramnak és teljesítsem az Úr parancsait? Keljek fel, hogy meggyújtsam az ünnepi lángokat?
Sarah még mindig fölöttem áll, mintha nem is látná háborgásomat. A kertek felől különös nyugtalan illatot hoz a szél, az ég alján lidérces visszfénye lángol egy sárga piros tűznek; szembe vele sápadt hold imbolyog.
- Kelj fel úrnő, atyád mindjárt itt lesz.
Már alig hallottam Saraht, amint együgyű szavait ismételte, oly különös alak bukkant föl az oszlopok előtt. Jönni sem láttam őt, csak egyszerre itt állt a feketén-zöld ciprus bokrok között. Halványszínű rövid ruhában egy fiatal férfi; karja, lába csupasz, fehér és egészen sima. Sima és fehér az arca is és a haja egészen, egészen aranyszínű. Mintha a távozó nap rajta hagyta volna szemének utolsó simogatását.
Egyik kezében nagy, fehéren fénylő olló és a másikkal egy cserép virágot szorított a melléhez. Különös virág nyílott a cserépben. A húsos és vadul zöld levelek halmazából egyenes száron egyetlen virág gőgösködött. Egyetlen óriási nagy, tűzvörös virág. Soha még ilyen virágot nem láttam. Úgy vágyom magamba szívni az illatát, biztosan csodálatos illata van, mely meggyógyít minden bánatot. A kezemet vágyón nyújtom utána.
- Jer ide virág! Le akarlak törni és a szívemre tűzni!
És mintha a kívánságom húzna, lassan megindult felém a virággal az idegen férfi.
- Ez a Micraimból való kertész - szólt Sarah kérdezetlenül. - Jonathan küldte, hogy idegen földről való virágaidat gondozza.
A micraimi már előttem is áll és zafír szemével engem néz. Kőből van a szeme, ragyogó, hideg, égszínkék drágakőből és titokzatosság tükröződik benne. Titkokat gondoz ez a kertész. Virágokat, amilyeneket én sohasem láttam. Olyanokat, mint amilyen a kezében van.
Most felemeli ollótól fegyveres kezét és kettévágja vele a piros virág vékony derekát. - Fáj. Fáj nekem, ahogy a meggyilkolt virág oldalra dől, mintha az élő testembe vágott volna bele. Mégis, vágyom e virág után és a kertész zafír szemének hideg mosolyával remegő tenyeremre teszi. Tüzelnek a vörös virág bársony levelei, mintha élnének. És a szaga döbbenetes! Olyan a szaga, mint a friss, kiömlő vérnek. Enyészet szaga van! Észvesztő, dühítő szag!
A kertész zafír szeme hidegen mosolygott.
Ekkor lépett be atyám a házba. Háta mögül vágyón égetett Jonathan sötét szeme és atyám így szólt komolyan: - Mi az oka leányom, hogy nem várod atyádat és jegyesedet az ünnepet jelző lángokkal? Mi az oka, hogy megszegted az Úr törvényét?
Lehet, hogy a titokzatos virág illata vadított, vagy lehet, hogy az idegen zafír szemének hideg mosolya, de felpattantott valami a nyugágyról és kiáltani kényszerített nagy kiáltással: - Nem kell nekem az ünnep, nem kell nekem a törvény! Az Úr parancsa nekem nyűg és Jonathánt utálom!
Buzog a vérem a dactól és elönti arcomat. Látom pedig, hogy atyám megdöbben és haragja kitörőben van. Máskor szava nem ismeri ellenkezésemet, de most magamon kívül vagyok. A hajam már a szememre hullott izgalmamban és mellemen összemarkolom a ruhát. Ki kell, hogy kiáltsam magamból az undort:
- Nem kell nekem Jonathan, mert már ismerem kicsi korom óta. Olyan ő nekem, mint atyámnak fia: irtózom az ölelésétől! Nekem valaki más kell! Valaki, aki új és ismeretlen, valaki, aki titkokat tud!
A kertész zafír szeme hidegen mosolygott.
- Nekem Ő kell!
És rámutatok bátran az idegenre.
Mint az égzengés, úgy csapott le rám atyám haragja. Súlyos szavai végigvágnak az arcomon és hátamon, átka jégviharként paskol. Görnyedezek a súlya alatt! Szemébe nem lehet nézni mert olyan a tüze, mint a villámlás. Ez Zebaoth haragja, mely kitör belőle!
És mégis makacs marad a szívem és mégis elfogadom az idegen ollótól fegyveres kezét és hagyom, hogy kivezessen atyám házából.
Már messze jártunk a szőlőskertek között, mikor fel mertem emelni a fejem. A fülemben még vadul zúgnak atyám átkai, de az idegen zafír szeme fényesen mosolyog rám. A szívem megremeg bele. Még nem hallottam a szavát, de nincs is szükségem rá. Szemének tükrére vannak szavai írva. Csodálatos, zengő szavak ezek és mindegyik olyan, mint egy kis madár. Micráimban képeket írnak és az ő szívének írása képekben látszik fényes zafír szemén. Csupa ragyogó tollú kismadár; mindnek más a hangja és mégis mind egy dalt énekel. Nem értem egészen, miről szól a dal, de oly szívfájdítón gyönyörű. Lélegzeni is alig tudok tőle, vérem akadozik útjában és sóhajok lebbennek le a számról.
- Szerelmem, drága ifjú, mit művelsz velem!?
Sűrű kis erdő állott előttünk, a szürkületben elfolyó sötét folt. Szerelmem itt megállt és szembe néz velem. Zafír szeme hidegen mosolyog és fényes tükréről mintha egymásután elszállnának a zengő madarak.
Mi ez?
Felemeli ollótól fegyveres kézét és végighasítja vállamon a bíbor szövetet. Az olló hegyes éle felhasítja a bőröm, hogy végigrándul a fájdalom rajtam.
Mi ez?
Rémület merevít. Sebzett vállamon kibuggyanni érzem a forró vért. Mi ez?
Még látom a homályban, hogy zafír szeme hidegen mosolyog, amint hajamhoz nyúl, hogy leszakítja a fátylamat tartó gyöngyöket. Mosolyog, mikor kitépi fülemből a súlyos függőket; fehér keze nyakamhoz ér. Ujjaimról fájón csavarja le ékes gyűrűimet és hidegen mosolyog zafír szeme, amint belép rablott kincseivel a sűrű, sötét erdőbe.
És most itt állok meztelenül az erdő szélén; dermedt fehér testem messzire világít. Messziről megláthat mindenki.
Ah, rémülve látom, hogy szabad préda lettem! Minden gonosz büntetlen bánthat már engem, mert megátkozott engem az apám! -
Talán fájdalmam a sötét földre sújtott akkor és belevágtam bánatos ujjaim közönyös testébe, mert arcra borulva és könnyektől ázva ébredtem. A szívem helyén mintha kő feküdne, olyan nehéz és nagy zokogások keserű-sós íze volt a számban.
Meleg volt; a verebek újra összegyűltek a fán, a fülemüle már régen elhallgatott és távoli ősanyám fájó-fáradtan lecsukta bennem újra rég alvó szemét. Így álmodja álmát már évezredek óta, egyre egy álmot, kék szemekről, mik távolba, idegenbe csalnak és idegen szabású keskeny szájról, mely titkokat tud és hallgat.