Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám · / · BÁNYAI KORNÉL: A HALÁL ZSOLTÁRAI-BÓL
Harcoló, forrongó világokból jöttem és mögöttem hömpölyög világok mozgása: az idő s mozgások világa: a tér!
Mögöttem gyűrődik az égbolt. Éjszakák mélyében ragyogó redőkbe verődik a por.
Mögöttem vándorol a tűz és megdobban sötétben didergő csillagon.
Mögöttem hangos ritmusokba lázad mindenütt az élet világok mezőin.
És messze, messze tőlem, hihetetlen messze árnyékát sodorva forog a sáros, nyomorult föld.
A nap felé kanyarog és nyögve, havas sarkokkal cipeli új, kegyetlen csillagzatok alá az embereket.
És kultúrák vergődnek jajduló homokban, eget szúró bércek holt porában s életét szépítő-jobbító embert rejtegetve görbül a mennyköves s a szivárványos ég.
És látom magamat: porban a por, hűvös homok alján, lángos sivatagban és holttestemen megdobban az élet.
És üres szemgödreimen fejembe csurog az éjszaka.
És hallom, mint pörögnek szerte csontjaim: romlott szerszámaim.
És szétszakad a testem: örökké változó ruhám.
És megindulnak halkan lábam csontjai és megpihennek csöndes völgyek alján.
És szikkadtan szétesik az agyvelőm, és új koponyákba simulnak, hullnak szavaim, mint a dinamit, mint jóságos, szelíd simogatás.
És pördül a föld és csillag esik és új csata zendül és egyre vajúdik az emberiség és távolból, ahonnét nem szakadt eddig emberi kiáltás, ahonnét nem jött eddig szeretettől és békétől forró emberi szó, ódon, bús zenével megszólal a csönd. Megszólal a csönd, a nagy, őszi béke s mosolyogni kezd a szomorúság és elcsitul a rettegés, a gond és új színekkel pompázik az élet.
És halkan, mintha messzi napfény csókol szemetekre, mint valami végtelen, szelíd öröm - megszólal a zsoltár, új halotti zsoltár:
Ó boldogok vagytok mindnyájan boldogtalanok, mert eljön utánatok a nagyszerű halál, akitől úgy reszkettetek mint a gyermek, nem zördülő, horpadt kaszával karmain, nem vigyorgó, zölden világító koponyával, nem ijesztő csontváz, akinek csontajkairól fületekbe rikácsolt mind a kín,
hanem ölelve, csókolva, mint szépséges, szerelmes asszony, mint asszonyok rejtelmességével virágzó tavaszi éjjel, mint szerelmes, tavaszi éjt muzsikáló, hozsannás régi zsoltár!
Ó boldogok vagytok mindnyájan boldogtalanok, mert eljön utánatok a nagyszerű halál, hogy emberrel gazdagítsa a forrongó s a békülő világot!
Turkesztán, 1920.