Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám · / · BÁNYAI KORNÉL: ÍRÁSOK SZIBÉRIÁBÓL ÉS TURKESZTÁNBÓL
Az emberek sok, tarka viszonyban igyekeznek,
sok furcsa dolgokat mívelnek az ég alatt.
Kérdezd meg őket és látni fogod, hogy mennyi
homály még ez a kusza, lázasan lázadó emberi élet,
hogy csak kettő biztos: a kenyér és a csók!
Az egyik barna vitorlákat akaszt nyerítő szél elé
s a sós vizeken, tajtékos tengereken halért, új földekért kóborol.
A másik baltával fürkészi az erdőt, állatok
párolgó vérébe mártja kezét és húst szagol a fűben.
Van, aki méhek mézét lopja ki a fákból,
aki faággal karcolja a földet és magvakat
dugdos terméstadó göröngyök alá.
Sokan fegyvereket és szerszámokat látnak a kövekben
és súlyos földek mögé nyúlnak csillogó ércekért.
Sok gyönyörű munkálatokkal sürögnek, rohannak
az annyira különböző arcú emberek.
Sok minden gyötri őket s hogy gyomruk beteljen
éjjel-nappal harcolnak, verekednek egymással és az anyaggal.
Tudok olyant is, aki nedvekkel és füsttel próbálja feledni
a rettentő valót, aki hogy ne lássa maga előtt
attyának fehér csontjait a sírban,
szeretője száján keres feledést.
Jaj micsoda mást csinálok én, milyen más vagyok én
ebben a sok, különös, lázas keresésben!
Ti mindnyájan az élet jobbításán fáradoztok,
mindnyájan tarka tusákat álltok az életért.
Ti nem tudjátok, hogy minden rezdülése az emberi húsnak,
az emberiség sok-sok munkája bennem dübörög
s míg ti egymást rugdalva sürögtök a sárban
s a föld örökösen gőzölgő felhői alatt
nem értek rá valót és szépséget tapintani -
én büszkén emelem fejem a csillagokon túl,
én titkokat fürkészek a porban és a tejútban,
én, bár nincs halam, mézem és szeretőm
s nem élek mérges nedvekkel és mámoros füsttel,
szépséggel borzongató harmóniákat látok és mutatok.
Magamon érzem világ szempilláit.
Magamban érzem az anyag örökös, csodálatos kavarodását
és küldetésem és hívatásom munkás embereknek:
életet jobbító embereknek megmutatni a világot,
megszépíteni az életet és hirdetni ember
istenné válását a szálló időben!