Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám
Mindig hittem az első benyomásnak, akár emberrel, akár írással találkoztam.
Megtörtént, hogy később a tapasztalás egy-egy észleletet kiigazított, vagy látszólag rá is cáfolt, de az idő aztán igazolta, amit a megismerés percében tapasztaltam és vissza kellett térnem hozzá. Bebizonyosodott, hogy emberismeretben, léleklátásban az első futó tekintet, mely egyszerre osztályoz, selejtez, ítél, s egy pillanatig tartó ihletes munkában összefog alig érzékelhető jeleket és tulajdonságokat, sejtelmeket és lehetőségeket, melyek még az öntudatba se kerülhettek, mélyebb búvár és jobb bíró, mint a gyalogosan járó, módszeresen haladó értelem.
Mi támasztotta mégis azt a meglepetést és kielégülést, melyről szóltam? Az, hogy a költő komoly áhítattal állott az élet előtt s jelentősnek érezte önmagát és azt, amit körötte látott. Ez a bölcseleti elszigeteltség, vagy inkább elvonultság volt az, ami kiemelte munkáját a többi közül, sok jeles vers tömegéből, mely a múltban termett. Egyedülvaló ember volt mindig. Nem teremtett «iskolát», nem akadtak kisebb vagy nagyobb mellékbolygói. Annyi azonban bizonyos, hogy az új költői nemzedék, mely már lelkében hordozta a maga mondanivalóját, évekig termékeny lelki közösségben élt vele s példája, az élettel szemben való nemes mozdulata, művészi tartózkodása és öntudata nevelően hatott mindenkire. Vannak otromba felületes hatások, melyeket fontszám lehet mérni, s szavak és sorok érzékeltettek meg. Ő nem hatott így, hanem távolabbról, egyetemesebben, egész szellemével, a költészet szentebb értelmezésével. Nem tagadható, hogy akik később érkeztek és más módon, színesebben, zeneibben valósították meg művészetük álmát, mind tanultak tőle, bátorságot, művészbüszkeséget, egy taglejtést, mely a meddő epigonizmus korszakában új időt ígért. Abban az időben a régiek közül főképp
Most
Mindenekelőtt állandó kapcsolatban áll a halállal. Ez egész költészetének sugalmazója. Anélkül, hogy kacérkodna vele és kéjelegne az elmúlás gondolatában, mint a regényes költők - a dekadensek is, ezek a kései romantikusok - folyton szem előtt tartja. Nincs itt sehol csontváz, posztóval takart koporsó s a rémítés egyéb ismert kelléke. A halált úgy hívják, halál. Véletlenül toppan utunkba akkor, mikor legkevésbé várjuk, úgy mint a valóságban, de sohase meglepetésszerűen, mert a valóságban sem meglepetés. Tükörbe néz és akkor eszébe jut: «E percben tisztán érezem, hogy egykor A föld alatt épp annyival leszek csak, Mint mostan: fölötte». Ez a mondat villanásszerűen világítja meg a költeményt és íróját. Minden versében van ilyen mondat. Nincs verse, mely ne azzal lenne összefüggésben, amit név szerint csak ritkán említ. És mindenütt ezzel az egyszerűséggel, mely nem ér rá ötletekkel bíbelődni, kibontani az eszmét, tetszetőssé tenni. Azt írja: «tisztán érezem». Az olvasó is azt mondja: «tisztán érezem». Néhol játszik, halk viaskodással. «A harmadik emeletről» című verse. «Fönn a harmadik emeleten... A mélybenézést éjidőn szeretem.» Biztos építés. Aztán: «Ha én most innen... régi gondolat. De soha, soha még nem éreztem Magamat ennyire a föld alatt». Itt sincs részletezve semmi külsőség, csak a lelki történés vonala rajzolódik meg, de oly megrázóan, hogy mi olvasók is belesápadunk, a képzelővel együtt mi is kicsit meghalunk. Ennek a titkát másképp nem fejthetem meg, mint azzal, hogy a sorok mögött van az átélés páratlan becsületessége, mely varázserőt sugároz ki magából. Ő írta közeli ismerőséről a legszebb szavakat: «Hold halaványul, hűsszelű Hajnalba hajlik... Csak szelíden, Csak halkan érintsd gyönge szívem. Halál! kemény vagy s egyszerű».
Egy indus, aki ma él, itt közöttünk, városi álmodó s a mi öntudatunkkal szemléli magát. Ez a legfontosabb jellemző vonása: önmagának szakadatlan és megható figyelése. Amint él és mozog, elmegy kenyeret keresni, verset ír, szájához emeli a poharat, folyton lesi az embert, írót, szerelmest, családapát, egy túlfinomult idegrendszer, egy éles értelem kutató lírai kíváncsiságával s az öntudatlanság
Valóban, őszinte nem-hazug költő és szókimondó művész. Ő gyakorolja közöttünk a legnagyobb önmegtagadást, lemond a bűvös hatáseszközről, a közvetett közlésről s közvetlenül tárja elénk érzéseit, a sejtetés, a ki nem mondott szó furfangja nélkül, hogy a leírt sorok magukban hassanak, gyakran egyedül, a gondolat erejével. Nem kis merészség ilyent vállalni, hihetetlen próba, melyre csak nagyon erősek képesek, mert az a veszedelem fenyeget, hogy az érzés eltűnik a világosságban. Az új költészet annyira magába hasonította a zene és festészet elemeit, hogy ezeket elvetni tékozlásnak látszik. Hang és szín, érzéki inger, nem annyira fontos neki, mint nagyon sokunknak. Tudná, de nem akarja. A szép az ő számára a gondolat a maga ősi kútfejénél, ezt közvetlenül menti át verseibe, kerülőutak nélkül. Nincs semmi izgatószer. Kenyeret és vizet tesz elénk, egyetek és igyatok. Nyelvezete ennélfogva nem az a töredezett mozaik-munka, melyet az új líra mutat; nem lázas álom-kapcsolatok szövedéke, hanem nem egyszer építmény, pontos nyelvtani vonzatokkal, amint kiszakadtak belülről: «Szeretném, ha nekem is jutna egyszer, Mikor kínozni vágyó vágyakkal verekszel, Szorításaidból egy olyan lendület, Amellyel a kisfiamat öleled, Amellyel a kisfiamat karolod, S amelyet továbbfolytat az ajakad mögött Két összeszorított fogsorod -». Mélyebb erők dolgoznak benne, semhogy elaprózhatná mondanivalóját a külső csín miatt. A lemondás az igazi irodalom javára történik. Vezetője ebben a viaskodásban biztos ihlete, melyet hunyt szemmel követ. Nagy és örök versei, tiszta hangjukkal, szeplőtlen cicomátlanságukban egy diadalmasan megvívott harcról beszélnek. Olvassák el az «Ima a szélhez» címűt, ezt a költeményt, mely csupa levegő és lélek, a «Babavásár»-t, mely külsőségek felsorolása s mégis mélyre nyúló jelkép, egy készakarva kiaknázatlan ötlet gazdagságával, minden kabarés szellemeskedés kerülésével, «A tolvaj»-t, ezt az egyedülálló remeket, a «Köhögő fiúcská»-t, vagy a háborúban és forradalomban írt bibliai verseit, «Múmia Ozirisz ítélőszéke előtt», a «Testvérbánat csillagá»-t, melyekben vallásos testvérszeretet szólal meg. Nem kívül van a titok, hanem belül. Mindent kimond és mégsem átlátszó. Itt a goethei tanítás jut eszembe: «Alles Lyrische muss im Ganzen sehr vernünftig, in Einzelnen ein Bischen unvernünftig sein.»
Nem célom követni a költőt minden állomásán s arcképét adni. Részletekbe mentem, mert magyarázni akartam az ünnepi tiszteletet, melyet ez a költészet, mindjárt feltűnésekor keltett bennem s tartózkodni óhajtottam a szólamoktól. Az első, osztatlan érzésemet szerettem volna átadni az olvasónak.