Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: GELLÉRT OSZKÁR VERSEI

Mindig hittem az első benyomásnak, akár emberrel, akár írással találkoztam.

Megtörtént, hogy később a tapasztalás egy-egy észleletet kiigazított, vagy látszólag rá is cáfolt, de az idő aztán igazolta, amit a megismerés percében tapasztaltam és vissza kellett térnem hozzá. Bebizonyosodott, hogy emberismeretben, léleklátásban az első futó tekintet, mely egyszerre osztályoz, selejtez, ítél, s egy pillanatig tartó ihletes munkában összefog alig érzékelhető jeleket és tulajdonságokat, sejtelmeket és lehetőségeket, melyek még az öntudatba se kerülhettek, mélyebb búvár és jobb bíró, mint a gyalogosan járó, módszeresen haladó értelem.

Gellért Oszkár egyik versét 1903 körül olvastam először, vasárnap délelőtt egy diákkávéházban, hol föltornyozva elénk tettek egy csomó újságot, folyóiratot, köztük a «Magyar Géniusz»-t is. Emlékszem, hogy hatott rám. Egy költőt ismertem meg, kire régóta vágyakoztam én is s velem együtt az a sok fiatalember, aki ekkoriban már türelmetlenül, a múlttal elégedetlenül járkált. A művészi eszközök elkoptak. Az édes nem volt eléggé édes és a keserű nem volt eléggé keserű. Ez a vers, félrevetve a régi tárgykört és modort, valahogy más hangon szólt hozzánk s nyomban megtalálta a felénk vezető utat, minden eddigi költeménytől különbözött. Talán nem is volt újszerű. Hiszen formája régi, akkor is az volt, ma is az. Nem kedves és behízelgő, nem dallamos, nem könnyű, nem színes, nem mutatványos, nem olyasmi, ami fölhívja a tömegek figyelmét. Inkább tartózkodó, előkelő és szűkszavú, az örökkévalóság felé forduló. Távol állott minden regényességtől, mely akkor divatozott, messze az ákácvirág lírájától s a holdfény varázsától. Semmi «hangulat», mely magán viseli az élet esetleges voltát. Ezenkívül azzal a merészséggel sem élt, mely megdöbbent, nem kereste a különöset, nem lepett meg nem-várt fordulatokkal, vagy egy élmény rikítóan kérkedő beállításával, mely ellenmondást keltve fölcsigázza a fáradt képzeletet. A régi költészet festékeit épp oly kevéssé használta, mint azt a dús palettát, az újonnan kevert, hálás színeivel, melyeket a kor kínált mindenkinek. Szavai egyszerűen jelentkeztek, minden dísz és jelző nélkül, majdnem kopáran.

Mi támasztotta mégis azt a meglepetést és kielégülést, melyről szóltam? Az, hogy a költő komoly áhítattal állott az élet előtt s jelentősnek érezte önmagát és azt, amit körötte látott. Ez a bölcseleti elszigeteltség, vagy inkább elvonultság volt az, ami kiemelte munkáját a többi közül, sok jeles vers tömegéből, mely a múltban termett. Egyedülvaló ember volt mindig. Nem teremtett «iskolát», nem akadtak kisebb vagy nagyobb mellékbolygói. Annyi azonban bizonyos, hogy az új költői nemzedék, mely már lelkében hordozta a maga mondanivalóját, évekig termékeny lelki közösségben élt vele s példája, az élettel szemben való nemes mozdulata, művészi tartózkodása és öntudata nevelően hatott mindenkire. Vannak otromba felületes hatások, melyeket fontszám lehet mérni, s szavak és sorok érzékeltettek meg. Ő nem hatott így, hanem távolabbról, egyetemesebben, egész szellemével, a költészet szentebb értelmezésével. Nem tagadható, hogy akik később érkeztek és más módon, színesebben, zeneibben valósították meg művészetük álmát, mind tanultak tőle, bátorságot, művészbüszkeséget, egy taglejtést, mely a meddő epigonizmus korszakában új időt ígért. Abban az időben a régiek közül főképp Vajda Jánost emlegettük, a vaáli erdő halál-remetéjét, ki értéke folytán természetesen elszigetelődött s komor társtalanságában példaképe lett azoknak, kiknek szintén nem volt társuk, az élők közül pedig Gellért Oszkárt, ki szintén idegenül mozgott a divatos, társadalmi irodalomban s erkölcsi magasában a költő volt.

Most Kner gyönyörű gyomai kiadásában régi és új verseit fogja egybe, melyeket 1900-tól 1922-ig írt, csaknem egy negyedszázados költői pálya munkáját. Az idő alkalmas a visszatekintésre, mert ma már összefüggőbben látjuk a modern irodalmat, s kellő távolba tudunk állítani egyes alkotásokat, melyeknek annak idején első szemlélői voltunk. Hogy azonban végigtekintjük ezt a mennyiségre nem nagy, de milyenségre gazdag költői termést és el akarjuk helyezni azokba az osztályokba, melyeket az irodalomtörténet elrekeszt s megkérdezzük magunktól, vajon a klasszicizmust, impresszionizmust, vagy a szimbolizmust képviseli-e a költő, nem tudunk mindjárt szabatosan felelni. A refraine-es költeménytől a szabad versig mindent találunk itt, az ő erősen egyéni veretével. De nem is ez a formai sokféleség, a huszadik századbeli hang és a régies verselés, néhol a szabad ritmus s a rakott rím sajátos alkalmazása gondolkoztat meg, hanem a költő egyénisége, melyhez nem találunk sem itthon, sem egyebütt hasonlót. És nemcsak művészi irányára vonatkozóan nem tudunk rövidesen válaszolni, hanem szellemének mivoltára sem. Idegen neki a latin szemlélet, mely érzékletesen ragad valamit s a derűs felületről tükrözi felénk a világ mélységes képét. Nem franciás. A germán szemlélethez épp oly kevés köze van, nem ködös és nem titokzatos, sokkal egyszerűbb, semhogy ezen a helyen kereshetnénk rokonait. Nem németes. E két sarkpontra a legtöbb művészt el lehet helyezni. Őt nem. A sarkpontok között sincsen, hanem valahol mögöttük. Ha fölvesszük, hogy a mai kifelé tekintő francia szemlélet őse a görög volt és a befelé tekintő északi német-skandináv személet őse az indus, akkor leginkább az indus látók között lelem meg azokat, kikkel összemérhetem.

Mindenekelőtt állandó kapcsolatban áll a halállal. Ez egész költészetének sugalmazója. Anélkül, hogy kacérkodna vele és kéjelegne az elmúlás gondolatában, mint a regényes költők - a dekadensek is, ezek a kései romantikusok - folyton szem előtt tartja. Nincs itt sehol csontváz, posztóval takart koporsó s a rémítés egyéb ismert kelléke. A halált úgy hívják, halál. Véletlenül toppan utunkba akkor, mikor legkevésbé várjuk, úgy mint a valóságban, de sohase meglepetésszerűen, mert a valóságban sem meglepetés. Tükörbe néz és akkor eszébe jut: «E percben tisztán érezem, hogy egykor A föld alatt épp annyival leszek csak, Mint mostan: fölötte». Ez a mondat villanásszerűen világítja meg a költeményt és íróját. Minden versében van ilyen mondat. Nincs verse, mely ne azzal lenne összefüggésben, amit név szerint csak ritkán említ. És mindenütt ezzel az egyszerűséggel, mely nem ér rá ötletekkel bíbelődni, kibontani az eszmét, tetszetőssé tenni. Azt írja: «tisztán érezem». Az olvasó is azt mondja: «tisztán érezem». Néhol játszik, halk viaskodással. «A harmadik emeletről» című verse. «Fönn a harmadik emeleten... A mélybenézést éjidőn szeretem.» Biztos építés. Aztán: «Ha én most innen... régi gondolat. De soha, soha még nem éreztem Magamat ennyire a föld alatt». Itt sincs részletezve semmi külsőség, csak a lelki történés vonala rajzolódik meg, de oly megrázóan, hogy mi olvasók is belesápadunk, a képzelővel együtt mi is kicsit meghalunk. Ennek a titkát másképp nem fejthetem meg, mint azzal, hogy a sorok mögött van az átélés páratlan becsületessége, mely varázserőt sugároz ki magából. Ő írta közeli ismerőséről a legszebb szavakat: «Hold halaványul, hűsszelű Hajnalba hajlik... Csak szelíden, Csak halkan érintsd gyönge szívem. Halál! kemény vagy s egyszerű».

Egy indus, aki ma él, itt közöttünk, városi álmodó s a mi öntudatunkkal szemléli magát. Ez a legfontosabb jellemző vonása: önmagának szakadatlan és megható figyelése. Amint él és mozog, elmegy kenyeret keresni, verset ír, szájához emeli a poharat, folyton lesi az embert, írót, szerelmest, családapát, egy túlfinomult idegrendszer, egy éles értelem kutató lírai kíváncsiságával s az öntudatlanság pose-a nélkül. Öntudatosságát el lehetne palástolni. Ő azonban nem teszi ezt. Ez az őszintesége. Milyen kitűnő példa erre az «Eresz alatt» című verse, mely az ő meleg és nem nyárspolgári, gyermekimádattól terhes, szerelemtől viharos családi költészetében is külön helyet kér, vagy ezek a sorok: «Nem rázott meg engem, nem tépett meg engem Romboló, sivító, döngető, hatalmas Szél az életemben. Nem szél hasított szét... te szeltél simán át Könyv! te gyilkos szerszám, éles fogú fűrész». A könyv sápadt emberének döbbentő vallomása, melynek közvetlenségét megindítóbbnak érzem minden vörös tintával festett élet-sebnél, minden gondosan hamisított mezei vadvirágnál.

Valóban, őszinte nem-hazug költő és szókimondó művész. Ő gyakorolja közöttünk a legnagyobb önmegtagadást, lemond a bűvös hatáseszközről, a közvetett közlésről s közvetlenül tárja elénk érzéseit, a sejtetés, a ki nem mondott szó furfangja nélkül, hogy a leírt sorok magukban hassanak, gyakran egyedül, a gondolat erejével. Nem kis merészség ilyent vállalni, hihetetlen próba, melyre csak nagyon erősek képesek, mert az a veszedelem fenyeget, hogy az érzés eltűnik a világosságban. Az új költészet annyira magába hasonította a zene és festészet elemeit, hogy ezeket elvetni tékozlásnak látszik. Hang és szín, érzéki inger, nem annyira fontos neki, mint nagyon sokunknak. Tudná, de nem akarja. A szép az ő számára a gondolat a maga ősi kútfejénél, ezt közvetlenül menti át verseibe, kerülőutak nélkül. Nincs semmi izgatószer. Kenyeret és vizet tesz elénk, egyetek és igyatok. Nyelvezete ennélfogva nem az a töredezett mozaik-munka, melyet az új líra mutat; nem lázas álom-kapcsolatok szövedéke, hanem nem egyszer építmény, pontos nyelvtani vonzatokkal, amint kiszakadtak belülről: «Szeretném, ha nekem is jutna egyszer, Mikor kínozni vágyó vágyakkal verekszel, Szorításaidból egy olyan lendület, Amellyel a kisfiamat öleled, Amellyel a kisfiamat karolod, S amelyet továbbfolytat az ajakad mögött Két összeszorított fogsorod -». Mélyebb erők dolgoznak benne, semhogy elaprózhatná mondanivalóját a külső csín miatt. A lemondás az igazi irodalom javára történik. Vezetője ebben a viaskodásban biztos ihlete, melyet hunyt szemmel követ. Nagy és örök versei, tiszta hangjukkal, szeplőtlen cicomátlanságukban egy diadalmasan megvívott harcról beszélnek. Olvassák el az «Ima a szélhez» címűt, ezt a költeményt, mely csupa levegő és lélek, a «Babavásár»-t, mely külsőségek felsorolása s mégis mélyre nyúló jelkép, egy készakarva kiaknázatlan ötlet gazdagságával, minden kabarés szellemeskedés kerülésével, «A tolvaj»-t, ezt az egyedülálló remeket, a «Köhögő fiúcská»-t, vagy a háborúban és forradalomban írt bibliai verseit, «Múmia Ozirisz ítélőszéke előtt», a «Testvérbánat csillagá»-t, melyekben vallásos testvérszeretet szólal meg. Nem kívül van a titok, hanem belül. Mindent kimond és mégsem átlátszó. Itt a goethei tanítás jut eszembe: «Alles Lyrische muss im Ganzen sehr vernünftig, in Einzelnen ein Bischen unvernünftig sein.»

Nem célom követni a költőt minden állomásán s arcképét adni. Részletekbe mentem, mert magyarázni akartam az ünnepi tiszteletet, melyet ez a költészet, mindjárt feltűnésekor keltett bennem s tartózkodni óhajtottam a szólamoktól. Az első, osztatlan érzésemet szerettem volna átadni az olvasónak.