Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 11. szám · / · Lakatos Péter Pál: VERSEK
Sose csókolt meg téged Kedvesem szomorúbb szem, mint az enyém.
Én vagyok a legnagyobb szomorúság legénye: az őszi Balatoné.
Óh Kedvesem sok sírnivalót hoztam én magammal örömös
várostokba, de nem merem mindet elsírni, mert félek,
hogy hangos zokogásomtól megrémül az éj és holtan hullik
le szemetekről az Álom.
Szomorú legény vagyok én, mert az őszi Balaton kűldött
és ezt a nagy őszi szomorúságot magammal hoztam
szemem sugarában, szavam zsongásában és én nem tudok
mindenkibe belenézni, nem tudom mindenkinek a szívemet
kibeszélni, mert a legszomorúbb legény vagyok én és félek,
jaj nagyon félek, hogy megriadtok, ha szemetekbe nézek,
ha szíveteknek sírva beszélek.
De téged ismerlek már Kedvesem, már láttalak téged
az őszi partokon, őszi szomorúságos éjeken, mikor
a hold sápadtan zokogja fázós sugarait a vízre,
mikor a nyárban életes nádasnak, száradt szárai,
holttestei, mint a csontvázak, úgy zörögnek
rémes sikolyában az elrohant-nyarat kutató szélnek.
Mikor az éji tajtékzó hullámok átkozódva mardossák
a kihidegült partot: láttalak téged, láttam a szemedet:
őszi csatában virrasztó melegségét a Nyárnak.
Oh de te még sose láttál engem: siratóját a balatoni
őszi csatáknak és sose csókolt meg szomorúbb barna
szemekkel téged ilyen könnyekben élő bús balatoni-legény.