Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

ELEK ARTÚR: KIRÁLY GYÖRGYRŐL

Király György rövid élete két korszakra oszlott. Az egyik volt a tudósi korszaka, a másik az írói. Amaz ifjúkorát és férfikora első éveit foglalta magában. Ez mindössze néhány esztendőre terjedt. Barátai is pályájának e kettős megoszlása szerint csoportosultak köréje, s mint két külön tábor állották körül sírját. Külön és egymásnak meglehetős idegen két tábor módjára. Mint ismeretlen múltú valaki jelent meg Király György is három évvel ezelőtt az írók világában. Volt aki hallotta hírét, akadt ki tudományos folyóiratokban írásaival is találkozott, de igazi jelentőségéről keveseknek volt fogalmuk. Engem, aki tudósi múltjáról tudtam, első találkozásunkkor szinte meglepett, mennyire híjával volt lénye azoknak az ismertetőjeleknek, melyek a szakmabeli tudóst nálunk más halandóktól megkülönböztetik. Mennyire tudálékosság és fontoskodás nélkül való ember, milyen egyszerű, természetes, az első kézfogásra fölnyíló belsejű lélek volt. A baráti érzés kialakulásának fontos föltétele, hogy mindaz, ami bennünket érdekel, barátainkat is érdeklődve foglalkoztassa. S Király Györgynek, fiatal éveinek ellenére, talán azért volt annyi a barátja - s nála sokkal fiatalabbak is, jóval idősebbek is - mert érdeklődésének köre olyan csodálatosan tág volt. Mindenki elfért benne a maga specifikus érdeklődésével. Könyvtára csak tökéletlen fogalmat adhatott minden irány felé résen álló érdeklődésének kiterjedéséről. Mert hiszen érdeklődése nem pusztán könyvekben meghalt ismeretekre szorítkozott. A tudományban és az irodalomban megörökített életen túl őt az élő élet épp olyan mértékben érdekelte. Csöndesen, de szenvedélyesen szerette az életet és minden emberi nyilvánulását. Szeretett utazni, külföldet járni, idegen emberekkel és idegen emberi alkotásokkal megismerkedni. Tanári vakációit lehetőség szerint ilyenféle útjain töltötte. Útjairól hazahozott könyvekben, múzeumi katalógusokban nehány sietős kézzel odafelejtett jegyzet - sokszor csak egy-egy dátum - a szótlan tanúja annak a boldog érzésnek és annak az örök dolgok iránt érzett honvágynak, amely a fiatal tudóst a külföld csodái előtt elfogta. Megindultan lapozgatok most, halála után, katalógusaiban, útikönyveiben és olvasom bennük szűkszavú jegyzeteit. Úgy hatnak rám mint egy-egy fájdalmas örömujjongás. S úgy érzem, hogy mi, kik egymás útjait jártuk és talán egymás nyomait tapostuk, az első találkozásunknál valójában sokkal régebben ismertük egymást. S hogy barátok és testvérek voltunk, minekelőtte tudtunk volna is egymásról.