Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám
Király György utolsó három esztendejéről akarok írni - de, talán éppen a marcangolóan erős ellentét miatt, egy tizenhárom esztendős emlék tolakodik ellenállhatatlanul az agyamba. Fiatalok voltunk - ő még, ha jól számítom, tanári vizsgáját sem tehette le - és szabadok, olyan szabadok, mintha a levegő sem nyomta volna a vállunkat - olyan szabadok, olyan részegek a szabadságtól, amilyenek csak magyar filozopterek tudnak lenni - Párizsban.
Voltunk vagy tízen, fiúk, leányok. Nappal persze úgy éltünk a szabadságunkkal, hogy ki ebbe a könyvtárba, ki abba a múzeumba bújt bele; vasárnap ha megengedtünk magunknak egy kirándulást. Este azonban rendesen összekerültünk s akkor kezdődött az a szabad élet, mely ezerszerte ártatlanabb volt ugyan egy átlagos pesti ifjú éjszakai életénél, de valami hallatlanul modern, felvilágosodott, szabadelvű és nem tudom még milyen színben tündökölt előttünk azért, mert a - lányok is velünk tartottak. Igen, sétáltak, sőt néha karonfogva sétáltak velünk az utcán, beültek velünk a kávéházba (jobbra-balra tőlünk kifestett némberek meregették a szemüket) és feketekávét ittak kivétel nélkül, holott mi férfiak rendületlenül megmaradtunk a kapucíner francia mása mellett (a párizsi pincérek azóta is azt hihetik, hogy ez magyar nemzeti szokás). Labdáztunk egyik filozoptrix kesztyűjével a Notre-Dame terén és farandole-ban vonultunk át a hídon. A Notre-Dame szemrehányóan nézett ránk s a hídon fejcsóválva szegődött nyomunkba két kacsázó járású rendőr, hogy nem követünk-e el valami bolondot. Nagyobb bolondság nem történt, csak az egyik fiú - ma egy nagy napilap szerkesztője - félfrankosokat szórt mulatságból a Szajnába, Király György meg a - fél kesztyűjét hajította a vízbe.
Aztán egyenkint hazakísérődtek a lányok, és szép ártatlanul hazamentek a legények is. Másnap újra kezdődött a munka könyvtárban, múzeumban és ha Király Györgyöt megkérdezte valaki, hogy mivel foglalkozik tulajdonképpen: nyugodtan, de egy kicsit megvillanó szemmel felelte (mintha ma is hallanám):
- Fölfedezek, fölfedezek!
Ennek a huszonegy esztendős vékony legénynek a tudománya már akkor valami misztikus érzést keltett bennünk, akik javarészt idősebb évjárathoz tartoztunk nála. Én, aki a filológiának bizonyos rejtelmeibe mai napig sem hatoltam bele, olyanfajta tisztelettel néztem Király György kutatásait, mint falusi atyafiságom az én tanári oklevelemet. Az én tiszteletem hát nem számít sokat; de a többiek, akik maguk is «kutattak», éppen úgy fölnéztek Király Györgyre, mint én.
Nyilvánvaló volt, hogy itt azzal a minden tudományban ritka, de a filológiában talán legritkább jelenséggel állunk szemben, mikor egy friss, eleven, nagy áttekintő képességű és esztétikailag kiművelt szellem képes a munkának fárasztó, bogarászó részét
- Fölfedezek, fölfedezek - mondta csöndes ujjongással tizenhárom évvel ezelőtt, a szabadság levegőjében. Aztán más atmoszféra nehezedett rá is, ránk többiekre is. Olyan ujjongó kedvben sohasem láttam többet, mint mikor félkesztyűjét a Szajnába dobta. De a munkáját folytatta: Fölfedezett, fölfedezett, apró tényeket és nagy összefüggéseket, régi kegyes önáltatások hamis voltát és föl nem ismert igazságokat. Fölfedezett, fölfedezett és közben nem élt, az életet is valahogy elhajította, mint az a félkesztyűt. Fölfedezett, fölfedezett és betegen, köhögve, lázasan harcolt azért, aminek igazságát fölfedezte. A kesztyű másik felét ellenfeleinek hajította oda.
Teltek az évek és a forradalom esztendejéig nem is igen tudnék mást elmondani Király Györgyről: tanított és tanult. Egyszer-egyszer leverte lábáról, szanatóriumba kényszerítette az, amit ő csökönyösen «bronchitisnek» nevezett. «Szép betegség ez, csak egy kicsit soká tart, míg belehal az ember» - ez az egyetlen szava árulta el, hogy talán mégsem veszi egészen tréfára az állapotát. Mikor úgy ahogy összeszedte magát, sietett vissza az iskolába. Egyszer, valamelyik közös barátunkra várakozván a belvárosi reál folyosóján, vagy negyedóra hosszat hallottam ki a hangját az osztályból. Második vagy harmadik osztály lehetett és valami földrajzi olvasmány anyagát dolgozta fel «direkt módszerrel», németül. Annyit beszélt, oly hangosan, oly erőltetve, hogy megdöbbentem a hallatára. - Belepusztul ez az ember, ha így folytatja - gondoltam.
Rossz jós voltam. Vannak tanárok - még a gyönge tüdejűek között is -, akik abba pusztulnak bele, ha
Becsülettel kivette részét a tanárság és a tudományos egyesületek működéséből, a «radikálisok» oldalán, de nem játszott olyan exponált szerepet, hogy a másik oldalon meggyűlölhették volna érte. Tudományos munkásságát egyformán megbecsülték itt is, ott is. Politikával - hangosan legalább - nem foglalkozott. Szocialista volt, de nem is tudom, mikor lépett a szakszervezetbe. A forradalmi hónapok sok bizottságosdijában neki is részt kellett vennie, ezt az időt nem lehetett megúszni napi három bizottsági ülés nélkül. Akkor igen sokan lármáztak, éretlen politikai és szociális doktrinákkal akarván átitatni a tudományt és a tanítást. A lármázóknak természetesen igen kevés közük volt a tudományhoz is, a komolyan fölfogott tanításhoz is. Király György csöndes volt és csöndesített.
Valami szocialista tanügyi értekezleten - mint a radikális párt tagja - meghívott vendégként vettem részt. Egyik előadó Dickens Gradgrindjének stílusában okolt meg egy indítványt, melynek lényege a gyermeki fantázia összetiprása, a «csak tényeket, csak tényeket!» elmélet volt. Mint vendég, csak egy közbeszólással fejeztem ki az elszörnyedésemet. De az előadó beszéde után felállt Király György és ebből a közbeszólásból kiindulva, alaposan eltemette a tényektől megkótyagosodott fejű elvtárs indítványát.
Abban, hogy a kommün egyetemi katedrára ültette, semmiféle lármás politikai szereplésnek nem volt része. Az egyetemi, főiskolai megbízásokat talán egyetlenegy esetben sem adták hangos, exponált, «valódi» kommunistáknak. Megelégedtek a haladó világfelfogással - és ezt mindenesetre rosszul tették a maguk szempontjából a kommün szellemi vezérei, mert éppen a kutatás és tanítás szabadságának hirdetői voltak azok, akik legrosszabbul érezték magukat a kommün fojtott levegőjében.
Azt azonban meg kell adni nekik, hogy az egyetemi katedrákon - ha már ott hagytak vagy odaültettek valakit - tiszteletben tartották a gondolat szabadságát. Legalábbis az egyetemi előadót nem kényszerítette senki, hogy kommunista tanokat vagy egyáltalán politikát vigyen bele az előadásba. A régi egyetemi tanárok egy részének eltiltása az egyetemről mindenesetre menthetetlen, szégyenletes cselekedet volt, s az új emberek odaültetése is nyilvánvaló törvénysértés - de olyan pillanatban, mikor a törvény mindenestől halottnak látszott. A katedrán ülve aránylag szabadnak érezte magát az ember - s ez a heti nehány órai viszonylagosan kellemes érzés volt az egyetlen «haszna» a forradalomból Király Györgynek - meg mindazoknak, kiknek most akaratlanul is apológiáját írom.
Király Györgynek egyetemi katedrára ültetését
...Riedl meghalt és most már tárgytalan a kegyelmi kérvény, ha volna is, aki megírja. De a hivatalos tudomány többi fórumai is kénytelenek voltak tudomást venni arról, hogy Király György, bármily szörnyű vétket követett is el:
Egyik irodalomtörténeti folyóiratunknak néhány hónappal ezelőtt
1919 őszén - amennyire lehetett - kizárták Király Györgyöt a hivatalos tudományból és kizárták az iskolából. Nem tartották méltónak arra sem, hogy a belvárosi reálban tovább tanítsa «direkt módszerrel» a német vagy francia nyelvet, vagy éppen magyar irodalomtörténettel destruálja az ifjúság lelkét. Persze fegyelmi tárgyaláson kellett megjelennie neki is, mint annyi másnak. Annyi bűnnel, amennyi az ő lelkét nyomta, meg lehetett volna úszni ezt a tárgyalást - csak éppen...
Nem tudom, de azt hiszem, hogy Király Györgynek nem ez volt a «mindenek közt legfájóbb döfés». Sajátos lelki rokonság közte és mestere, Riedl között, hogy mind a kettő jó és jótevő ember volt, anélkül, hogy az ilyen emberek tipikus naivságával maga is csak jót tudott volna föltenni az emberekről. Jót tett és nem várt jót helyébe. Nem látszott meg rajta, hogy túlságosan fáj neki a Brutusok viselkedése. Jobban fájhatott a tanítástól, a tanítványoktól való elszakadás. Őt, ahogy Babits Mihály mondta sírja fölött: az Úristen nevezte ki tanárnak. És a halál munkájának segít az, aki elmozdít valakit Isten rendelte helyéről.
Anyagilag semmi oka nem volt Király Györgynek, hogy ahhoz az álláshoz ragaszkodjék, melytől annyi társával együtt megfosztotta a hazafias mázzal bevont kenyéririgység, éhes emberkéknek az összeszűkült ország kevés állásáért való szánalmas marakodása. Mi kellett neki? A Nefelejts utcai, könyvekkel megtömött, szűk kis szoba, egy kapucíner a Centrálban, egy vékony ebéd valamelyik belvárosi kiskorcsmában, melynek frontja alig látszik ki az utcára... Király György tudásával, nyelvismeretével, stílusával nem volt nehéz ezeket a költségeket megszerezni.
Szédületes munkát végzett három esztendő alatt ez a gyönge testű ember. Hogy a munka napszámos részén kezdjem: rengeteget fordított. Az utolsó években - nyilván a berni egyezmény becikkelyezésének előrevetett árnyéka gyanánt - minden kiadó ellátta magát megszámlálhatatlan fordítással. Meglátszik ez a könyvpiacon, most is, s meg fog látszani még néhány esztendeig, ha ma megszűntetik is a munkát. «Raktárra dolgoztak.» Valamirevaló fordítónak nem kellett munkát keresni. Csakúgy dőltek a rövidhatáridős megbízások. Király György a maga nagy nyelvismeretével, kiforrott magyar stílusával igen gyorsan tudott dolgozni, de azért neki is át kellett térnie a fordítás új technikájára, a «gépüzemre». Egyik kiadója rendelkezésére bocsátotta a helyiséget, írógéppel egyetemben, s a délutáni órákban hónapokon keresztül diktálta gépbe Király György a fordításait. Elképzelhetetlen agy- és idegmunka ez... A kéz nem fárad, a hát nem görnyed mellette, (azaz hogy ezt a fáradságot, ezt a görnyedést egy másik személyre lehet átruházni.) Fizikailag csak a torkát, a tüdejét veszi igénybe az embernek az, hogy órákon át versenyt kell kiabálnia a gép kattogásával. De az agynak hihetetlen fegyelmezettsége, a nyelvkészségnek ritka mértéke kell ahhoz, hogy az ember egy-két másodperc alatt összefogja szemével az idegen nyelvű mondatot, azonnal tisztán lássa a legegyszerűbb, legtermészetesebb magyar formáját, előre kapja esetleg azt, ami az eredetinek a végén van és míg egy hosszú mondatot részletenkint lediktál, el ne felejtse, hogyan is kezdte... Megakadni, gondolkozni - először is drága mulatság, meg aztán szívósabb munkaadó-idegek kellenek ahhoz, mint a szegény fordító idegei, hogy elnézze, amint a gépírókisasszony fárasztó helyzetben tartja kezét a billentyűk fölött és nem meri leengedni, mert hátha a következő másodpercben már jön a folytatás.
Nem tudom, Király György fordításai közül melyik készült gépen, melyik kézírással, de bizonyos, hogy semmi tekintetben nem lehet különbséget tenni a fordításai közt. A filológus gondosságával járt utána minden szakkifejezésnek (és volt dolga, míg a
A
Sok értékes ötletet köszönhetnek a kiadók Király György tudásának. A bibliofilkiadások divatja idején a sok idegen szerzet közt jóleső változatosság volt az a három kis könyvecske, amit ő állított össze a régi magyar irodalom emlékeiből. Melyik komoly képű irodalomtörténész hitte volna el valaha, hogy ezek még szórakoztatni, gyönyörködtetni fogják a modern közönséget; hogy az akadémián kívül más is gondolhat a kiadásukra! És a három kis könyvet egy egész sorozat követte a világirodalom apró remekeiből, a
Mindezeken felül pedig - írt is. Megírta könyvalakban egyetemi előadásait, a
Írt a magyarra átdolgozott Wiegler-féle világirodalom-történet részére egy teljes, rövid magyar irodalomtörténetet. Fájdalmas öröm, hogy legalább ebben a rövid formában megírta véleményét a magyar irodalom minden fontosabb jelenségéről, mielőtt örökre kiesett kezéből a toll.
Kisebb-nagyobb tanulmányainak, kritikáinak, polémikus írásainak jó része a
Többször is voltunk egymásnak «munkaadói»: én a Kétnyelvű Klasszikus könyvtárba fordítottam neki, ő pedig - a már említett magyar irodalomtörténeten kívül - az
- Ez még nem láz. A láz harminckilenc ötnél kezdődik - mondotta. És megmutatta, dicsekedve és jókedvűen, hogyan szokta fekve maga elé tenni az írómappáját. Hogy milyen nagyszerűen, milyen kényelmesen lehet így írni! Harmincnyolc fok kilenctized lázzal...
A Móricz-tanulmány korrektúráját még elvégezte. A revízió rám maradt...
És ránk maradt, barátaira, az a kötelesség, hogy összegyűjtött írásainak kiadásával megmutassuk ennek a gazdag, nagyon gazdag országnak: kit dobott el magától úri jókedvében, olyan könnyed gesztussal, ahogy az ifjú Király György a Szajnába hajította félkesztyűjét. Nem gúnyból mondtam, hogy gazdag ez az ország: gazdag valóban, mert még az eldobott Király Györgyök is kincsekkel gazdagítják, tovább szolgálván őt keserű szeretettel. Ha ennyit - ha csak ennyit tennének érte azok, akiket keblére ölel... milyen gazdag volna akkor!