Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

TRÓCSÁNYI ZOLTÁN: A MAGYAR ŐSKÖLTÉSZET
- Király György könyve. -

Egy jeles finn ethnologus és folklorista, Niemi, pár évvel ezelőtt igen figyelemreméltó művet írt - a litván primitív dalok: daino-k és giesme-k alapján a költészet primitív fokáról, a primitív népdalok keletkezéséről. A költészet eredetének megvilágításához azért választotta a litván népdalokat, mert ezek között nagy számban találhatók bebizonyíthatólag ősrégi dalok, épp úgy, mint a litván nyelvben olyan szóalakok, amelyek régibb fokon állanak, mint Homeros görög szövegének szóalakjai. Az északkeleti Litvániában gyűjtött primitív népdalok közül tizenötöt analizálva, megállapította, hogy ezek olyan primitív érzés és gondolatvilágot tüntetnek föl, melyeket művelt ember alig képes megközelíteni és megérteni. Nagyon szűk gondolatkörben mozognak ezek a dalok - írja Niemi - sokszor nincs bennük semmi más, mint valami tárgynak, házi eszköznek a neve, de olykor még ez sincs, csak indulatszók. Mit akar hát kifejezni a dal? A primitív embert bizonyára valami belső szükség, tomboló öröm, vagy maró fájdalom kényszerítette rá, hogy érzésének hangosan kifejezést adjon. Az északi népeknél a legfontosabb, legörvendetesebb, legnagyobb eseménye az évnek a tavasz és legtöbbjüknél nagy számban vannak tavaszi dalok - melyek teljesen primitívek és ősrégieknek tekinthetők; a lettek lígó kiáltásokkal üdvözlik a tavaszi napot, az eszkimók kezdetleges dalokban csalogatják elő a láthatár felől és megérkezésekor csoportokban dalolva fogadják, örömüknek «amna ajah! ajah! ahu!» réjázásokkal adva kifejezést. A Niemi megfigyelte primitív daloknak alapeleme az ujjongás, kiabálás. Ez volt szerinte a dalok kezdete, primitív formája. Minden dal valamely hangulatnak vagy érzelemnek a kivetítése, melyhez későbbi fokon valami a szemléletbe hatolt képzet kapcsolódik. A szemléletbe hatolt tárgy később attribútumot kap, egyelőre minden állítmány hiányozhatik, de már kész egy ítélet, amely a dal későbbi szövegének a magja. A legkezdetlegesebb fokon még nehéz a próza és a költészet között a határvonalat meghúzni. Később aztán észrevétetett, hogy a ritmus tulajdonképpen a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok változása, hogy ugyanazon hangsúlyrelációknak szabályos visszatérése a fülnek mulatságot szerez és kialakult valami forma, a különböző kedélyállapotoknak megfelelően a gyors, emelkedő ritmus az öröm, a lassú, eső ritmus a fájdalom kifejezésére.

A magyarok ősköltészetéről lévén szó - mielőtt rátérnénk Király György fejtegetéseire, amelyek későbbi fokon kezdik a magyarok ősköltészetének tárgyalását, nem hagyhatjuk említés nélkül Lach Róbertnek, a zseniális bécsi muzsikusnak és folkloristának ama vizsgálatait, amelyeket ő a hadifogoly-táborokban kaukázusi (mingrel, szvan, kartveli, gur, kachét, mesét, psav, tus), urál-altáji (krimi-, kazáni-, nogai- és szibériai tatárok, mizsér, baskir, turkmen, kirgiz, votják) és oszét hadifoglyok között végzett, mert valószínű, hogy a magyarság valamikor ugyanolyan körülmények között élt és ugyanolyan primitív fejlődési fokról indult el, mint urál-altáji, vagy amint ma mondják - meghatározatlanul hagyva a szó pontos tartalmát - turáni rokonaink. Hogy egyik-másik törzs költészetének mi a speciális sajátossága, az itt bennünket kevéssé érdekel. De van több igen figyelemreméltó közös sajátosság a dal előadási módjában, amelyek tanulságul szolgálhatnak. A legáltalánosabb közös sajátosság az, hogy nem képesek kétszer teljesen egyformán elénekelni ugyanazt a dalt: a melos, ritmus sőt maga a szöveg is állandóan változik. Még teljesen művelt, nyugat-európai nyelveket beszélő foglyok is állandóan variálták ugyanazt a dalt és hiába figyelmeztette Lach őket, azt felelték rá: «Önöknél, Európában a dal egyféle. Nálunk nem.» Lach föltevése szerint az a rendkívül jellemző, közös sajátosság «Variationsdrang», amely megvan a legtöbb nép: az ind, perzsa, arab, török, szerb, görög, orosz, cigány stb. népek primitívebb rétegeinél.

Ez a Variationsdrang - a zenei, költői teremtő erő túlbősége, a képzelőerő csapongása, amely nem bír az újra meg újra feltörő ötletekkel, bár másfelől tagadhatatlan, hogy ez a világos, határozott képzetek, a zeneileg kifejezendő hangulatok tisztaságának rovására esik. Hiszen a kultúrnépek zenéjének, költészetének lényege éppen az, hogy - ha valami gondolat, érzés, hangulat a legvilágosabb, legélesebb, legpregnánsabb és legrövidebb kifejezési formát megtalálta, az változatlanul meg is marad. - Kellemetlenül érinti az európai hallgatót e népek dalolásában a phonatio, melyen dalaikat előadják. Ezek ugyanis nem természetes mellhangjukon énekelnek, hanem mindig a legfelsőbb fejhangon. Az európai hallgató kínosan érzi magát, ha látja ezeket az öles, termetes alakokat, akik minden külső jel szerint a legteljesebb férfiasságot reprezentálják és hallja, amint magas, flótaszerű gyermekhangon énekelni kezdenek.

A finnugor ősköltészetre vonatkozó tudományos vizsgálatok mindössze néhány közös formai elemet tudtak eddig megállapítani: az alliterációt és a gondolatritmust, míg a strófás szerkezetű dal létrejöttét török hatás eredményének tekintették. Király György - bár mind a két sajátság valóban előfordul a legtöbb finnugor nép költészetében, a magyarban is - nem tekinti ezeket ős-finnugor sajátosságnak, mert hiszen a finn népek erős skandináv hatás alatt állottak és állanak és éppen a skandináv költészetnek, az Edda-daloknak a szabályos alliteráció a legjellemzőbb sajátsága, másrészt az alliterációt itt elősegíthette a finn nyelv természetes fejlődése, amely több mássalhangzónak, mint a b, d, f, g, z - elvesztésével járt, tehát a többi, megmaradt mássalhangzók találkozása sokkal könnyebben megtörténhetik, mint más nyelvben. Aztán meg tekintetbe kell venni azt, hogy e két formai sajátosság jellemző minden fajta népköltészetre, különösen a héber költészetre, hol a zsoltárok prózai verseiben a gondolatritmus szinte az egyetlen ritmikus elem, amely a sorokat összetartja. Ennél fogva - írja Király - a «közös sajátságok» megállapításának nincs semmi különösebb jelentősége, mert ha e sajátságok közösek a legtöbb népköltészetben, joggal kérdhetjük, mennyiben jellemzőek éppen a finnugor ősköltészetre? Vajon mit nyernénk azzal, ha a finnugor ősnyelvre vonatkozóan csak annyit tudnánk megállapítani, hogy megvolt benne a személyes névmás és a többes szám ragja, amikor ezt el lehet mondani igen sok más eredetű nyelvre is? Nem fogadja el Király a strófás szerkezetre vonatkozó megállapítást sem, a népdalok sztereotip kezdő képének török hatással magyarázását sem, mert hiszen az a sajátság megvan - velünk nem-rokon népek költészetében is, mint az oláh népköltészetben, ahol a legtöbb népdal ezzel a kezdettel indul meg: frunza verde = zöld levél.

Noha Király szkepticizmusa az őstörténelmi és ősköltészeti - sokszor kritikátlan - föltevésekkel szemben teljesen jogosult, mégis talán némi túlzásnak kell tekintenünk azt a felfogását, hogy «még módszertelenebbül járnak el azok, akik az összehasonlítást úgy értelmezik, hogy egyszerűen hivatkoznak a finnugor népek költészetének primitív jellegére és azt állítják, hogy ilyen lehetett a magyar is». Ha ősköltészeti és őstörténelmi kérdésekben világosságot akarunk gyújtani, a rendelkezésünkre álló anyag kellő kritikával való fölhasználásával joggal hivatkozhatunk analógiákra is és én, a magam részéről - ha tartalmi következtetéseket nem mernék is vonni több ezer esztendővel elszakadt rokonaink költészetéből a magyar ősköltészetre, mégis bizonyos általános következtetések jogosultságát megengedem és például Lach vizsgálatai alapján meg vagyok győződve arról, hogy a magyar nép primitív fokon ugyanolyan kötetlen verseket dalolt és ugyanolyan módon, ahogy az Urál-altáji népeknek hadifogolytáborokba szakadt fiai. Az nem akadálya a közös vonások megállapításának, hogy az irokéz, vagy huron-indiánusok, tehát velünk nem rokon primitív népek költészetének is vannak ugyanolyan sajátosságaik, mint a velünk rokon népekéinek, hiszen a költészet mindenütt érzelmeknek szavakban kifejezése és ezen a területen az általános formákban nincs valami széleskörű lehetőség.

Sehol nem követtek el akkora módszertani hibákat, soha semmiféle tudományos téren nem dolgoztak annyi kritikátlansággal, mint éppen a magyar őstörténet és ősmondák kutatásában. Ezelőtt háromszáz esztendővel a magyar népnek és nyelvnek a zsidóval való rokonságát bizonyítgatták tudósaink, ezelőtt száz évvel «szittya» volt a magyar, ma «turáni», azaz ázsiai, holott a legalaposabb tudományos kutatások legújabb megállapítása szerint egyetlen komoly adat sincsen arra, hogy a magyarok átlépték volna az Uralt és bármily rövid ideig is laktak volna Ázsiában. Az a sok módszertelen tudományos dolgozat, amelyek majd a Kaukázusban, majd Indiában, majd Mexikóban vélték fölfedezni az «ősmagyar»-okat és az «őshazá»-t, de még több és még módszertelenebb és logikátlanabb kutatás, amelyek az ősköltészet egyes részletkérdéseire iparkodtak világosságot deríteni, méltán hívták ki maguk ellen a kritikát. Amazokat már régebben és keményebben elintézték a nyelvészek, «délibábos» nyelvészeknek nevezvén őket, az ősmondák kérdéseinek kutatói azonban bátran állíthatták föl továbbra is a legmerészebb hipotéziseiket. Király György művének éppen ebben van a jelentősége, igen nagy jelentősége, hogy a legszigorúbb kritika és a legalaposabb tudományos készültség fegyverzetével ront neki az ősköltészeti légváraknak. Mindenekelőtt pontosan definiálja, hogy magyar szempontból mit kell értenünk ősköltészeten. «Nyilvánvalóan le kell mondanunk arról a romantikus ideálról - írja (26. lap) Király - hogy az ősköltészet korát a nyelvek őskorával azonosítsuk. Ha megelégszünk egyéb kritérium híján azzal a praktikus eljárással, hogy egy nép ősköltészetét abba a korba helyezzük, amelyből első történeti adataink az illető népről fönnmaradtak, akkor a magyar ősköltészet korának felső határát Kr. u. a VII. századba kell tennünk. Ha viszont elfogadjuk, hogy a kereszténység, mint mindenütt, úgy nálunk is a társadalmi szokások, berendezések s a szellemi élet gyökeres átalakulását hozta magával, akkor alsó határul magától adódik a XI. század». Ezt a korszakot - folytatja tovább - egységesnek lehetne nevezni, ha egyébként a magyarság élettörténetében ez nem volna éppen tipikusan átmeneti idő. A magyarság műveltsége igen nagy változáson ment át, ekkor érték az első nagy kultúrhatások, részben török (ó-bolgár, később kazár), részben indoiráni és kaukázusi népek részéről. Társadalmi berendezése és vallása ekkor ment át a legnagyobb átalakuláson: a totemisztikus fokról arra a fokra, melyet Wundt «az istenek és hősök» korának nevez. Természetesen ez a költészet átalakulására is nagy hatással volt. Mégis több tekintetben egységes jelleget mutat a kor, és ez nemcsak abban a negatívumban merül ki, hogy a kereszténységgel ellentétben pogánynak nevezhetjük, hanem főként abban, hogy a nagy államéleti átalakulás dacára is a magyarság egységes társadalmi szerkezetet mutat, minden lényegesebb osztálykülönbség nélkül. A magyar társadalom osztálytagozódása a honfoglalást követő évszázadban, tehát az egységesnek fölvett korszak (VII - XI. század) legvégén indul meg. Sőt a régebbi török beolvadási elmélet ellenére is bátran kimondja, hogy a magyarság, legalább a Konstantinostól említett kazár törzs csatlakozása előtt fajilag is teljesen egységes volt, bár ezt újabban Gombocz Zoltán és Hóman Bálint kétségbe vonják.

Ezzel kapcsolatban a költészetről is azt állapítja meg Király, hogy egységes népköltészet volt, nem abban az értelemben, ahogyan ma a népköltészetet a legalsó társadalmi osztály, főként a parasztság népköltészetének nevezzük, hanem az egységes magyar nép költészetének kell fölfognunk, melynek jellemző sajátsága a pogány szellem és a totemisztikus kultúrából a hőskorba fejlődő, átmeneti képet mutató műveltség. A költészet ekkor még főként szájhagyomány útján terjedt.

A költészet kérdésével szoros kapcsolatban van az énekmondók kérdése, hogy t. i. voltak-e ebben a korban hivatásos énekmondóik és volt-e énekes rend, amelynek hivatása a költészet ápolása volt? Erre a kérdésre Király a leghatározottabban nem-mel felel, mert nemcsak történeti adatok nem szólanak erről, hanem mert - mondja Király - az összehasonlító folklór is ellene mond ennek a föltevésnek. A pogány korra vonatkozólag van ugyan egy adat, amely az énekmondókról szó. «Omnes symphonias atque dulces sonos cythararum et fistularum cum omnibus cantibus joculatorum habebant ante se», írja Anonymus, Árpád vitézeinek Attila városába bevonulásáról, ez azonban Király véleménye szerint a derék barát kitalálása és a saját korabeli viszonyoknak régebbi időkre való önkényes kihelyezése, tehát ennek az adatnak semmi bizonyító ereje sincsen. A joculatorok és igricek nem ősi énekmondók, hanem szláv és német eredetű muzsikusok. A regősöknek pogány kori hivatásos énekmondókul tekintése pedig teljesen önkényes.

A magyar ősköltészet termékei nyilván lírai és epikai költemények voltak, de volt talán primitív drámaszerű játékuk is. Ezeket a termékeket Király vallásos és világi jellegűekre osztja. A vallásos költészettel Magyar Mythologia címen külön fejezetben foglalkozik, külön fejezetet szentel a világi epika maradványainak, melyek magyar hun monda és honfoglalási mondák néven ismeretesek. Az ősi ritmusra Négyesy-vel szemben Gábor Ignác elméletét fogadja el, aki azt állapítja meg, hogy a magyar verselés él az ütemelőzővel, s ennek következménye az, hogy kivált a régi verselésben a verssorok szótagszáma egyenetlen. Az ősi versben az ütem ictusának az erősítésére, sőt jelzésére szolgál az alliteráció. Fontos megállapítása az is, hogy az ütemben nincs meghatározva a hangsúlytalan szótagok száma, sőt az ütem sokszor egyetlen hangsúlyos szótagból is állhat. A Königsbergi Töredéknek Gábor Ignác szerint való ritmizálása mutatja, hogy ez a ritmizálás sokkal több szabadságot engedett meg, mint a mai egészen sematikus formák. Gábor elméletét Király továbbfejleszti, amennyiben hozzáteszi, hogy a magyar hangsúly sem volt mindig olyan mereven hozzákötve a szó elejéhez, mint ma, hanem valamikor szabadabban váltakozhatott, amint ezt hangtörténeti jelenségek kétségtelenül bizonyítják, amiből azt következteti, hogy az ősi ritmus sokkal változatosabb és szabadabb formákat biztosíthatott, sőt éppen mert közelebb állott a prózai nyelvhez, olyan szabad versféle lehetett (valószínűleg rímtelenül), mint amilyen a modern költészetben kezd ismét meghonosodni s amire a vogul-osztják rímtelen és váltakozó hosszúságú sorokkal bíró hősi énekek finnugor példákat nyújtanak.

Király művének második fejezete a magyar mitológia kérdését tárgyalja, amelyről - történelmi adatok híján - tudósaink a legmerészebb hipotéziseket állították fel. A legújabb és a legpontosabbnak látszó meghatározás az, hogy a magyarok ősvallása sámánizmus volt, aminek emléke ma is él a dunántúli regös énekekben. Sebestyén Gyula szerint a népies regősök alakoskodó öltözete, zörgő szerszáma, vasfazeka - mind a hajdani révülést előidéző szertartásokra emlékeztet, vagyis a regősök nemcsak a pogány énekmondók, hanem a sámánok utódai is. Király a legalaposabb kritikai mérlegelés után arra az eredményre jut, hogy a sámánizmus nem volt a honfoglalás kori magyarság vallása. Voltak ugyan varázslóik őseinknek, de tudományosan elfogadható alap nincsen arra, hogy ezeket a mai finnugor és urál-altáji népek pogány sámánjaival azonosítsuk. Az ősi vallás és vele kapcsolatban a magyar mitológia mibenlétére egészen más úton kell rájönnünk és minthogy sem az emlékek, sem a nyelvi összehasonlítás analógiája, sem a mai néphitből való visszakövetkeztetés útba nem igazítanak, egyetlen biztos ösvény: az általános néplélektani összehasonlítás.

A magyarság az ún. őskorban fejlődésének átmeneti időszakát élte, akkor bontakozott ki a totemizmus kultúrájából és lépett át a hősök és istenek korába. A hőskor jellemző vonása az egyén szerepe, ami a társadalmi életben a hőst, a vezért jelenti, a vallásban pedig az eddigi démonok, közszellemek helyett a perszonális istent. Hogy a magyarság éppen ebben a korban bontakozott ki a totemisztikus kultúrából, arra a legfőbb bizonyíték Konstantinos Porphyrogennetos görög császár tudósítása, amelyből megtudjuk, hogy a magyarság hét törzsre oszlott, melyeknek nem volt közös fejedelme, hanem csak egyes főnökei, vajdái. A totemisztikus kultúra nyomai azonban fönnmaradtak a honfoglalás koráig, amikor még a tulajdonnevek és nemzetségnevek közt egész sereg állatnevet találunk, mint pl. Ákos (fehér sólyom), Kurd (farkas), Kaplyon (tigris). Fontos és egészen új megállapítása Királynak, hogy a totemisztikus kultúrának megfelelően a magyar ősvallás lényege a démonokban való hit volt, a perszonális isten fogalma még csak kialakulóban lehetett, nemzeti istenről, «a magyarok istené»-ről még beszélni is képtelenség. Ennek megfelelően mitológiáról sem lehet szó abban az értelemben, ahogyan a görögök használták ezt az elnevezést, legfeljebb démonokról szóló történetekre gondolhatunk.

Ezeknek sem maradt fönn semmi emléke és erre vonatkozólag sem a mai magyar népmesék és néphagyományok, sem a rokonnépekéi semmi határozott fölvilágosítást nem nyújtanak. Bár őseinknek voltak varázslóik, a táltosok, ezeket nem nevezhetjük sámánoknak. Sámánizmusról, természetimádásról, bálványimádásról beszélni a magyar ősvallással kapcsolatban részben elhibázott, részben semmitmondó általánosítás.

W. Grimm 1813-ban a régi magyar krónikákban közölt hun történelmi adatok egy részét a germán hősmonda forrásának mondotta. Meggyőződése szerint a magyar krónikák értesülésüket valami ősrégi magyar népeposzból merítették, amely nyilván germán hagyományokon alapult. Grimm óta a magyar tudósok egész serege próbált választ adni arra a kérdésre, hogy Anonymus, Kézai Simon mester és a későbbi krónikák tudomása a hunokról népi eredetű-e, a magyaroknál élő hagyomány feljegyzése, megmentése-e, avagy külföldi történelmi forrásokból való átvétel? Hunfalvy Pál nem hitt krónikáink mondai hitelében és a magyar krónikákban megőrzött egész hun históriát ügyetlen, tudákos compilatiónak tekintette, amelyet a magyar krónikások német történeti művekből vettek át. Heinrich Gusztáv szerint az Attiláról szóló hagyományt a magyarok a mai Magyarország földjén a németektől vették át, és itt tovább fejlesztették, Riedl könyvmondának tekintette, Petz Gedeon a magyar néphagyomány és a német néphagyomány összekeveredésének. Sebestyén Gyula szerint volt magyar hun monda, melyet az avarok közvetítésével kapott a magyarság, míg Bleyer szerint a hun-magyar rokonság hite a honfoglalás után fejlődött ki, még pedig az Attila birodalmát elfoglaló keleti gótoktól és gepidáktól eredőleg, pannóniai szlovén közvetítés útján. Legújabban Gombocz Zoltán azt az új hipotézist állította föl, hogy a magyarság már keletről magával hozta a hunokkal való rokonságának hitét, mely elméletét legutóbb - némi megszorítással - Hóman Bálint is magáévá tette.

Király György a legalaposabb és legszélesebb körű filológiai, folklorisztikai, történelmi tanulmányok után látott neki e kérdés tisztázásának. Szkeptikus lelke nem tudott megnyugodni az eddig felállított, tudományosan bármennyire is megalapozott hipotézisekben, mert ő azt érezte ki belőlük, hogy az új elméletek sokszor a nemzeti hiúságnak akarnak táplálékot nyújtani. Az ő vizsgálatai szerint a magyar-hun monda a magyar királyi ház genealógiai mondája volt, mely a hun-magyar rokonság hitével együtt nyugatról került át hozzánk, nem volt népmonda és a királyság korában keletkezvén, semmi köze az ősköltészethez. A monda alapjául szolgált hagyományt idegen eredetűnek, mégpedig a tulajdonnevek alapján keleti gótnak tartja, amely a magyar nép ajakára sohasem került, hanem tudákos barátok, udvari cancellariusok kompilálták idegen krónikásokból genealógiai célokra.

A magyar hun-mondák kérdésének történetében Király összefoglalása, elmélete és fejtegetései mindenesetre mindenkor a legértékesebbek, leglogikusabbak és a legalaposabbak közé fognak tartozni, azonban a történeti adatok mai száma mellett e téren - bármily éles logikával felállított elmélet sem számíthat az örökkévalóságra. Nincsenek megbízható történeti adataink arra, hogy a hunokkal való rokonságuk tudata megvolt-e a pogány magyaroknál, nem lehet a hagyományok életkorát megállapítani, még hozzávetőlegesen sem, nem lehet ma - hétszáz esztendő múlva - eldönteni azt a kérdést, hogy egy-egy történeti esemény emléke csak könyvekben maradt-e fönn, vagy a nép ajkán is. Az ősnyelvi és ősköltészeti kutatások terén a legtágabb tér nyílik a hipotézisek fölállítására. A magyar hun-mondák eredete egyik örök problémája a magyar irodalmi, folklorisztikai kutatásoknak, melyet - mint kétségtelen bizonyossággal megoldott tételt a tudomány - talán sohasem fog elkönyvelni. Azonban a kérdés, amely szorosan összefügg a nép eredetének kérdésével is, egyik legszebb és legérdekesebb problémája a magyarság történetének, és filológusok, nyelvészek, történészek, folkloristák pajzsai sokáig fognak még döngeni bele.

Király a magyar ősköltészet legjelentősebb emlékeinek a honfoglalás és a kalandozások mondáit tartja, amelyeket szintén csak a krónikások szűkszavú latin följegyzései mentettek meg. Ezek még a XIII. században is virágzottak és legkésőbbi nyomaikra a XVI. század elején akadunk, amikor már nemcsak a nép, hanem az énekmondók is ápolták és terjesztették. Ezek formájukra nézve - Király megállapítása szerint - ún. hősdalok lehettek, naiv eposzról beszélni azonban, véleménye szerint, tudományosan beszélni nem lehet.

Az ősköltészet problémáinak kutatása sohasem hozhatja meg azt a pozitív eredményt, amilyennel a természettudományok, sőt a nyelvtudomány is dicsekedhetnek és e téren mindenkor a kor filozófiai iránya: romantikus vagy kritikai szelleme fogja meghatározni a kutatások útját. Amit az egyik kor fellengző lelkesedése megteremt, a másik korszak hideg logikája könyörtelenül sorvasztja el. Király könyve mérföldkő az ősköltészetre vonatkozó kutatásokban, nemcsak azért, mert kritikájával elsorvasztotta a csillogó, pompázó, levegőbe épített elméleteket, hanem általános alapelvek felállításával új irányokat szabott a további ősköltészeti kutatásoknak. Munkája kegyetlen, de igaz. Racionalizmusa nem bírta el az álmokat, bármily szépek voltak is. A tudományt nem eszköznek, hanem célnak tekintette, nem a priorisztikus tételeket akart igazolni, hanem a tudományos megismerést kereste mindig. Ez a műve - bár egyes apróbb részleteiben nem mentes némi kritikai túlzásoktól - adatainak gazdagsága, fejtegetéseinek logikus vezetése, új megállapításai révén - különösen az ősvallásra vonatkozóan - sokáig lesz alapja, forrása, célpontja a további őstörténeti kutatásoknak.