Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám
...Az este Spenglert lapozgatta, de belekábult és csakhamar félretette. Sehogy sem tudott elaludni: fáradt volt és kielégületlen, valami gomolygott benne, öntudatlanul, aztán hirtelen fölcikázott, egyetlen tünde pillanatra. Látta, világosan látta a jelenségek kapcsolatát, az okok és okozatok történeti láncsorát: az üldözött őskeresztények rajongó millenarizmusát - aztán, a középkor dögvészei között, a túlvilági látomások s haláltáncok őrületét - és ennek az elvérző kornak divatos alkonyatelméletét... Milyen szép könyvet írhatna a halálmotívum irodalmáról, a halál ezer alakjáról, műfajairól és metamorfózisáról, korok, népek és kultúrák szerint! Már-már fölkelt, hogy följegyezze; de félt, hogy így, szédülő fejjel, még kifelejtene néhány láncszemet; inkább holnap, a könyvtárban... - Reggel mintha frissebb lett volna; szaporán bandukolt a körúton, hogy mielőbb munkához lásson. Itt-ott zöld foltok a kőtengerben: megint tavasz? Kissé megborzongott. A könyvtárban újraéledt: ez volt választott otthona, ismert itt minden szögletet, minden könyvet és kéziratkincset, szabadon mozgott mindenütt, s az új munka izgalma még lépteit is könnyebbé tette. Jókedvűen billegett a polcok és az asztalok között, gyakorlott kézzel keresgélt a középkori kiadványokban, olykor leült egy asztalvégre, hogy felírjon egy-két szót, egy-egy címet, vagy ötletet, majd a polc alá guggolt, vagy pedig a létrára mászott, ahonnan, mint a víg madár az ágon, vígan csevegett a könyvtárossal, a könyvtár új katalógusáról és legújabb szerzeményeiről... De aztán megint kimerült, hiába ágált, nem bírta tovább és le kellett ülnie egyik íróasztal elé. Kiteregette céduláit, s lankadtan révedezni kezdett. Szerette ezt a könyvtárat, ezt a zizegő csöndet, ezt az áporodott félhomályt. Bejárós volt minden könyvtárba: az Egyetemére, az Akadémiára, ismerte a Ráday-gyűjteményt, s nem egyszer volt dolga a Levéltárban; szívesen látták mindenütt, s szívesen járt mindenüvé; de dolgozni csak a Múzeumban tudott. Emlékszik külföldi útjaira: volt a British-Museumban, a Bibliothčque Nationaleben és a Szajna túlsó partján az álmatag Sainte-Genevičve-ben; volt a bécsi Hofbibliothek-ben és a német egyetemek százados könyverdeiben; s mint a madár a fészkére, úgy tért meg mindig a Múzeumba, amelynek görög homlokzatát minden nap új örömmel csodálja... Mostanában hamar kifárad, s amellett fanyar kétségek kínozzák... Mennyi könyv, mennyi sárguló papiros; mindez csak a szakembereknek? Ébresztettek-e visszhangot ott kinn? Hatottak-e közvetlenül a renyhe emberekre? S akár igen, akár nem, ha későn, ha torzul, ha sehogyan sem - hol vannak már az íróik?... Egy-egy semmitmondó név, porlepte könyvek címtábláján. Mért választotta ezt a pályát? És szinte belerázkódott e feltolakvó kérdésbe. Diákkora óta van így: a társai teniszeztek, stallumra vadásztak, házasodtak, s mulattak rajta, a «bogarászón», aki korai eltökéltséggel a kódexekbe temetkezett... Vado mori - elmegyek meghalni - jómaga is így évődött, magára fordított gúnnyal idézgetve e középkori halottas verset, ha hangos majálisok helyett megint csak a könyvtárnak vette útját. Másokat is lelkesít, húsz évvel, egy-egy nagy tanár hősi példája, a kutatások kis győzelmei, az olcsó halhatatlanság hite, a perpetuandi nominis desiderium, talán a tisztult régió is, vagy a sajátos munkakör kevély kizárólagossága - de csak húsz évvel, de csak egy-két évig! A legtöbben beleunnak, ugródeszkát látnak a tudományban, mások hit nélkül mívelik tovább, mesterségképpen, pedáns fennhéjázással; a ravaszok ezzel takargatják szegényes meddőségüket, a kotnyeles művelkedők ezzel táplálják kíváncsiságukat, s a gyöngék, az önámítók - ut aliquid fecisse videantur - ezzel próbálják elaltatni ágaskodó becsvágyukat. Persze, ledér regényírók egy kalap alá foglalnák mind és vagy szelíd mulyákat vagy száraz mániákusokat látnak bennük. Pedig az igazi filológus nem élhet szeretet és szenvedély nélkül; minden ember tudásra szomjas - így mondta már Kempis Tamás is - és mit ér a tudomány, ha híjával van szeretetnek? Aszkétizmus? Közöny az élettel szemben? Félelem a jelentől, s menekülés a múltba? Nem tudja; s aztán mire való mindez? Diákszemmel tekintve, nincs szebb élet a tudósénál: korlátlan úr a könyvek országában, s ha maga nem, de munkája örök dolgokkal kapcsolatos. Mért választotta ezt a pályát? Azért, mert szereti a könyveket. Azért, mert szereti az emberelmét, az elme műveit és játékait, tornyait és romladékait, dadogását és tévelygéseit. Mi teljesebb és igazabb a tiszta filológiánál? Határtalan, mindenüvé elér, minden kicsi tudomány-ér az ő vizét gazdagítja, s a múlt megértése felé ő rajta át vezet az út. A filozófus fellegvára a filológia alapjain épül s a szunnyadó irodalmakat a filológia rázza öntudatra. A filológus a múlt kincstárnoka, a múlhatatlan szépségek őrizője, s az ész, a tiszta ész nevében, a szellemi jelenségek megvesztegethetetlen ítélő bírája... Van-e mélyebb gyönyörűség régi kódexek kihüvelyezésénél, a szigorú szöveghűség alázatos ellenőrzésénél, a források, a források fáradatlan kutatásánál? Hányszor követte, itt, e könyvtárban, egy-egy «típus», vagy «motívum» szeszélyes és szívós vándorútját, népeken és korokon átugorva, ezer új alakot öltve, ezer irányba kanyarodva! Hol az az úri vadászat, amelynek véres izgalmai akár csak hozzá is foghatók az ily kutatás mámorához! S mint aki dülöngő falakat támaszt, gondolatban sorra vette régebbi anyaggyűjtéseit, aprólékos forrásböngészéseit, olykor vakmerő párhuzamait, s azokat a villámszerű és szerencsés fölfedezéseket, amelyek, az ő körében, épp úgy szájról-szájra jártak, mint a költők asztalánál egy-egy friss jelző vagy új metafora... Mikes tanulmányaira gondolt, ezekre a részletező s hajszálfinom filigrán munkákra, amelyek végleg megdöntötték a korábbi kutatók érzelmes hipotéziseit, s amelyeknek forrás-kutatásai Európa minden irodalmára kiterjedtek, Plutarchostól Voltaire-ig, Bandellotól Riccaut-ig, Lope de Vegatól Kisfaludy-ig... Szinte maga előtt látta remekbe szőtt motívum-szőnyegeit: az egyik Boldog Margitról beszélt, akinek naiv legendája pogány mesékig nyúlik vissza, aztán, a hívő középkorban, új meg új változatban terül széjjel, s míg a magyar legenda regényben és lírában szövődik tovább, testvérei, a Legenda Aureából, Nyugatnak folytatják vándorlásukat... Milyen kedvvel szegődött egykor a trójai hősöknek, s Világbíró Nagy Sándornak irodalmi diadalmenetéhez! Mily örömmel kutatta reggelenként e héroszok mondáinak magyar variánsait, nyomozott közvetlen mintáik után, értékelte különbségeiket, s esetleges eredetiségüket! Valóban, ezek a hősök haláluk után is hódítottak és országról-országra és századról-századra járva, hol erkölcsi példaképpen, hol régi dinasztiák őseiként, hol az udvari műveltség mintái gyanánt szerepeltek, szeretetreméltón simulva minden kor, s minden nép szelleméhez és sohase teljes híján annak az örök ifjúságnak, amelynek egy-egy tört sugara még a mi szép históriáinkban is feldereng... Világirodalom: és maga előtt látta a könyvek szép, szabatos vízrendszerét, a folyók és csatornák szövevényes hálózatát és a vizek áradó hátán minden népek lobogóit... Világirodalom: ezért a munka, ezért az élet és a hangyaszorgalom; egy akol lesz és örök béke, mert közös a cél és az eredet. Az emberi elme műve mindenütt rokonára lel; mert nemcsak a fák hasonlók, hanem a szimbólumok is: a népdalok képei és a mesehősök... - Fölkelt, újuló önérzettel; ott kinn déli nap sütötte, megérezte a verőfényt, meglátta a friss lombokat, és hirtelen, szomjas vággyal, távoli, kincses könyvtárakra, fejedelmi gyűjteményekre gondolt. Ha újólag útra kelne, új nyomokért, újabb fölfedezésekre! Eszébe jutott egy francia város, amelynek dús könyvtárában régi Ars Moriendi-k után kutatott, s a nagy, szárnyas ablakokból kiláthatott a lomha Loire-ra, amelynek sötétzöld fáit, a túlsó parton, apró, piros tornyok tarkították... Mily régen látta a Dunát! Ma szombat, a könyvtárakat délben úgyis becsukják. Ha kirándulna Aquincumba?...
Délután benézett a kávéházba: a költők asztala épp oly elhagyott volt, mint a filológusoké. Újabban inkább a költőkhöz járt: nemcsak azért, mert felfrissült fitymáló, könnyű kedvükön, amelyen át mulatságnak, s légi játéknak tetszett minden, hanem mert szerette vezérüket, a filológusba oltott poétát, akinek gyöngéd archaizmusa mögött mintha csak önnön ábrándjaira bukkant volna. A költők meg szívesen fogadták: cigányok voltak és jól esett nekik a komoly tudós társasága, és azután benne látták a jövendő irodalom történetét. A filológusok duzzogtak: titokban, csak maguk között, árulással, csapongással, kacérkodással vádolták és már-már kételkedni kezdtek tudományos hivatottságában. Pedig őket is szerette: a sugárzó józanságú magyar úr-ivadékot, akinek még filológiája ragyogó logikai torna volt, s életkedvének játékos telje; aztán a borotvaeszű latint, akiben hideg szenvedéllyel égtek a szisztémák és az ideológiák; és a lelkes germánt is, öntudatos idealizmusával. Irigyelte biztonságukat: mily büszkén hordják a tudós nevet, milyen nyugodt önérzettel végzik monoton munkájukat, s mily fölényes gúnnyal tűrik az avatatlanok gáncsvetéseit! Vajon, magukban, sose kérdik, hogy kinek van igaza? A költőnek? A filológusnak? Vagy a boldog harmadiknak, a kávéházi újságolvasónak? A költő vágya megbízhatatlan: a révben a nyílt tengerről, nyílt tengeren a partról álmodik. A filológust a tiszta ész vezérli; a jövendőt nem kutatja, ám annál biztosabb kalauz a múltban. A költő sejt, tévelyg és túlárad; a filológus bírál, ítél, magyaráz és következtet. A költő alkot, kínban és szeszéllyel; s a filológus felderíti az alkotás gyökereit, előzményét és alkalmát, idejét és atmoszféráját, ihletét és intenzitását. A költő alkot, de rendszer és öntudat nélkül; viszont a jó filológus semmit sem tűrhet meg önmagában. Minden mindennel egybefügg; mindennek van eredete, célja, hatása, okozata; mindennek van környezete, fejlődése; rendeltetése; semmi sincs magában; minden csak lánc-szem, a maholnap belátható s fölmérhető univerzumban. Nincs titok, nincsen misztérium; mindent tudunk, mert mindent megokoltunk; királyi gőg: hol állunk meg?... - Szédülten szállt le a vonatról: már a Római Fürdőig jutott. Visszafordult Aquincumnak, s kissé zihálva állt meg egy percre a sírokkal szegett kis fasorban. Az utak tiszták, s az emlékek jó karban: de mintha csak megcsúfolna minden jámbor restaurációt, a tolakvó természet itt sem maradhatott békén: a magános köveket telehintette friss mohával, a mozaikkockák közé nyurga füveket csempészett és a nyitott sírokat sárga gyermeklánccal ékítette... Már múlóban volt a mámor, s most bágyadtan állt a romok között. Megint az esti gondolat-sor; a haláltánc-irodalma járt a fejében: megírja-e valaha ezt a könyvet? Lehet-e, érdemes-e, itt, ma, mostan, horizont nélkül és megnyomorítva? Mi sors vár a filológiára? Az ifjúság új hitre éhes és ezt új könyvekben véli megtalálni. A múltaknak tudománya immár fárasztó fényűzés... Vado mori - és révületében mintha látta volna a nagy ősöket: Alexandria grammaticusait, a római commentatorokat, majd a Renaissance humanistáit, aztán a polihistorokat és a múlt század aranykorát... Akkor még hittek az absolutumban; ma már csak délibábokat oszlatunk, s maradék csontokon rágódunk... Mi sors vár a filológusra? Ő is majd aprópénzre váltja tudományát? Népszerűsítő bohóc lesz? Új urak újfajta mulattatója? Vagy pedig beáll a sírások közé, s adatokat gyűjt a nagy alkonyathoz? - Még mindig ott ült, egy sírhoz dőlve, s megint a középkori versre gondolt: a kóválygó káoszból lassanként kialakultak a verssorok. - «Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb...» - Nem is vers, döcögős próza, szolgai fordítás a latinból. - «Elmegyek meghalni: én ki mostan jelenvaló ember vagyok, az elmúltakhoz hasonlatos leszek...» - Megvan az eredetije is; kolostori munka, épülésre szánva. - «Elmegyek meghalni: király vagyok, de micsoda a tisztesség, micsoda a világi dicsekedés, mert embernek király ura a halál...» - Fölkelt, mert esteledni kezdett; s az állomás felé menet fázósan ismételte az utolsó sort: «Elmegyek meghalni: engem nem siratnak, sem én értem nem imádnak...»