Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

BRAUN RÓBERT: AZ ELCSAPOTTAK A DESTRUKCIÓ SZOLGÁLATÁBAN

Király György azoknak egyike volt, akiket a Tanácsköztársaság előbbi állásukénál nagyobb hatáskörrel ruházott föl és akiket az utána következő kormány minden oly hatáskörtől, amelyre a kormánynak egyáltalában befolyása volt, megfosztott. Ez az intézkedés nem csupán a tudomány embereire vonatkozott, hanem a kormányzat összes ágaiban, sőt a gazdasági élet összes oly magánszervezeteiben alkalmazottakra nézve is (hajózási vállalatok stb.), mindenüvé, ahol az államhatalom kellő nyomást volt képes gyakorolni.

Ismeretes, hogy a meggyőződéses kommunisták száma igen csekély volt és aligha becsülte őket valaki néhány száznál többre. Így tehát akkor, amikor a hatalom a kezükbe esett, kénytelenek voltak a kormányzatban olyanokat is alkalmazni, akik nem tartoztak elvtársaik közé. Még a politikailag fontos helyek betöltésénél sem kerülhették ezt el, a politikailag kevésbé fontos vagy éppen közömbös helyeknél pedig ez teljességgel elkerülhetetlen volt.

A kommunista kormány teljesen szabadon járhatott el az állások betöltésénél, minthogy azoknak száma, akiknek uralomra jöttét köszönhette és akik jutalomra számot tarthattak, igen csekély volt. Ennélfogva az állások betöltésénél - a politikailag fontosak kivételével - teljesen tárgyi szempontok vezethették őket.

Angliában a parlamentarizmus szabálya szerint, ha az egyik párt megbukik és helyét a másik párt foglalja el, az uralomra jutó párt elnöke lesz a miniszterelnök és vele együtt a legfőbb politikai hivatalok gazdát cserélnek. De mindössze is néhányszor tíz hivatalról van szó és egyébként mindenki a helyén marad, minthogy Angliában a köztisztviselő politikailag szigorúan semleges. Azt mondhatni, hogy Angliában a kormányváltozás irányváltozást jelent, minimális személyi változással, holott a kontinensen a kormányváltozás nem mindig jelent irányváltozást, ellenben mindig jelenti a kormányt támogató személyek nagyobb érvényesülését a hivatalokban.

Lehetséges, hogy az az ember, aki politikai szolgálatok fejében jut állásába, megfelelően tölti be a neki juttatott helyet, de épp úgy lehetséges az is, hogy erre alkalmatlan és hogy egy alkalmas ember helyét foglalja el. Ahol ez a rendszer uralkodik, ott minden közállásra törekvő ember kénytelen létfönntartási okokból politizálni, sőt kénytelen ezt akkor is megtenni, ha bármily tekintetben is tevékenysége közben állami támogatásra van szüksége. Magyar példaként említhetjük Apáthy Istvánt, aki saját kijelentése szerint a kolozsvári egyetem élettani intézetének fejlesztését - ami bizonyára nem pártpolitikai kérdés - csakis úgy tudta kierőszakolni, hogy politikai kérdést csinált belőle.

Már most, ahol ez a rendszer bizonyos ideig fönnáll, ott a közhivatalokban automatikusan fölszaporodik egy oly hivatalnoki elem, amely állását politikai magatartásának köszönheti, de egyébként hivatala betöltésére alkalmatlan, másrészt viszont a hivatalokon kívül marad egy sereg ember, aki ezek betöltésére alkalmas volna, azonban politikai okok miatt képességeit nem érvényesítheti. Legtisztábban ez a tudomány művelésével és annak terjesztésével járó pályákon tapasztalható nálunk. Természetes, hogy pl. az egyetemen azok mellett a tanárok mellett, akik a szükséges politikai előföltételeken kívül rátermettséggel is bírnak, idővel fölgyülemlett egy oly réteg, amely állását kizárólag politikai okoknak köszönhette. Érdemes itt pl. megemlíteni, hogy a főúri családok volt nevelői mily fontos szerepet játszanak a magyar közoktatásügyben. A fönnálló politikai rendszer okozza azt, hogy noha minden kormány tudatában van annak, hogy érdemes emberek mellőztetnek érdemetlenek kedvéért és hogy e helyzet megszüntetése nemcsak az ügy érdekében volna kívánatos, hanem népszerűséget is szerezne annak a kormányzatnak, amely ezt a helyzetet megváltoztatná, de e helyzeten mégsem képes változtatni, mert a kommunizmus előtt politikai okból köztisztviselők elbocsátása nem volt szokásban, csupán áthelyezésük vagy mellőzésük, a megüresedő vagy újonnan létesített állások száma pedig aránylag csak kevés ember elhelyezését teszi lehetővé, e kevés állás betöltésénél pedig a politikai szempont egyre döntőbbé vált. Némi túlzással szólva, míg régente (pl. a hetvenes években) oly kevés volt a formális tekintetben megfelelő álláskereső, hogy egyéb pályázó hiányában néha arravalókat is kellett kinevezni, addig ma ez a kényszerűség teljesen megszűnt.

Mikor a kommunisták a hatalmat kezükbe vették, sokkal kevesebb elhelyezendő emberük volt, mint amennyi állás volt betöltendő. Minthogy az írott törvény és szokásjog alapján érvényben levő hivatalnoki elmozdíthatatlanságot nem tartották tiszteletben, azt lehet mondani, hogy teljes tabula rasa-t csinálhattak volna az egész köztisztviselői karból. E lehetőséggel kezdetben kevéssé és félve éltek, később azonban sűrűbben és kíméletlenebbül. Magától értetődik, hogy politikailag fontos állásokat igyekeztek politikailag megbízhatókkal betölteni. Egyéb állásoknál azonban minden érdekük azt kívánta, hogy ezekbe alkalmas emberek kerüljenek. Ceteris paribus érdekükben volt, hogy a tehetségeket megnyerjék, továbbá a józan ésszel ellenkezett volna, hogy eldobjanak maguktól egy olyan lehetőséget, hogy maguknak, ha nem is népszerűséget, de legalább elismerést vívjanak ki az intelligencia előtt. Eleinte félve, de később teljes kíméletlenséggel kezdték tehát állásaikból kitenni az alkalmatlanokat. Újból ki kell emelnünk, hogy itt a nem politikai állásokról van szó. Természetes, hogy pl. a külügyben vagy rendészetben minél alkalmasabb ember volt valaki a régi rezsim szempontjából, annál nagyobb valószínűsége volt arra, hogy elbocsássák. Ellenben pl. a klasszika filológia vagy a mennyiségtan nem igen lehetett melegágya a kommunizmusnak, itt tehát nem kellett politikai okokból senkinek sem helyet csinálni, itt félre lehetett taszítani azokat, akiket a közvélemény is alkalmatlanoknak tartott és oda lehetett juttatni a tanszéket azoknak, akik erre tárgyi okokból alkalmasak voltak.

És végeredményben, épp tudományos tekintetben okozta a kommunizmus a legnagyobb kárt az állások mai betöltése tekintetében. Mert elmozdította a tehetetleneket és még inkább, mert elhelyezte a tehetségeseket. Ezáltal politikailag rehabilitálta a tehetségteleneket és politikailag kompromittálta a tehetségeket. Természetesen, ez csak nagy vonásokban igaz. Ez volt az általános irányzat, amely azonban nem mindig valósult meg. Követtek el szándékosan vagy véletlenül egyes súlyos hibákat, amilyen pl. Ballagi Aladár elmozdítása és egyes csekély értékű emberek kinevezése, de szándékuk félreismerhetetlen. A legsúlyosabb következményű tettük az volt, hogy az összes tehetségeket politikailag kompromittálták. Azt lehet mondani, hogy nem politikai kinevezetteik közt lehetett sok alkalmatlan, de az volt a legnagyobb baj, hogy köztük voltak az összes tehetségek. Viszont a mai rezsim összes nem politikai kinevezettei közt csak sokféle kivételes körülmény összejátszása tette lehetővé egy-egy tehetség megmaradását. Aki pl. a mai egyetemi tanárok névsorát összehasonlítja a három év előttivel, erről könnyen meggyőződhetik.

Szerencsére sokszor csak a hivatali állást érte a kár és nem mindig a szakmát. Azok a szakmák, amelyek hivatalos támogatás nélkül is életképesek, nagyot nyertek e politika által. Csak egy pillantást kell vetni a könyv- és folyóirat-termelésre, hogy erről meggyőződjünk. Az állásukból elmozdítottak, egyszerűen megélhetés okából is, kénytelenek voltak az irodalmat művelni. Arról nem is beszélünk, hogy a hivatalos vagy félhivatalos kiadványok kivételével (amelyeket úgy sem olvas senki), mennyire túlsúlyban vannak a destruktívok, hanem a fontos az, hogy a destruktívok is mennyivel többet dolgoznak most, mint a hivatalos világból való kizárásuk előtt. Íme, itt van Király György. Élete utolsó napjaiban e sorok írója előtt úgy nyilatkozott, hogy elcsapatása óta tizennyolc könyvet fordított magyarra. Hát még eredeti munkássága! Igaz, hogy gyönge szervezetét fölőrölte ez a munka. De vannak százával egészségesebbek, akik ha sem minőségben, sem mennyiségben nem képesek is Király Györggyel vetélkedni, élnek, dolgoznak és terjesztik azokat az eszméket, amelyek miatt kenyerüktől akarták megfosztani őket. (Mert hiszen ez sem sikerült mindig.) Politikailag teljesen visszafelé sült el a mai rezsim taktikája. A kurzus tévedése abban állt, hogy azt gondolta, hogy egy állásából elmozdított ember ártalmatlanná tett ember, holott éppen fordítva áll a dolog, az elmozdítottak szolgáltatják a kurzus ellenségeinek legjobb szellemi erőit és legtevékenyebb harcosait.

Abban a fegyelmi bizottságban, amely Király György ügyét tárgyalta, Király Györgyöt szellemileg beszámíthatatlannak nyilvánították. Valószínűleg azért, mert csakis ezt a magyarázatát fogadhatták el annak, hogy valaki a világon fontosabbnak tartson valamit a «biztos» állásnál és nyugdíjjogosultságnál.