Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

CZAKÓ AMBRÓ: KIRÁLY GYÖRGY, A PUBLICISTA

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondotta volna, hogy Király György társadalompolitikai kérdésekkel is foglalkozni fog: kinevették volna azok, akik Királyt ismerték s leghatározottabban maga Király tiltakozott volna az ilyen lehetetlen gyanúsítás ellen. A magyar tanárnak soha sem volt kenyere a politizálás, a magyar tanár szociális problémák iránt nem ébresztett érdeklődést a magyar talajon, hiszen a magyar tanár még saját anyagi kérdéseinek érdekében sem fejtett ki soha agitációt, annyira le tudta kötni a nevelői munka vagy a magasabb tudományos foglalkozás - esetleg a szűkebb jelentőségű családi gondok. Nagyon elemi rázkódtatásnak kellett bekövetkezni, hogy a fórumra vonuljanak azok, akiknek a tudomány volt mindenük s akik sohasem tudtak elég gyakorlatias érzékkel bírni.

Ezt az elemi rázkódtatást nem hozta meg sem az októberi forradalom, sem a proletárdiktatúra. Az első tulajdonképpen nem adott semmit, csupa ígéret volt, amelyből - sajnos - semmi sem tudott tartósan megvalósulni. A másik Király György életében csak annyit jelentett, hogy egy csomó új, de egyébként addigi tudományos életének megfelelő feladatot kellett vállalnia (egyetemi tanítás, reformtervezetek), melyek némi érvényesüléshez segítették ezt a magasabb tudományos előadásra amúgy is predesztinált egyéniséget. Tulajdonképpeni nagy változtatást a kurzus okozott, nem azzal, hogy Király Györgyöt megfosztotta tanári állásától, nem azzal, hogy egy beteg embert teljesen magára hagyott - ezt Király bámulatra méltó önzetlenséggel fogadta s soha emiatt panasz az ajkáról nem hangzott el - hanem azzal, hogy egy csomó hamis jelszót dobott a köztudatba, hogy az igazságosságot - állítólag minden állam talpkövét - teljesen feláldozta személyi érvényesülések kedvéért olyan formában, hogy aztán a hiányából százezrek súlyos fájdalmakat és nélkülözéseket szenvedtek - hogy ezen a réven, meg nem felelő eszközökkel, tehát rátermettség és megfelelő személyi felkészültség nélkül, a törtetők nemcsak pozíciókat foglaltak le maguknak, melyeket meg nem érdemeltek, hanem e pozíciókból ítélkeztek elevenek és holtak fölött, előírásokat adtak, melyeket a hozzáértő megmosolygott, programokat diktáltak napóleoni pózzal, de üres fejjel: szóval a pszichikum helyett a fizikumot juttatták diadalra - mindez olyan brutális támadás volt a kultúrember számára, hogy az is, aki a fórumtól irtózott, akinek szelíd természete minden támadástól idegenkedett, kiállott a piacra, hogy az eszeveszettség tombolását mérsékelje. Nem szóval állott ki - hiszen a gyönge és beteg tüdő nem engedélyezett erős hangot, hanem harcolt a tollával, mely mindennél hatékonyabbnak bizonyult.

Király Györgynek ebben a szereplésében mindenekelőtt két olyan körülményre kell rámutatnunk, melyek a fentebbi általános megokoláson felül még érthetőbbé teszik állásfoglalását s feltétlenül tiszteletet igényelnek még ellenfelei részéről is. Az egyik az, hogy munkásságának szociáletikai kiindulópontja és bázisa volt, mert soha sem egyéni érdekeket védelmezett, hanem igenis olyan egyéni akciókat támadott, melyek a társadalom egészének ártottak; a másik pedig a tudós kultúrember azon szinte magától értetődő s nálunk mégis oly gyakran elvétett tulajdonsága, hogy a fórumon is abban a műveltségi körben maradt, amelynek dolgozószobájában élt. Nem ment heterogén területekre, nem akart mindenhez érteni, pedig a vele való érintkezésben sokszor alkalmunk volt megcsudálni éles ítélőképességét megszokott munkásságától nagyon messze eső problémákban is.

Az a Király, aki nem törődött az őt ért sérelmekkel, megdöbbenve látta, hogy igazságtalan és ostoba jelszavakkal egész társadalmi rétegeket üldöznek és tesznek tönkre s hogy ezen jelszavak harsogtatói babérokat aratnak más tereken, olyanokon, amelyeknek a jelszóhoz semmi közük, csak éppen az történt, hogy az ostoba tömeg a demagógot nemcsak képviselőnek meg miniszternek (ezt még megbocsátotta volna Király!), hanem kiváló írónak, nagy tudósnak, egyetemi professzornak is megtette. Igazságérzete fellázadt az ilyen és ezekhez hasonló tüneteknek a láttára s még inkább bántotta az, hogy a fajmagyarság jelszavával éppen olyan elemek hozakodtak elő, akiknek semmi közük sem lett volna a saját elveik alapján a magyarsághoz; hogy kultúrát azok hirdettek, akiknek fogalmuk sem volt sem a történelmi fejlődésről, sem arról, hogy milyen nehezen értük el eddig is, hogy egy kissé lemosódott rólunk az ázsiai meg a barbár jelző s hogy mily könnyű visszaesni a középkoriságba, ha a emberi kultúra legemberibb követelményeit lábbal tiporják. Királynak kedvenc írója volt a fölényes, renani mentalitású Anatole France, tőle sajátította el azt a szemléletet, amely a bazilikánál elsősorban azt nézi, hogy szépen és stílusosan van-e építve s hogy megfelelő környezetben foglal-e helyet, nem pedig a megváltás helyét tiszteli benne. Fölötte jellemző erre nézve egyik odavetett jegyzete: «A nagyvárosit jellemző tradíciótlanság alapjában erre a (föntebb említett) tiszteletlenségre vezethető vissza. A százados emlékek tövében felnövő ivadék nem érzi fenségesnek azt a döbbenetét, amit a vidéki vagy idegen, hanem bizonyos bizalmas barátsággal, kedélyes humorral tekint az ősi kövekre, becéző gúnynévvel illeti, anekdotákat tud róluk, ami alapjában véve a tradicionalizmusnak egy intimebb, családiasabb formája.» Ezt az intellektuális amoralitást - így kell neveznünk, mert egyrészt az érzülethez semmi köze, másrészt éppen rendszerint magas intelligenciájú egyének tulajdona - a jelszavas törtetés immoralitásnak bélyegezte s mint egészségest állította vele szembe éppen az intellektusban lemaradt csizmás vidéket, melynél felbecsülhetetlen értékszámba ment az, hogy fejlődésről, kultúráról vajmi keveset tud s természetesen még kevesebbet akar tudni. Egy pompás cikkben («A pesti irodalom», Független Szemle I. évf. 1. szám) s azután apróbb jegyzetek egész sorában hol oktató hangon, hol szelíd gúnnyal, de mindig nagy tanultsággal és ritka szellemességgel, sohasem gorombán és sohasem bujkálva, hanem nyílt sisakkal iparkodott kimutatni, hogy az antiszemitizmus embertelen, de mindenekfölött ostoba jelszó, melyet klerikális uszítók saját veszendő ügyük veszett mivoltának leplezésére karoltak fel; hogy a faji elméletnek sem tudományos alapja, sem gyakorlati jelentősége nincs; hogy a magyar kultúrának egyetlen jelentős fészke igenis Budapest, a főváros, bármennyire lezsidózzák és destruktívnak minősítik is; hogy a zsidóság az irodalomban és tudományban egyáltalán nem olyan szeparatisztikus és nem faji szellemet reprezentál, hanem csak tény az, hogy érzéke van a kulturális fejlődés iránt s ilyenért több áldozatot hoz, mint a magyar dolmány és cifraszűr tulajdonosa; hogy a magyar ember sem a klerikalizmust, sem a militarizmust nem isteníti, mert a jogosulatlan tekintélyt jogosulatlannak ismeri el ő is s hogy azok az urak, akik egy megtévesztett kor megtévesztő jelszavaival kerültek divatba, még nem hősök, nem tudósok, nem művészek, még csak nem is államférfiak. S ez utóbbinál Királynak volt bátorsága ez új bálványok ellen hadakozni. Ő, aki annyi fáradsággal, görnyedéssel akkora tudást szerzett s akinek oly tiszta volt az ítélete, nem ismerhetett el más tekintélyt, mint a kultúrszemélyiség értékét. Hogyan lett volna tehát Király előtt tekintély az a püspök, aki a szeretet vallásának apostolaként botbüntetést és numerus clausust szavazott meg, vagy az, akinek a kultuszminiszterséghez semmi egyéb jogcíme nem volt, mint hogy a fajmagyarság jelszavának idején nyakunkra ült svábok körébe beleillett; vagy a rossz novellák és rossz regények szerzője, aki irodalmi és művészeti diktátorként szerepelhetett, mert a kommün alatt le volt csukva; vagy aki nem éppen tehetség nélkül ugyan, de főleg a divatos jelszavak ügyes felhasználásával nagy íróvá és inferioris tömegek bálványává lesz; vagy aki a kommün alatt visszasírja az egyiptomi cigarettafüstös budoárok levegőjét s mivel ezt nem élvezhette, férfit is megszégyenítő szabad szájjal mocskol be egy csomó embert; vagy ez és az, még sokan, igen sokan, akik annyira szomorú és kétes szerephez jutottak az emberi korlátoltság és igazságtalanság révén... Ezekhez és ezekről mindről volt Királynak egy-egy szava, melyet finom és elmés mondatokba fűzött. Nem hadonászott, nem öklözött, inkább csak kifigurázta őket azzal a szelíd, fölényes modorral, mely csak az igazán nagyműveltségű emberek lelki sajátja. Bezzeg ellenfelei nem kímélték őt: megtették destruktívnak és zsidónak. Király sohasem védekezett egyik vád ellen sem; ő érezte, hogy erkölcsi elvek harcosa s mint ilyen, más jutalmat nem várhat, mint azt, amit az öntudatos ember kötelességteljesítés után általában élvezhet s hogy zsidónak minősítették, azt ő nem tudta sértésnek tekinteni, hiszen ellenfelei önmagukból indultak ki, midőn ilyen jelzővel illették őt, kinek dédapja is Király s római katolikus volt.

Harcos tolla már pihen, igaz fájdalmára azoknak, akik felismerték nagy jelentőségét közéletünk megtisztításában és nemesebbé formálásában. Még csak egy szót azokhoz, akiknek ez a publicisztikai tevékenység fájt. Király kritikai tevékenységében hibákra mutatott rá s nem személyiségeket ítélt meg. A magyar érzékenység nehezen tűri a kritikát, mert azt hiszi, hogy egy botlásáért egész személyisége megsemmisül. Ezt Király sohasem célozta - tehát írásaiba belemagyarázni sem lehet. Ha ilyen felfogással nézik ellenfelei is munkásságát s valami őszinte lelkiismeretvizsgálás-félét is tartanak, akkor engesztelőbben és megértőbben fognak visszagondolni arra a férfiúra, akiben a szellemi előkelőségnek erkölcsi érzület volt az alátámasztója.