Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám
Kritikusi pályája tulajdonképp nem is egészen két évre terjed: 1920-tól haláláig. Addig jóformán kizárólag tudós volt, a régmúlt korok irodalmának búvárlója. De hogy irodalomtörténettel foglalkozó szakembereknél egészen kivételes irodalom-érzéke volt, annak föltétlen érvényű bizonyítéka az, hogy a középkori magyar irodalom kutatójából egyik napról a másikra a modern irodalom kongeniális megértőjévé tudott válni. Ez csak úgy lehetséges, hogy már azelőtt is szoros értelemben vett tudományos munkája mellett, izgatott figyelemmel kísérte a mai irodalom jelenségeit és lélekben együtt érzett velük. Akik ebben az időben közelebbről érintkeztek vele - fájdalom, én nem sorozhatom magamat közéjük, mert akkor csak fölületes ismeretségben voltam még vele - azok mondják is, hogy szenvedélyesen érdeklődött minden új irodalmi jelenség iránt, úgy idehaza, mint a külföldön. A legritkább típusú emberek közül való volt, mert mindenütt a világon, de minálunk különösen csak elvétve találni olyan embert, aki el tud merülni a múltban anélkül, hogy szakítana a jelennel, aki lélekkel az aktuális élet sodrában él és mégis bele tudja magát élni az aktualitástól legtávolabb levő múlt dolgok mélyeibe. A legritkább és legszükségesebb típus ez. Az irodalomtörténet - egész más kezdetek után - kezd valami az élettől elvonatkozott papiros-tudománnyá válni, nemcsak nálunk, hanem más kultúrákban is, tagadásba kerül a mindenkori irodalmi élet mindenkori jelenségeivel szemben és ennek a tagadásnak a révén még a múlttal szemben is elszárad az irodalom-érzéke, nem érzi a múltban az egykori aktualitás, az egykori életkapcsolatok frissességét. Csodálatos, hogy irodalomtörténeti könyvek olvasása közben milyen ritkán érezni, hogy a régmúlt nagy írók mennyire élő emberek voltak, hogyan súrlódtak önmagukkal és korukkal, mennyire forradalmi állásponton voltak a közvetlen előttük volt korokkal és saját korukkal is. Elszomorító, hogy az irodalomtörténeti könyvek nagy része bizonyíték arra, hogy a szerzőiknek fogalmuk sincs arról, hogy minden nagy írói életpálya megannyi dráma, amely az író és környezete, vagy az író és önmaga között folyik le. Ezért válik minden nagy író, még a legforradalmibb lényegű is, az irodalomtörténeti könyvekben többé-kevésbé konvencionális és majdnem mindig unalmas akadémikussá, gutgesinnt nyárspolgárrá. Az irodalomtörténet-írók életérzékének fogyatékossága bosszulja meg magát ebben. Viszont az aktuális irodalom kritikusaiban az irodalmi múlt ismeretének fogyatékossága az, ami megbosszulja magát. A modern kritikának hangulatokra építettsége és ebből származó önkényessége ezen alapszik, ez pedig végeredményben fölületességre vezet és megfosztja a kritikát érvényétől. Nem kritika az, amely nem fejez ki valami általánosat s csak egy ember egyéni önkényének, sokszor csak szeszélyének kifejezése. Az a kritikus, aki a múltat és a jelent egyszerre és együtt tudja érezni, az ellentétekből kiérzi az egységet, a fejlődés vonalát, életnek tudja érezni azt, ami valamikor csakugyan élet is volt, fel tudja ismerni az állandót a mindenkori változásban. Mert csak ennek a kritikusnak van támasztéka a jelen értékelésére és megértésére.
Király György ebben a tekintetben a legjobb fegyverzettel lépett a kritikába. Világirodalmi és magyar irodalmi tájékozottsága egyforma széles és biztos volt, ebben a tekintetben egészen kivételes jelenségnek számított fiatalabb irodalomtörténet-kutatóink között, de irodalmi kritikusaink között is. De volt benne valami más, ennél több is: a művész érzéke a művészet iránt. Egy-két tanulmányában nagyon mélyen be tudott hatolni a művészet legnehezebb kérdéseibe - fölemlítem ezek között Babits Dante-fordításáról a Nyugatban megjelent finom és mély tanulmányát, amely nagyon kényes formai problémákat nagyon biztos érzékkel old meg s e tekintetben modern kritikai irodalmunk legnemesebb termékei közül való. Kisebb kritikai cikkeiben is mindegyikben van megfigyelés, elmélkedésre ösztönző gondolat és különösen megvan az a speciálisan kritikusi képesség, hogy rendkívül fogékonyan tud reagálni az író tartalmi és formai gondolataira, nemcsak beléjük éli magát, hanem tovább is tudja pengetni őket. S írni kitűnően tudott: világosan, szabatos formulázással, de minden pedantéria nélkül, frissen, mindig célba találva mondanivalóját s minden látszólagos tárgyiassága mellett mindig éreztetve a gondolkodás és az írás izgalmát. Ama kevesek egyike, akik sohasem írtak le frázist. Volt benne gyönyörködni tudás és volt tisztelet, szeretet és alázatosság az irodalommal és az íróval szemben. A mi irodalmunkban, amelyben mindennap látjuk kirívó példáit a kritikusi szerénytelenségnek, az ő szerénysége példaadó lehetett volna.
Mint az irodalom publicistája nehéz időkben kitűnő szolgálatokat tett, amelyeket soha sem tudunk neki eléggé meghálálni. A fogalmak összezavarodásának zavaros napjaiban az ő szava egy pár cikkéből úgy hangzott ki, mint a világos ész és a tiszta ítélet kürtszava. Nem voltak ezek mind alkalmuknál, tárgyuknál és tartamuknál fogva egyformán fontos cikkek, az időpont, amikor megjelentek, adta meg a fontosságukat -
Kritikusi pályája kezdetén múlt el. Nagy szerencsétlenség ez, mert alighanem ő belőle vált volna az a kritikus, akire legnagyobb szükség volna ma a magyar irodalomban.