Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám
Nem lehet könnyebb feladatom, mint Kádár Endre írói arcképét vázolnom. Talán négy esztendővel ezelőtt írta meg első regényét, a «Balalajká»-t és pár nappal ezelőtt mutatta be a Belvárosi Színház első drámai munkáját. Ez az egy regény és ez az egy dráma tiszta és világító vonalakat ad az író arcképéhez.
Most már megvallhatom, kissé lehangolt az a félóra, melyet regénye nyújtott az első lapokon, mikor annakidején a «Balalajká»-t kezdtem olvasni. Kádár Endre új író volt és az új írók hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy az első oldalakon hívó szóval csalogatnak bennünket, mert megtanulták a modern magyar próza kifejezésbeli könnyedségét, gyakran zenéjét, vagy legalábbis olajos folyékonyságát. Ambrus, Herczeg, Gárdonyi, Molnár, Bródy, Heltai, majd Krúdy, Szomory és Móricz prózai eszközei igen gyakran a felismerhetetlenségig összeolvasztva egységes hatásként jelentkeznek az új íróknál, kivéve azt a kevés írót, akik hangjukban is mint egyéniségek jelentkeztek. Itt most akár Gárdonyi rövid, élesen mélyülő, akár Krúdy sóhajos, borongó hosszú mondataira gondolunk, az új magyar próza nyelve egységes, számottevő és igen kedvező hatást tett legújabb elbeszélőinkre. Ennél távolabb azonban alig jutottak.
A «Balalajká»-ban ennek pontosan az ellenkezőjét tapasztaltam. Kádár Endre kurta mondatokat ír, de nem a Gárdonyi világító kurta mondatait - kapkod a szavak után, mintha a szívét állandóan szorítaná, nyomná valami. Ez szokatlan és fárasztó az olvasó számára mindaddig, míg meg nem szokja. Azontúl már a regény belső, tiszta tüze éget bennünket. És ha Kádár Endrét érdeme szerint külön állítom nemzedékbeli társaitól, akiket - általánosságban - a prózaírás eszközeiben a Jókai után következő elbeszélők külső hatásai jellemeznek minden mélyrehatóbb belső hatás nélkül, Kádár Endrét a nagy oroszok és a nagy franciák, elsősorban Dosztojevszkij és Tolsztoj, más oldalról Balzac és Flaubert legbensőbb hatásai mélyítik. Éppen e két irányú elmélyedésre gondolva nem tartom véletlennek, hogy a «Balalajka» férfihőse orosz forradalmár, asszonyhőse pedig vérbeli francia nő. Az író kínlódva, szinte véres körömmel ásta magát e két ember lelkébe.
Amilyen különállásnak számított regénye az új magyar prózában, ugyanolyan egyéni utat jelez háromfelvonásos színműve, «A szerelem elmegy» az új magyar drámában. Mit jelent az új magyar dráma? Mit jelentenek a fiatalok «próbálkozásai»? Kétségbeejtő szolgai térdhajtást a színházba járó közönség ízlése előtt. Ügyes vagy ügyeskedő leutánzását azoknak a beérkezett drámaíróknak, akiken keresztül csak másodkézből kapják a francia drámaipar hatásait. Ez az új magyar dráma egy mohó kézmozdulat - a pénztári kassza felé. Felesleges lenne most újra felvetni a kérdést, hogy vajon a színház a költészet dobogója, vagy a tömegek szórakozóhelye? A közönség, ha színházba megy, hozzá van szokva viccek, trükkök, bonyodalmak, meglepetések, könnyfakasztó jelenetek tekintetében a maga porciójához, amelynek íze előre ingerli a szájpadlását s amelyről semmi körülmények között nem hajlandó lemondani. Kádár Endre éhen hagyja őket. Mi történik ebben a drámában három felvonáson keresztül? Egy titkos áramokkal telített asszonyi lélek áll előttünk finom remegéssel, de szinte mozdulatlanul és ugyanezek az áramok hullámzanak - a férfilélek transzparensein megnőve és az elmúló szerelem gyötrő kétségeivé jajdulva - annak a férfinek az életében, aki minden gondolatában egynek akarja magát érezni asszonyával.
Az asszony megcsalja a férjét. Lábát egyszer maga alá húzta a fotelben, pedig máskor nem szokott ilyen illetlenséget elkövetni. És egyszer cigarettára gyújtott. Ez a csalás materiális tartalma. Szinte vakmerőség házasságtörési drámát építeni ezekre a drámailag lényegtelennek látszó motívumokra, ha nem éreznénk az író szándékát, hogy e cigarettafüst fátyolán keresztül az asszonyi lélek fájdalmas, érzékeny gyöngyház fényét mutatja. Valóban ebben a drámában semmi egyéb nem történik, mint «a szerelem elmegy». Elmegy, elmúlik, mély, szívről szakadt tompa sóhajok fújják el, mint egy hervadt falevelet a szél az ablakpárkányról. Egyetlen, hosszú sóhaj ez a dráma, hallom a tüdő remegő tágulását, amint magába szívja a levegőt és aztán egy pillanatnyi szünet után a főhős tenyerébe ejtett homlokkal lassan kifújja magából az elmúló élet fájdalmának forró levegőjét.
Igaz, hogy Kádár Endre legfinomabb művészi eszközeinek, a megírás verdeső drámaiságának sem sikerülhet megváltoztatnia azt a tényt, hogy ez a téma így eseménytelenül inkább epika, mint dráma, de Kádár Endre első darabjának irodalmi jelentőségét nem is ebből a szempontból kell mérlegelni. Ez a dráma abban a pillanatban vált irodalmi eseménnyé, amikor Kádár Endre ügyet sem vetve az «új drámaírás» eszközeire, amelyeket minden közepes hírlapíró elsajátíthat, elmélyedve faragja a színpad csöndjében, mint valami meghitt műhelyben, az emberi lélek legrejtettebb hajlatú vonalait. «Ez a műhely az enyém és az irodalomé...» gondolja munkája közben, míg a közönség padsoraiból meglepődve és idegenkedve néznek fel a különös lélekfaragó emberre, aki Ibsen és Strindberg rokona.