Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton:
Az anyja még szigorúbb lett. Amint a bajok szép sorjában jöttek, a verés is gyakoribb lett. Korábban kellett fölkelni, mint máskor, amire az anyja fölkelt, lehordta a szemetes kosarakat, a kapu alá. Most ott volt minden összegyűjtve. Az iskolát bezárták, egész nap szaladgálni kellett. Az anyja azt mondta:
- Eredj, csinálj valamit, ne edd hiába a kenyeret. De el ne fogadj ennivalót, mert agyonütlek. Ha pénzt adnak, ideadod, ha ennivalót, otthagyod. Értetted? A gyerek intett, hogy érti. De olyan nehéz ezt megtartani, amikor mandulás süteményt adnak. Az anyja gondosan kikutatta a zsebeit és jaj volt neki, ha valami morzsát talált benne. Akkor kegyetlenebb volt hozzá, mint máskor.
- Nem vagy koldus - harsogta neki. Ha nincs mit enni, halj éhen velem, de ne koldulj.
Nem is értette ezeket a szókat. Csak azt tudta, hogy a sütemény, az jó. Az utcán sokszor elbámészkodott és számolgatta a sorjában rakott süteményeket. Tíz, húsz, huszonöt, harminc. A barna, csokoládés a legjobb. Ilyet már evett. A habos is nagyon jó, de úgy széjjelfolyik az ember szájában, mintha semmi se lenne benne. Egyszer kapott ilyet, amikor lakodalom volt az első emeleten. Mennyi sütemény volt ott, meg mazsola, dió, csokoládé, hab. A réz üstverő tele habbal, sok alma, dió, körte, szőlő.
- Egyél, Boris - mondták neki. És ő evett. A gyomra is megfájdult tőle, de azért jó volt. Jaj, de jó volt. Jobb, mint így szaladgálni le-föl a négy emeleten. Este már nagyon fáradt. Mikor lefekszik, odaszorítja fülét a padlóhoz, hogy hallja a zongorázást. Alattuk az igazgatóék laknak, a fia játszik.
Milyen szép a muzsika...
A hangok szépen, szabályosan szűrődnek fel, s egészen jól hallani a melódiát. Ha ismerős dallamot hall, belenevet a vánkosba. A szemét lehunyja s lassan azt gondolja, hogy messze van innen, messze, valami szép, nagy virágos réten, fölötte pacsirták énekelnek és leszólnak hozzá:
- Te vagy az, kis Boris.
- Ne vickándozz ott - szólt rá az anyja. Aludj. Reggel korán kelsz, mire lemegyek, készen légy a lépcsőkkel, mert agyonütlek.
Nem... nincs virágos réten, de azért a muzsika mégis hallatszik és olyan jó, hogy este van, csend van. Lassan elmotyogta az esti imádságot.
...Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik az én szemem, de a Tied nyitva Atyám...
Vajon nyitva van-e és látja-e itt szegény, kis szurtos szolgálóját, Borist. Ha igen, hát adjon neki sok ilyen csendes percet, ilyet, hogy belenevethessen az esti sötétségbe és hallgathassa a muzsikát. Most lassan játszik. Valami szép, szomorú dallam lopódzik fel. Aztán gyors tempójú muzsika következik. Milyen nagyszerű lehet az, ha valaki így tud játszani. Egyszer látta, hogy szaladgálnak az ujjai a billentyűkön, föl, le és összehordják a szép hangokat.
Mennyi csuda van a világon.
- Az ördög bújjon beléjük - mormolta az ember. Nem lehet aludni tőlük.
- Folyton kalimpálnak - ásította az asszony. Mindjárt lekopogok, tíz óra, legyenek csendben.
A zene elhallgatott, csend lett. Hallani lehetett, mikor valaki a zongora fedelét lecsapja.
Most már nem volt mit hallgatni.
Lehunyta a szemét. A mese jutott az eszébe. Hogy a farkas találkozott az úton Piroskával... beszélgetni kezdett vele, aztán elment a nagymamához, megette, belefeküdt az ágyba, s amikor Piroska jött, őt is felfalta.
Félni kezdett.
Jól magára húzta a rossz kabátot.
- Istenem, Istenem - sóhajtotta.
- Mi lesz ott te? - szólt rá az anyja.
Megijedt.
A farkas itt ólálkodik mellette, mindjárt felfalja. Imádkozni kezdett és lassan elaludt.
Szentpéteri másnap megint elindult a malmok felé. A feleségének megígérte, hogy munkát keres. Megint látta kifordulni a kocsikat. Valaki rászólt a kocsiról:
- Mi újság, koma?
Nem felelt, tovább ment.
Nem volt semmi kedve a beszédhez. Úgy tett, mintha nem is hallaná és tovább ódalgott. Mégis csak be kellene térni - gondolta. - Elhatározta, hogy bemegy. Csak előbb végigmegy az utcán, a sarkon befordul a mellékutcába, aztán visszajön és bemegy. Így is tett. Bekanyarodott a másik utcába, végigment, visszajött, elment a malom előtt, már a kapu felé tartott, de nem tért be.
- A Dunához megyek - gondolta. Leballagott a Dunáig. Köd ült a vízen és a közeledő tél csípős szele csapta meg. Megrakott kocsik nyikorogtak a téren, a kocsisok káromkodtak.
Ez volna a legjobb. Ez, ha kocsis lenne. Csak ne lenne annyi babra az állatokkal. Befogni, kifogni, etetni, itatni, az istállót tisztogatni. Nincs az embernek nyugta. Nézte a Dunát, a ködöt, a nesztelenül sikló hajókat, amelyek úgy adták a füstöt, mintha a pipából szállna fel a levegőbe.
Ezt is elunta.
Visszament a malom elé. Benézett az udvarra. Ez nagyobb, mint amelyikben ő dolgozott. Most hát bemegy. Már az ajtó felé indult, amikor valaki rászólt. Aranyos sipkájú, prémes kabátba öltözött ember volt. Rászólt:
- Mit akar?
Nyersen hangzott a kérdés.
Hogy ő mit akar?
Vállat vont.
Nem akar ő semmit.
Visszafordult. Nem megy be.
Amint tovább őgyelgett, eszébe jutott az asszony szava. Hozzon pénzt a föld alól is, mert ő nem tartja tovább.
Mosolygott.
Milyen bolondokat mondanak az asszonyok. A föld alól is hozzon pénzt. Hát még mi a csudát tegyen. Pénz az kellene, mert itt a tél, hideg van, a karácsony is közeledik. De hogyan lehetne szerezni. Ha egy tömött bugyellárist találna, az jó volna. Akkor venne az asszonynak ruhát, magának új csizmát, meg annak a kis nyavalyásnak is valamit. Némelyik ember olyan könnyen szerzi a pénzt. Az a kis kese zsidó az első emeleten, az csak egyet ráz a kezével, aztán jön a pénz. Ő meg itt cipeli a nehéz zsákokat és nincs semmi. Egyszer látott a kávéházban az ablaknál ülni két embert, csak úgy ömlött ki a kezükből a pénz. Ugyan honnan jön az elő. Azt mondják, ezek csak beülnek ide, beszélgetnek egymással, és már dűl a pénz.
Hogy a csuda verje meg.
Aztán olyan gyorsan tudnak beszélni, úgy kerepelnek, zörögnek, hadonásznak, hogy nevetni lehet rajta.
Azon vette észre magát, hogy megint a városban van. Ejnye, de megszerette. Az utca megtelt sétáló emberekkel. Betér az egyik mellékutcába, hogy hamarább kiérjen a Dunához. Az egyik ház előtt autó állt, valaki utazni akart, mert bőröndöket hordtak ki. Csinos, fiatal szobaleány jött ki, megrakva mindenféle holmival. Gyorsan rakta fel a dolgokat. Valami beretvált képű ember kiszólt:
- Siessenek, a kegyelmes asszony mindjárt jön.
A leány kinyitotta a kocsi ajtóját, betette a holmikat, becsapta az ajtót és visszasietett. Szentpéteri jól látta, hogy valamit elejtett.
Megállt.
Az utcán alig volt ember, a ház előtt senki. Lehajolt, fölemelte, zsebre tette, és tovább ment. Elérte a másik mellékutcát, gyorsan keresztül ment rajta, a Duna-partra ért, a híd alatt tovább ment, elment a másik hídig.
A holmi a zsebében volt. Vajon mi lehet. Nem merte megnézni. De mert nagyon szorongatta a kíváncsiság, leült a lépcsőre, körülnézett, mikor látta, hogy nincs senki, elővette. Sárga bőrből készült, aranyzáros kis táskaféle volt.
Kinyitotta.
Fésű, kefe, üveg, meg más apró holmi volt benne, mind aranyverettel. Mindegyiket külön a kezébe vette, megforgatta, az aranyat megpiszkálta és a nap felé tartotta.
- Hát szép ez, - motyogta magának. Majd visszarakta mindeniket. Gondolkodni kezdett. Mit is csináljon vele? Az asszonynak nem akarta odaadni, mert mindjárt kérdezősködni kezd. Felelni meg nem jó.
Eszébe jutott, hogy egyszer az asszony talált valamit. Ha jól emlékszik, karperec volt. Azt elvitték a temető felé a térre, ott volt valami öreg embernek egy kis boltja, megforgatta a holmit, megnézte és megvette.
Az utat tudja. Egyenesen le kell menni a Baross utcán, aztán balra be és ott a tér. Gyorsan ment. A dolog izgatottá tette. Vajon ott találja-e az öreget, mit csinál, ha nem lesz ott és megveszi-e a holmit. Végigment az utcán. Megijedt, amikor rendőrt látott. Magához szorította a talált holmit. Csak most gondolt arra, hogy szabad-e ezt eladni? De hát ő nem lopta. Találta. Az Isten dobta oda az útjába.
- Nesze, te szegény Szentpéteri Tamás, te zsákhordó, te senki, hát legyen neked is valamid. Marad még ott elég. Annyit cipelt az a leány, hogy három embernek is elég lenne. Nem fosztott meg szegényt a holmijától. Így akarta az Isten, hogy éppen ő menjen arra, amikor leejti azt a dolgot.
Amikor a térre ért, erősen vert a szíve. A kutya fáját ez mégse olyan semmiség. ha most egy rendőr jön, és kikutatja a zsebeit, akkor baj lesz.
Sok ember álldogált a téren. Mindenféle holmit kínáltak egymásnak. Ruhát, cipőt, ágyterítőt, inget, kabátot. Elment a bolt elé. Az öreg ember ott ült a boltban. Éppen olyan kopott, sárga kabát volt rajta, mint amikor először látta. Valamit nézegetett. Az egyik szemén fekete csövet tartott, a szemöldökét jól összehúzta. Az állvány előtt magas sovány asszony állt. Várt. Az ember levette a csövet, mondott valamit az asszonynak és visszaadta a tárgyat. Most látta, hogy gyűrű volt.
Az asszony szólt valamit.
Az ember a fejét rázta és kitárta a két karját.
Az asszony ismét szólt, mintha valamit kérne.
Az öreg megint ugyanúgy tett.
A nő mozdulatlanul állt, majd letette az öreg elé a gyűrűt, egyik kezét a másikba rakta, várt. Az ember még egyszer megnézte, majd gyorsan leolvasta a pénzt. Az asszony eltette és elsietett.
Most egyedül maradt az ember. Szentpéteri be akart nyitni, de még egyszer körülnézett, senki se járt arra.
Benyitott.
Az öreg felnézett, letette a szerszámot. Megsimította a szakállát, s a széket kissé hátrább tolta. Úgy látszott, hogy nem nagyon örül a jövevénynek.
- Mit akar? - kérdezte fakó hangon.
Szentpéteri nem szólt. Elővette a kis holmit és letette az asztalra az öreg elé.
- Itt van.
Az ember mohón utána kapott. Majd mintha észrevette volna, hogy elárulta magát, felnézett. Szentpéteri nyugodtan állt előtte, a falon függő órákat bámulta.
Az öreg még egyszer végigsimogatta a szakállát, aztán kinyitotta a kis táskát, végigfutott tekintetével a tartalmán és könnyű, ravasz mosoly szaladt az arcán végig. Tekintetével szinte simogatta az aranyos tárgyakat. Az egyik darabot kivette, megnézte, majd ismét visszatette.
- No? - szólt valami fanyar orrhangon és felnézett.
Szentpéteri nem szólt.
- Mit akar? - kérdezte az öreg és kissé eltolta magától a tárgyakat.
- Vegye meg.
- Mennyiért adja?
Szentpéteri vállat vont. Ő bizony nem tudja.
Az öreg gyorsan határozott. Benyúlt a zsebébe, elővette a bugyellárist. Az ember látta, hogy a keze reszket, mikor a pénzhez nyúl. Egymás után lassú mozdulattal szedte elő a bankjegyeket. És szép sorjában lerakott eléje öt darab százast. A bugyellárist visszatette, begombolta a kabátját, s úgy ült, mintha semmi dolga nem lenne tovább vele.
Szentpéteri nem mozdult.
Az öreg pislogott, majd egy keveset fészkelődni kezdett. Előre hajolt, a pénzt Szentpéteri elé tolta.
- Ez a magáé.
Ezt megértette.
Kinyújtotta a kezét, s mint a holdkóros, úgy húzta el a pénzt, begyűrte a zsebébe, s elment.
Azt már nem tudta, hogyan került ki az utcára. Azt se, hogyan jutott ide a vendéglőbe. Éppen most tették le eléje a sört.
- Parancsol enni? - kérdezte az álmos képű pincérleány.
Felhúzta a vállát.
- Virsli.
Az ember bólintott.
Mellette öreges ember ült. Nagy, hosszú, rongyos kabátba volt burkolva. Figyelmesen nézte Szentpéterit. Olyan ingyen vendég lehetett, aki naphosszat itt üldögél, mert nem törődtek vele. A kabátja gallérja is fel volt gyűrve, valami rossz, ócska, zsíros kalap ült a fején. A keze azonban finom vonalú volt, fehér, gyengéd. Ezek az ujjak nem végeztek soha erős munkát.
- Az öregnél volt, ugye? - szólt Szentpéterihez.
Az ember ijedten ránézett.
- Láttam innen. Nagy gazember az öreg, de mindent megvesz.
Nem tudott felelni, csak ijedt arccal a levegőbe bámult.
- Sok pénzt keres az öreg - mondta és nevetett.
- Jól teszi.
Szentpéteri érezte, hogy valamit kellene mondani. De éppen most hozták az ételt. Az ételszag megcsiklandozta az orrát. Beleszúrta a villát és enni kezdett. Csak most érezte, hogy milyen éhes. Jól esett a hús, a paprikás lé, meg a krumpli. Gyorsan evett. Egészen kitörülte a tányért, aztán szivart kért, rágyújtott és sört ivott. Az öreg rongyos ember tovább nézte. Igazában csak most vette észre az öreget. Kicsit hátradűlt, peckesen tartotta a szivart és nyugodtan fújta a füstöt. Úgy rémlett előtte, hogy valamit mondott ez az ember. Mit is mondott, gondolkozni kezdett. Igen, valamit az öreg boltosról. Ránézett. Az még most is éppen olyan összegubbaszkodva ült a helyén, mint azelőtt. Ejnye - gondolta Szentpéteri - ennek egy pohár sört kellene fizetni. Szerette volna, ha most valahogy megszólal, de az öreg nem mozdult. Kibámult az utcára. Már-már szólni akart hozzá, de nem tudta, hogy mit mondjon neki. Meg kellene kérdezni, hogy hívják, hogy kicsoda, micsoda, de a szót ismét nem találta, hát inkább hallgatott. Vagy egyszerűen csak hozatni a sört és koccintani vele. Így se jó. Hát majd várni fog. Az öreg most felé fordult.
- Nagy gazember az öreg - mondta.
Szentpéteri bólintott.
- Sokat adott?
Az ember rábámult. Megijedt. Mit akar ez?
- Mindent megvesz, sok pénze van.
Most emlékezett rá, hogy ezt hallotta már.
Csak szítta tovább a szivart. Bánja is ő, mondjon amit akar.
- Vigyázni kell az öregre - motyogott tovább az ember.
Szentpéteri felnézett. Mégis kellene valamit mondani.
A sör kifogyott.
A leány odajött.
- Tetszik még?
- Kettőt hozzon.
Az öreg megmozdult. A másik pohár sört eléje tolta. Az nevetett. Fölemelte a poharat:
- Isten éltesse.
Összeütötték a poharakat.
- Hát tudja, csak azt mondom, nagy gazember az öreg.
- Miért? - kérdezte Szentpéteri.
- Hát mert nagy gazember. Mindent megvesz.
Ezt nem értette.
- Jól tud ő mindent, mégis megveszi, háza van.
Valamit sejtett.
- Nézze, most is bement egy úr. Attól is megveszi.
Ittak.
- Jó dolog az - folytatta az öreg - csak ott ül, ül és viszik neki a holmikat. Jó dolog.
Bólintott.
- Sokat adott?
Szentpéteri hallgatott. Ezt már nem szerette. Mit is mondjon? Hát persze, hogy sokat. Az ital dolgozni kezdett, valami könnyű bágyadtságot érzett és ez nagyon jól esett.
- Mi vagy te? - kérdezte tovább az öreg.
- A malomban - felelte Szentpéteri. Többet nem mondott.
- Malom, malom... motyogta az ember és ivott.
Még megittak néhány pohár sört, aztán fizetett, elment.
Az öreg lehúzta a kalapját, mikor elment kezet fogtak.
Nagyon jól érezte magát. Hazamegy, levágja a pénzt az asszony elé és nem szól semmit. Az asszony is talált már valamit, hát nem szólhat semmit. Lassan lépkedett, nem nézett a földre, büszkén tekintgetett széjjel. Mit fog szólni, ha levágja a pénzt. Ez a gondolat foglalkoztatta. Aztán hogy fog majd bosszankodni, ha kérdezi, hol szerezte, és nem ad választ.
Az asszonyt nem találta a szobában. Így még jobb. Van ideje rá, hogy a tervét előkészítse. Először arra gondolt, hogy leteszi a ládára. Aztán, hogy a párna alá. De egyiket se találta jónak. Egyszerűen oda adja neki, punktum.
Az asszony a folyosón állt, a fűszeresnével beszélgettek. Valamit tartott a kötényében, indult fölfelé.
Kivette a pénzt - mert magának is akart valamit megtartani - a markába szorította. Most hát jön az asszony, csak jöjjön.
Jött.
Amint belépett, rátámadt az emberre.
- Itthon vagy már, te csavargó.
Az ember hallgatott. Jobb szerette volna, ha az asszony nagyon mérges, akkor nagyobb lesz a diadala. De így is jó. De azt látta, hogy a hangja nem igazi. Valami lágyság szólt a beszédéből, ami ritkán történt nála.
Kiürítette a kötényt, krumpli volt benne.
Az ember elérkezettnek látta az időt, a nagy jelenetre. A pénz már úgy is megmelegedett a markában.
- Te, hallod-e - mondta és előrelépett.
Az asszony oda se figyelt.
- Ide nézz.
Az asszony meg se fordult. Valamit rakosgatott, aztán kiment.
Szentpéteri egészen zavarba jött, mert igazán nem tudta, mit is tegyen. Kiszólt.
- Gyere be.
Az asszony bejött.
- Akarsz valamit látni?
- Nem érek rá a bolondságokra - mondta bosszúsan és visszafelé indult.
- Ide nézz hát.
Oda mutatta a bankókat.
Az asszony egy pillanatra elbámult, aztán hetykén felelt:
- Ugyan mit hencegsz azzal a rongyos pénzzel, te nézz ide.
Azzal fölemelte a szoknyáját, az alsó szoknyája alját kibogozta, és pénzt vett elő.
- Ez se kis kutya - mondta nevetve.
Most az ember bámult el. Honnan vette az asszony a pénzt? Furcsa, hogy mindég az övé az utolsó szó. Akármit kezd, mindég ő végzi. Ez igazán furcsa. Szinte félni kezdett tőle.
- No add ide.
Kivette a pénzt az ember kezéből, a többi közé tette, s mint aki egészen természetesnek tartja a dolgot, kiment.
Szentpéterit teljesen megzavarta ez a dolog. Leült és maga elé bámult. Hát boszorkány ez az asszony, vagy mi a csuda, hogy mindent tud. Honnan szedte a pénzt? Ledőlt az ágyra és nem gondolkozott tovább. Bánja is ő, van pénz, aztán vége.
Az asszony elkészítette a paprikás krumplit, ettek. Evés után leküldte az asszony Borist, hogy segítsen fát hordani a nyomdászéknak. Szentpéteri most azt várta, hogy az asszony megkérdezi, honnan való a pénz. De nem tette. Megmosta a kezét, az arcát, megfésülködött. Szentpéteriben nyugtalankodott a sör, és megcsiklandozta az asszony nyakát.
- Eredj már - szólt rá és a kezére csapott. De nem haragudott, inkább jól esett neki a tréfálkozás. Szentpéteri aztán hátulról átfogta és magához szorította. Ez még ellenkezett egy kicsit, majd a tenyerével a férfiú borostás arcát ütögette.
Csend lett.
A boldogság szele érintette meg őket. Egy pillanatra elszállt a gond, a baj, a lárma. Emberek lettek. Sokáig tartották átölelve egymást, és nem szóltak semmit. Majd megbeszélték, hogy estére lemennek valamelyik korcsmába. Az asszony ismert itt a közelben valami jó kis helyet. Ott jó bort mérnek.
Borisnak megmondta, hogy mi a dolga. Összehordja a szemétládákat, aztán lefekszik. A nyomdászék fát ígértek, azt hozza fel. Korán mentek el, mert nem akartak sokáig elmaradni. Szentpéteri előbb elment a borbélyhoz, kifényesítette a csizmáját, kisüttette a bajuszát, inget váltott, kikefélte a ruháját. Az asszonynak volt egy világos blúza, azt vette föl, meg a fekete kabátját, mit már régóta őriz.
- Azután vigyázz mindenre - szólt a kisleányhoz. Jól csináld meg, amit mondtam és ne csavarogj el semerre. Boris megígérte. Kezet csókolt az anyjának, lekísérte a lépcsőig. Visszament a szobába. Egy kicsit félt a nagy csendességtől. Alig mert lépni. Úgy hangzott minden mozdulat, mintha valaki utána csinálná. Eszébe jutott hogy le kell menni a fáért. Magára kapta a rongyos kendőt, lesietett.
A nyomdászéknál éppen vacsorát főztek. Jó ételszag töltötte meg a meleg konyhát, egy kicsit meg is szédült tőle. Az asszony éppen a konyhában volt.
- Mit akarsz? - kérdezte tőle.
Boris megállt.
- A fáért - nagysága kérem.
- Igen, majd elfelejtettem.
Végignézett a gyereken.
- Akarsz egy kis levest?
Boris nem felelt. Eszébe jutott, az anyja szava, hogy ne merjen ennivalót elfogadni.
Az asszony a székre tette a tányért, odahelyezte a sámlit, darab fehér kenyeret is adott.
- Ülj le, egyél.
A gyerek elült, gyorsan kanalazta a forró levest, jó volt. Azután húst adott neki, meg tésztát. Boris evett.
A kisleány is kijött a konyhába.
- Boris, itt vagy Boris.
Leült mellé.
- Gyere be játszani.
- No menj be - mondta az asszony.
Boris felállt, bementek. A tágas ebédlőben égett a villany, a tűz. A falon szép képek függtek, a padlót puha szőnyeg borította és Boris leült oda a puha szőnyegre, a játékok mellé, nézte a bábut, a kis konyhát, a babaágyat. Nézte, hogy a másik szapora, ügyes kézzel forgatja a babát, egymás mellé teszi a sok kis tányért, kenyérdarabokat rak egymás mellé s ebben a pillanatban azt hitte, hogy álmodik. A nagy világosságot nem szokta meg, a meleg is bágyasztotta. Belátott a másik szobába. A vetett fehér ágyak mellett ott volt a zöld zsinóros kis ágy. Ebben alszik a másik kisleány. Milyen jó lehet ott feküdni, az embert nem nyomja a kemény föld és jól be lehet takaródzni.
- Nesze hát - mondta a másik.
Csak most vette észre, hogy az valami süteményt nyújt neki. Lassan a tenyerére tette és nézte.
- Edd meg.
A másik nevetett.
- Edd meg hát.
Boris lassan enni kezdte.
- Jó? - kérdezte.
Boris intett.
- Nekünk minden nap van ilyen. Nektek is?
Megrázta a fejét.
- Hát mit esztek?
Boris nem felelt.
- Van babád?
- Nincs - felelte Boris. A hangja szinte szomorúan hangzott.
- Nekem három van. Most elaltatom őket.
Hazajött a nyomdász. A kisleány hozzászaladt, megcsókolta. A magas ember magához ölelte, simogatta, becézgette.
Boris nézte.
Az apja is megcsókolja.
- No csak játszatok, tovább - szólt hozzájuk.
Vacsorához ültek. Egymás után hozták be az ételt. Volt hús, sütemény, gyümölcs, bor.
Az asszony kis tányérra süteményt tett és eléjük rakta.
- Egyetek.
Boris nem mert hozzányúlni. A szép, szabályos süteménydarabok egymás mellett feküdtek a tányéron. A másik kisleány kivett egy darabot és a szájába tette.
- Egyél.
Azután a képeskönyveket vették elő. És Boris azt hitte, hogy mindjárt kinyílik az ajtó és belép rajta Hamupipőke, meg a hét törpe. Amikor már egy darabig játszottak, a nyomdászné azt mondta:
- Most menj haza, Boris, máskor megint lejöhetsz.
A konyhában megkapta a kosár fát és fölment. Amint a kosarat cipelte, úgy látta, hogy jobbról, balról emberi alakok suhannak mellette. Itt megy a vasorrú bába, ott Hamupipőke, meg a hét törpe.
Az egyik azt súgta neki:
- Vigyázz.
Letette a kosarat, eltakarta az arcát. Érezte, hogy valaki áll mögötte, félt. Majd felkapta a kosarat, s amint csak tudott, szaladni kezdett. A lépcsőkön elpotyogott egy-egy fadarab, de nem törődött vele. Sietve nyitotta ki az ajtót. A mosókonyhában furcsa alakokat látott. Mozogtak. A vasorrú bába... Tündér Ilona, Hófehérke, meg a hét törpe, Árgyrus királyfi alakjai imbolyogtak a sötétségben... Majdnem beesett a szobába. Úgy ahogy volt, bebújt a vackába, lehunyta a szemét. A foga vacogott a hidegtől és a félelemtől. De azért most már jobban érezte magát. Álmodni kezdett. Még ébren volt, de az álom már kerülgetni kezdte. Tudta, hogy van keze, lába, feje, arca, de megmozdulni, felállni már nem tudott volna. Hangokat hallott.
- Te vagy az a Boris? Jó kisleány vagy? No gyere velem, elviszlek, kapsz szép ruhát, cipőt, hajszalagot, babát, babaágyat. Fehér ágyban alszol, mint a nyomdászleány, jó meleg ételt kapsz, minden nap. Elmégy majd a színházba és meglátod a Hamupipőkét, meg a hét törpét.
Érezte, hogy valaki megragadja, fölemeli.
Az anyja volt.
- Te bestia... kint hagytad a szemetet, hol kóvályogtál, mit csináltál, a fát is elhajigáltad te kenyérevő...
Az ütlegek elborították az arcát, a hátát, majd kinyitotta az ajtót, kilökte.
Boris a földre bukott, majd feltápászkodott. Ott maradt összehúzódva, mint valami élettelen fekete gomolyag. Nem tudta, hogy fázik, mögötte nyitva volt az ablak, s a csípős hideg levegő beáramlott. Arról se tudott, mikor az anyja becipelte és a vackára dobta.
Reggel alig világosodott, már feltápászkodott. Amint lebotorkált a hátulsó lépcsőn, eszébe jutott, hogy itt szaladt fel tegnap este, itt szólította meg a vörös ördög. Olyan volt, mint az, amilyet a képes könyvben látott. Farka is volt, a lehelete meleg, a szeme világított.
Imádkozni akart, de nem jutott eszébe semmi az imádságból.
Gyorsan ment az emeleten végig. Felkapta a szemetes ládákat és gyorsan lefelé cipelte.
A földszinti leány meglátta.
- Oh, te szerencsétlen, hát még aludni se hagynak.
Boris nem felelt. Apró gyors lépésekkel tovább sietett. Ettől a leánytól félt. Ha beszélt vele, mindig baj származott abból. Érezte, hogy a tegnap nincs még elintézve.
Megborzongott.
Mintha valami forróság szaladgálna benne. Most emlékezett rá, hogy tegnap este valami történt vele. A hideg eszébe juttatott mindent. A háta fájt, ütést érzett rajta... Igen... az este történt, azután hogy feljött a nyomdászéktól. Lefeküdt. Elaludt. Valaki fölemelte... megrúgta, megverte, kidobta.
Elvégezte a dolgát. Most föl kellene menni.
Megállt.
Félt, nagyon félt. Talán soha se félt úgy mint most. Fázott, melege volt egyszerre, reszketett, didergett, sírni kezdett, pedig nem is akart, de a könnyek elöntötték, a hideg megrázta a gyönge kis testét, s valami csúnya borzongást érzett magán. Jó volna lefeküdni, egy szót se szólni, csak aludni, vagy elmenni innen nagyon messzire és maga se tudja, hogy mi volna jó.
- Boris - kiáltotta az anyja.
Fölment. Nem is tudta, hogy ő az, csak ballagott föl, föl, s várta, mikor sújt le rá a baj.
Vagy két napig mászkált föl-le. A forróság csak nem akarta elhagyni. Le kellett fektetni. Az asszonyt bosszantotta a dolog, mert vendéget akart hívni, aztán meg mindent egyedül kellett elvégezni.
A gyereknek forró teát adott. A nyomdász leánya felküldte a babát. Az anyja oda adta neki.
- No itt van, játsszál.
A párnára tette, dédelgette, cirógatta.
- Ne félj, én nem bántalak, csak aludj.
A harmadik nap jobban lett, az anyja azt mondta, keljen föl. Alig állt a lábán. Támolyogva ment, a lépcsőn leült, megint ment, ismét leült.
Az egyik ünnepnap estéjére vendéget hívtak. Szentpéteri megint hozott pénzt és nem nyugodott, hogy a cimboráját meg kell hívni egy kis falatozásra. Az asszony nagy fazék káposztát főzött, füstölt húst tett bele, pogácsát sütött, sört hoztak, pálinkát meg szivart.
Megterítette a ládát, amelyen enni szoktak, gyertyát gyújtott, tányért kapott kölcsön. Az étel ott melegedett a vaskályhán.
Boris leült a sarokba. Alig mozdult. Ami körülötte történt, azt csak hallotta, érezte, de nem látta. Az anyját csak úgy látta, mint valami árnyképet. A fehér néni jött feléje, simogatta. Az anyja leküldte borért. Úgy érezte, hogy viszi valami előre, de nem az ő lába. Valaki súgja neki:
- Ide lépj, oda menj, vigyázz, itt a korcsma, lépj be, mondd:
- Bort kérek. - Add oda a pénzt. - Most gyere vissza, menj föl a lépcsőn, add oda a bort, meg a pénzt, ami visszajár, ülj vissza a sarokba, vedd elő a babát szorítsd magadhoz, aludj.
Nem is tudta, mi történik körülötte. Hét óra felé megjött a vendég. Együtt dolgozott az apjával a malomban. Magas, peckes járású, egyenes ember. Jól megrázta az anyja kezét, az apjának azt mondta:
- Szervusz, koma.
Majd leültek enni.
A vendég azt kérdezte:
- Hát a gyerek?
- Beteg - felelte az asszony.
- Meleg bort kell neki adni.
Az asszony bólintott.
Sokat ettek. Az asszony folyton kínálgatta:
- Tessék, jó szívvel adom.
Az ember beszélt és evett.
Azt már nem tudta, hogy mit mondanak, csak az anyja nevetését hallotta. Tréfás ember lehetett a vendég, mert sokszor megnevettette őket. Most koccintanak, isznak, nevetnek, szivaroznak.
- A gyereknek is - mondja a vendég.
Az anyja az asztal mellé viszi, bort tölt a szájába. Megrázkódik.
- Nem árt, legalább fölmelegszel - mondja.
Valami csúf émelygést érez a gyomrában. Ez nem jó. A hideg rázza, még jobban összehúzódzkodik, a babát erősen tartja a kezében.
Most énekelnek.
A vendég jó magasra felviszi, az apja csak úgy lassan dörmögve fújja, az anyja meg belesikít.
Hanyatt dűlt. Nehéz meleg forróság szaladgál benne, semmit se tud magáról, csak valamit motyog:
- Nem... ne bántson... jó leszek... Vigyázok... ne bántson...
Azután semmit.
Másnap elhítták a doktort. Megnézte a lesoványodott kis testecskét, legyintett a kezével.
- Mióta beteg a gyerek?
- Csak tegnapelőtt óta - mondta az asszony és belevörösödött.
A doktor megint legyintett.
- Vége.
Este lett már mire a temetésről hazakerültek. Az ember mindjárt lefeküdt. Az asszony leült, maga elé nézett. Most érezte, hogy hiányzik valami. Ott függött a szegen a ványadt kis ruhája, a sarokban a cipője, polcon a könyv, irka, bábú, képeskönyv.
Hát nincs. Akárhogy mereszti is a szemét, nincs. A lámpa már nem világítja sápadt kis orcácskáját, ügyes kis kezével már nem cipeli a szemetes ládát.
Nincs.
Olyan furcsa ez. Hát igazán nincs? Felállt, körülnézett. Nincs, nincs. Most érezte először, hogy szereti. Az övé, a szívéhez nőtt, a szíve alatt hordta és elpusztította.
- Bántottam, ütöttem, vertem, óh te jóságos Isten - súgta és a keze fejét gyúrta. De jót akartam, hogy szófogadó legyen, csendes, rendes, istenfélő ember legyen.
A lámpa már csak pislogott, vetkőzni kezdett. Az ember hortyogott, nyitott szájjal aludt.
Holnap ismét nap lesz, s most viheti maga a szemetes ládákat.
Leült, kisírta magát.
A lámpa utolsót lobbant, csend, sötétség borult az alvó férfira, s a kínosan fetrengő asszonyra.