Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton:
Szombaton este, amikor Szentpéteri letette a pénzt, az asszony mindent tudott.
Az ember levetette a kabátot, leült, nem pipált, nem szólt.
Az asszony se szólt.
Hát éppen most, tél előtt kellett ennek történnie. Ezt akarta mondani, de ezt se mondta. Ha a baj elkezdődik, nincs vége. Tegnap a borkereskedőék mondták, hogy nem kell lejárni többet segíteni. Ez nagy baj, mert az asszony jó volt és sok mindenfélét adott.
Különben várta már a bajokat. Az elmúlt héten eltört a kis tükör. Ez biztos jele a szerencsétlenségnek. A feje is sokat fáj. Mindent előre megérez. A gyerekkel is baj van, az is bosszantotta, hogy a tanítónőnek megígérte, hogy nem bántja. Ez mégis megalázás. Így avatkozott bele valaki az ő dolgaiba.
Ha erre gondolt, mindég mérges lett. Azóta nem lehet a gyerekkel bírni. Nem vigyáz semmire. Tegnap is elejtette a fazekat. Eltört. Hát jó, nem bántja. Zülljön el, legyen rossz, mert úgyis az lesz a vége.
Valami ennivalót tett az ember elé. Kanalazni kezdte, de lassú, szinte félénk mozdulattal. Hát persze, ilyenkor nagyon csendes, de amikor keres, nem lehet vele bírni. Akkor sört akar és kiabál, most úgy tesz, mintha semmiről se tudna.
Most elővehetem az eldugott kis pénzt - gondolta az asszony. Járhatok egész nap a lakásokba segíteni. Legjobban szerette volna megfogni és kidobni ezt az embert. Ilyenkor nagyon haragudott rá. Mafla ember. Ha ő férfi volna, nem járna a malomba zsákot cipelni.
De hát olyan ez, mint az állat. Csak erre jó.
- Most te súrolod le a lépcsőházat - mondta neki.
Az ember bólintott.
Persze, most nem mer kiabálni, most mindenbe beleegyezik. Most egeret lehet fogatni vele.
- Hétfőn elmégy a nagyságának sort állni.
Az ember erre se szólt.
Az indulat mégis erősebb lett nála, mert a ládára csapott.
- Miért nem vigyáztál?
Az ember vállat vont.
- Most csak húzgálod a válladat, biztosan járt a szád. Nem tudta szóra hozni az embert. Szentpéteri fáradt volt és jól tudta, hogy ha most beszélni kezd, abból nagy lárma lenne. Csöndben akart maradni. Aztán meg sokszor olyan furcsa lett minden körülötte. Nem látott, nem hallott semmit. Megesett, hogy beszéd közben valami zúgást hallott maga körül. Ilyenkor belebámult a semmibe. Akár agyon is verhetnék ilyenkor, egy ujját se tudná megmozdítani. Némelykor meg olyan fáradt, hogy le tudna feküdni akár a sírba is. Ezt magával hozta a nagy zivatarból. Még éjszaka is elkísérte ez a bolondság. Mert sokszor az zúgott a fülébe, hogy: üsd, vágd! Ilyenkor felült és hallgatódzott. Semmit se hallott és még borzasztóbb lett előtte az éjszakai csend. Máskor meg szókat hallott. A szomszédja beszélt hozzá, a nagybajuszú Balázs, akit csak úgy híttak: Fergeteg Balázs: Azt mondta neki:
- No, koma, hát te életben maradtál, de jó neked. Látod, én itt fekszek a nagy gödörben, a többi komával együtt. Nem jó itt pajtás, nem jó. Szorít ez a gödör. Mégis csak jobb volt ott mászkálni a mezőn. Láttad a gyermekeimet. Mit csinálnak?
A fene egye meg az egészet. Miért kellett ennek így történni? Nem bántottam én soha senkit.
Ilyeneket hallott Szentpéteri Tamás. Ilyenkor hideg verejték ült a homlokára. Csak nézett, nézett maga elé, egyebet nem tudott csinálni. Félt is. Ha egyedül volt, megreszketett minden tagja. Nem tréfa az, mikor az ember körül megszólal a semmi. Nagyobb hangja van annak, mint száz nagyszájú asszony minden lármájának. De ezt nem tudja senki. Sokszor még a kanál is úgy mozdult meg a kezében, mintha ember lenne. Egyszer meg, amint délután leheveredett, úgy látta, hogy bejönnek a pajtások, jönnek az ajtón, ablakon, a kéményen, körbe ülnek, lehorgasztják a fejüket, nem szólnak, nem mozdulnak.
Elkiáltotta magát, felugrott.
Nem látott senkit. Pedig egészen biztos, hogy itt voltak, mert azt is meg tudja mondani, ki hol ült. Itt a vörös Csiszér, ott Horovitz, a zsidó, amott meg a gebe. A vékony, hosszú, köteles legény. Itt voltak, itt ültek, éppen úgy, mint ott, mikor az istenverte muszka éjszakán várták a halált.
- Meghaltál? - kiabált rá az asszony. Szentpéteri tovább bámult bele a levegőbe. Nem hallotta az asszony hangját. A szeme megmerevedett. Ő messze látott, sok ember vonult előtte el, nótázást is hallott.
- Kidöntöd az ételt, te bolond.
Az asszony meglökte. Most kezdett magához térni, körülnézett.
- Te holdkóros, már megint rád jött a bónád.
Az asszony is hátralépett. Ilyenkor félt az embertől.
Mindég eszébe jutott, hogy egyszer felkapta a kést, hadonászni kezdett vele, hogy az ellenség jön. Végigsimogatta a férfi karját.
Az ember feje lehanyatlott, majd végigsimogatta a homlokát, sóhajtott, eltolta a tányért.
- A fejed fáj? - kérdezte az asszony.
- Fáj, fáj - mondta az ember.
Igazán nagyon fájt a feje. Sírni is tudott volna. Maga se tudta, mi ez, de ilyenkor úgy elzsibbadt benne minden, hogy azt hitte most jön a fekete halál.
Talán nem is olyan rossz vendég az, mert hozza a jó csendes nyugodalmat.
Az ember halottsápadt lett, a keze is reszketett.
- Hát hogy is volt? - kérdezte az asszony. Mindenképpen el akarta a figyelmet terelni.
Az ember felébredt. Ebben a pillanatban világos lett minden előtte. Azt is tudta, hogy ő Szentpéteri Tamás elbocsátott malommunkás.
- Elküldtek - mondta.
- Nincs munka?
- Nincs.
Az asszony nem hitte.
- Áll a malom?
- Nem.
- Hát akkor?
- A főmolnár - felelte és legyintett.
- Óh, hogy a csuda verje meg.
- Rongy ember.
- Mit csinált?
Az ember ismét legyintett.
- Elküldi az embert ki a vak világba és nem gondolja meg, hogy mit eszik.
A férfi bólintott. Ő is ezt akarta mondani.
- De persze az ő begye tele van. Ott a finom liszt, az udvaron sok csirke, lopja a lisztet, kap mindent érte. No csak én lennék ott, majd a szemébe vágnám, de hát ti csak olyan nyámmadt népségek vagytok, csak bambálni tudtok, az ember meg belepusztul a bajba.
- Úgy, úgy - bólogatott az ember. Úgy beszél az asszony, mintha olvasná. Honnan van ez a tudománya? Ugyan honnan? Az Isten adja azt az emberbe, nem lehet eltanulni. Hiszen ő is elgondolja, olyan, olyan szépen elgondolja, hogy mit is kellene mondani. De a szó, az nincs vele. Ebből meg csak úgy ömlik a dolog.
- Nem gondolja az az istentelen, hogy más mit csinál. Csak az ő bendője legyen tele.
Az embernek tetszett a beszéd.
Szerette, ha az asszony így csendesen duruzsol. Minden szavát mozdulatát figyelte.
- Most elővehetem az a pár rongyos garasomat. Azt hittem tavaszra megmarad. Hát marad itt meg valami? Marad a...
Az ember hátulról átfogta.
- Ne haragudjál, no.
Megcsókolta az asszony nyakát.
Rácsapott.
- Menj dolgodra, ebből nem lehet élni.
Hát az igaz, de azért mégis csak jó lenne, ha az asszony úgy egy keveset szelídebb volna. Ha olykor ránevetne, megsimogatná, vagy kedvesen szólna hozzá.
- Inkább vigyáztál volna, hogy ott maradhass.
Erre nem felelt.
A napok csak elhaladtak. Szentpéteri az utcán ődöngött, azt mondta majd valami után néz. De bizony nem is törődött semmivel. El akart menni a többi malomba, de nem volt ereje hozzá. Ott ődöngött a malmok felé, de bemenni nem tudott. Át kellene menni a másik oldalra, azután a portásnak megmondani, hogy mit akar, jelentkezni, beszélni, köszönni, felelni... áh, mindez borzasztó. Nem, ezt nem lehet. Nem bírja. Így a legjobb. Mászkálni az utcákon. Nem szól senkihez, ő hozzá se szólnak. Az emberek jönnek, mennek, bámészkodnak és semmi köze hozzájuk.
Látta kifordulni a megrakott kocsikat és szinte jólesett, hogy semmi köze hozzájuk. Talán így volna a legjobb. Végigsétálni az egész életet. Autók száguldtak mellette, katonatisztek, prémes kabátos nők ültek benne. Ez is jó lehet. De legjobb lenne beülni valahová egy pohár sörre. Ez finom lenne. A nyelve megmozdult. Egy szivar is jól esne. Bebandukolt a városba. A fényes kirakatok megállították és hallgatta, hogy mit beszélnek az emberek. Nem értette a beszédet. Mert először is nagyon gyorsan beszélnek, azután közbe sokat nevetnek. Mit nevetnek annyit? Ha az ember valami furcsát lát, azon nevethet. De így a semmibe belehancúrozni, az bolondság. A malomban történt, hogy egy munkás nagyot hajolt és akkor elrepedt a nadrágja. No ezen lehetett nevetni. De a semmin nem lehet. Ezek meg a semmin nevetnek, mert itt ugyan nincs nevetni való.
Egészen beletévedt a sok üzletbe. Még sohase járt erre. Ruha, ékszer, ennivaló, kalap, játék egymásután káprázott előtte.
Egy bolthelyiségen az volt kiírva: női fodrász. A kirakatban viaszból formált, gyönyörű női fejek, furcsa fodros szőke hajjal. Mosolygott rajtuk. Hogy ez mire való, nem tudta. De azt látta, hogy asszonyok jönnek, mennek és azokon is ilyen csigákba van bodorítva a haj. Ez is bolondság. Úgy gondolta, hogy az emberek életének legnagyobb része bolondságokban telik el. De azért mégis csak jó lehet így fel és alá őgyelegni. Elért a lánchídhoz, a szép Dunát nézte, a rajta szaladgáló kis hajókat és egyszerre úgy elfogta a vágyódás hazafelé. Sokszor érezte ezt a vágyódást, valahányszor a nyílt messzeséget megpillantotta. Hát mi is ő itt, senki, semmi ember. Itt csak úgy teng, leng mindenki.
Odahaza az mégis csak más. Ha elvégezte a dolgát, kiül a kapu ajtajába beszélgetni. Miért is jött ide? Mit is keres itt? Az ember olyan, mint a falevél, a szél felkapja és sodorja ide, oda.
Végig cammogott a Duna-parton, majd hazament. A lépcsőn fölfelé menet már hallotta, hogy baj van. Az asszony kiabált és verte a gyereket.
Legjobban szeretett volna visszafordulni. De hát nem lehetett. Benyitott.
Az asszony ráförmedt:
- No csakhogy itthon vagy, hol kódorogtál? Engem megesz a méreg ezzel a cudarral, te meg sétálsz.
Nem szerette ezt a dolgot. A gyereket nem bánta, de azért rosszul esik, ha valakit vernek.
- Tudod-e, mit csinált?
Letette a kalapját, leült.
- Lopott a cudar.
Pénz feküdt előtte, arra mutatott.
Boris a fal mellett állt, a földre nézett. Kis piszkos sápadt arca most még kisebbnek, sápadtabbnak, piszkosabbnak látszott. A haja kibomlott, belecsüngött a szemébe, a ruhája össze volt marcangolva, gomb is hiányzott róla. Összetiport, sáros lábbelije madzaggal volt befűzve. Látszott rajta, hogy éppen most tépázták meg. Csak nagy ritkán vetette föl a szemét. Mint a megkínzott, gyenge madár, alig látható, csendes rezzenéssel pihegett.
Az asszony is éppen ilyen állapotban volt. Tekintete dühös, elkeseredett, szinte emberevő volt. Látszott rajta, hogy most széjjel tudna valakit tépni. Nem bírt magával. Az ajka mozgott, ha nem beszélt is, a keze szüntelenül tett, vett. A ruha lógott rajta. Szentpéterinek most úgy tetszett, mintha két asszony lépkedne itt előtte. De azt világosan látta, hogy az asszony után valami árnyék suhan, s az éppen olyan mozdulatot tesz mint ő. Lehunyta a szemét, s amint kinyitotta, még jobban látta. Igen, valami elnyúlt test libben itt fel és alá. Most mintha táncolna. Óh, a csuda verje meg, hogy az embernek nincs nyugta. Mindég jön elé valami, amitől megbomlik benne minden. Hát ez mi? Mintha csak a gonosz ingerkednék vele folyton. Jól tudja, hogy ez nem lehet és mégis igaz, mert előtte van.
- Azt se hallod, ha az ember szól hozzád?
Nem, igazán nem hall semmit. Amikor egész nap munkában van, akkor csak elmegy az idő. De mikor így magányosan üldögél, rögtön eléje szalad a sok százféle bolondság.
Az asszony folytatta:
- Engem megesz a méreg. Te meg csak bambálsz. Egész délelőtt kínlódnak rajtam, te oda csavarogsz, ez meg itt... és odamutatott a gyerekre. Óh, te Isten, oda fönt...
A mai délelőtt nagyon zavaros volt. Alig, hogy az ember elment, baj történt. A házmester feljött és megkérdezte, mit tud a feleségéről. Hát most mit tegyen? Tegnap adott zsírt, tojást, fát és most árulkodjon rá.
Azt mondta, semmit.
Az ember nem tágított. Tegnap nagy lármát csapott az udvaron. Az igaz, hogy csapott, összevesztek, de hát ő nem tud semmit. De tud, mert a kisleány vitte a leveleket. Az se igaz. Az ő gyereke nem vitt semmiféle levelet. Ezen összekaptak. A házmester a rendőrséggel fenyegetődzött, ő nem hagyta magát.
Akkor azt vágta a szemébe, hogy hazudik és megmutatott valami cédulát, a gyerektől vette el az előbb.
Erre ő kiabálni kezdett, hogy semmi köze ahhoz, hagyja őt békében, menjen, csináljon a feleségével amit akar. Nem az ő felesége, vigyázzon rá. Alig hogy ez elment, jött a gyerek. Hogy ez a cudar mindég bajt csinál, nekiesett és jól ellátta a baját. De ezzel még nincs vége. Amikor a gyereket verte, megszólal kint az a leány:
- Hogy az Isten büntesse meg, amiért úgy veri azt a szerencsétlent.
Ezt igazán nem lehet hagyni. Kiment hozzá és ugyancsak megmondta neki a magáét. De hát lehet is az ilyennek beszélni? Majd hogy egymásnak mentek. Alig, hogy az elment, jött a házmesterné. Az is lármázott. Megkérdezte, mit akar az ura. Az előbb elment és azt mondta, hogy ügyvédhez megy.
Ezt már igazán nem lehet kibírni.
- Voltál a malomban? - kérdezte az embert.
Az ember biccentett.
- Voltál vagy nem voltál? - azt kérdezem.
Dünnyögött valamit.
Szembe nézte az embert. Tudta, hogy nem volt. Ha nem akart feleletet adni, dünnyögött. Ez alatt mindent lehetett érteni.
- Persze, nem értél rá. No jó, majd én megyek és belöklek a kapun. Akkor tudom, hogy bemégy. Így jobb, nem dolgozol, sétálsz. Én meg pusztuljak bele a nyavalyába. Az én húsomon akartok meghízni. Te is, meg ez is. Csak pusztulnék már bele ebbe a vesződséges életbe.
Szentpéteri semmit se értett ebből a beszédből. Tompa, nehéz valami ült rá és szinte érezte, hogy telepszik meg a mellén, mint kínozza, fojtogatja.
Valaki felszólt:
- Szentpéteriné.
Az asszony morogva ment ki, bevágta az ajtót.
Az ember most megmozdult. Jól esett, hogy az asszony kiment, csent lett. Kinyújtotta a lábát.
- Te, húzd le a csizmámat.
A gyerek odaugrott, megragadta a csizmát és gyönge, ványadt két kezével húzni kezdte.
- Ejnye - mondta Szentpéteri.
Aztán eltaszította a kisleányt és a csizma sarkát a másik csizma orrához taszítva, lerúgta.