Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · Keleti Márton:
Boris előkeresgélte az olvasókönyvet, az irkát, meg a tolltartót és elindult az iskolába.
- Te - mondta az anyja, aztán ott legyen az eszed, értetted?
A kis leány bólintott, hogy érti. Az anyja előbb még rendbe szedte egy kicsit, majd útnak engedte. Kihúzta magát és büszkén lépkedett lefelé a főlépcsőn. Most nem szemetet visz, most itt mehet a főlépcsőn. Magához szorította a könyveket és belenevetett a reggeli ködbe.
A város már megmozdult. A boltokat nyitogatták, a gyerekek iskolába indultak.
Amint a kapun kilépett, a házmesterné megszólította:
- Te, Boris, szaladj át ezzel a levéllel. - A szomszéd házra mutatott.
Boris már tudta, hová kell menni. A másik házban lakott valami Pista nevű fiatal ember. Annak szól a levél.
Az asszony még utána szólt:
- Te aztán vigyázz, ne add másnak.
Boris elsietett a másik házba.
Már többször vitt levelet annak a fiatal embernek. Nem értette egészen a dolgot. Miért kell levelet vinni, mikor minden este együtt sétálnak a Német utcában. Azt is látta, hogy Pista megcsókolta az asszonyt. Nem értette. A házmester úr pedig alszik ilyenkor.
Besurrant a kapun, ismerte a lakást. Földszint három. A fiatal ember valami özvegyasszonynál lakott. Az asszony a konyhában foglalatoskodott.
- Mit hoztál? - mordult a gyerekre.
A kisleány odanyújtotta a levelet.
Az asszony valami olyasfélét morgott, hogy nem szégyelli magát ez a ronda dög, de a levelet bevitte.
Hangokat hallott, az asszony kijött.
- Menj be - mondta neki.
Boris bement.
Vagy négyen aludtak a szobában, Pista ásított, a levelet a kezében tartotta.
- Mondd, hogy jól van.
Boris indult.
- Várj.
A kabátja zsebében kotorászott, kihalászott egy koronást és odaadta.
A kis leány alig mert utána nyúlni. Az anyja azt mondta neki, hogy ne fogadjon el sehol semmit. Se ételt, se pénzt. De a koronást azért mégis elfogadta. Látott a körúton a kirakatban babákat, olyat szeretett volna. Belekötötte a pénzt a zsebkendőjébe és eldugta.
A házmesterné a kapunál várta.
- Mit mondott? - kérdezte.
Boris gondolkozott. Ebben a pillanatban nem tudta, de szerencsére eszébe jutott, hogy csak annyit mondott: jól van. Az asszony meg volt elégedve. A zsebébe nyúlt két koronást adott neki.
- Te, aztán el ne járjon a szád.
Nem értette a dolgot, de ezt is elfogadta. Miért mondta a házmesterné, hogy el ne járjon a szád. Pillanatig gondolkozott rajta, azután tovább ment. A körútra ért. Egyszerre valaki hátulról meglökte. A nagyobbik nyomdász fiú volt. A cseléd rémülten sivalkodott utánuk, de ők nem törődtek vele.
Boris elejtette a könyvet.
A kisebbik felkapta és előreszaladt. Így értek el a vöröstéglás iskoláig. A kapunál a szolga pipázott és komolyan mondta:
- Letörülni a lábakat.
Borisnak a szíve dobogni kezdett, amikor fölment a lépcsőn. Nagyon szerette az iskolát. Az igazgató úr ugyan szigorú, de Ilka néni nagyon kedves és olyan szép. Sohase haragszik, csak rájuk néz és azt mondja:
- Kisleányok, hát rosszalkodtak?
És akkor egyszerre olyan nagy csend lesz, hogy a légy zúgását is meg lehet hallani. A tisztelendő úr is jó. Olyan, mint Jézus, szőke, kék szeme van, milyen szépen teszi imára a kezét, mikor mondja, hogy:
- Add meg a mi mindennapi kenyerünket.
Boldogan és bátran lépett a nagy szobába. Már többen voltak ott. A doktor kisleányaival a szobaleány jött, levette a kabátjukat és fehér kötényt adott rájuk.
Leakasztotta a nyakából a kopott kendőt és leült a harmadik padba, ott volt a helye. A kisleányok már majszolni kezdték az ennivalót. Egy szigorú tekintetű gyerek ment az emelvényre és rászólt a többire.
Csend.
Most már csak suttogva beszéltek egymással.
Boris elővette az olvasókönyvet. Nézte a furcsa betűket és megpróbálta, hogy tudna-e abból valamit kihozni. Nem tudott. Nagyon jó lesz, ha majd olvasni tud. Akkor előveszi a képeskönyveket és végigolvassa.
A tanító néni bejött. Csend lett, imádkoztak. A néni előmondta a szókat, ők utána. Boris a nénit nézte. Milyen szép. Úgy áll ott, mint a szent. Gyönyörű, fehér ujjai egymásba kulcsolódnak, tiszta kék szemének tekintete olyan jóságosan síklik el a gyermekek fölött. Ilyennek látta lefestve az angyalokat.
Az imádság után körülment a gyermekek között, megnézte, hogy rendben van-e irkájuk, könyvük.
Boris mellett megállt, megsimogatta az állát, fölemelte a fejét. A gyerek úgy érezte, hogy az a kék szempár teljesen belefúródik az ő tekintetébe. Szédülést érzett, a padba kapaszkodott.
- Te - mondta neki halkan - bántott valaki? -
A kisleány nem felelt.
Az ajka remegni kezdett, érezte, hogy mindjárt elsírja magát.
- Megütötted a szemedet? - kérdezte tovább.
Most már érezte az ütést. Fájt, égette. Mintha tűz gyulladna ki azon a ponton, ahol megütötte az anyja.
A válla is megrándult a sírástól.
- No felelj szépen - mondta tovább a tanító néni.
A kisleány nem tudott szólni. Lassan fölemelte a fejét, s valami nagy, tiszta áhítattal tekintett az előtte állóra. Azután hirtelen lehajolt és megcsókolta a kezét. A tanító néni megsimogatta a kisleány arcát.
- Te kis szerencsétlen. - mondta.
Boris hallotta már ezt. Nem értette egészen a szót, de gondolta, hogy mit jelent. Az anyja is mondta neki, mikor szidta.
- Óh, te szerencsétlen, te mihaszna, te semmi, te rongy.
Ezt értette. Az Isten rendelte így, hogy az ember ilyen legyen - gondolta sokszor. A tisztelendő úr is így mondta, hogy Isten végtelen jóságától függ minden. Hát akkor ez is. Ha így rendelte, akkor neki verést kell kapni, sok szidást, ütést... igaz, ... de azért mégis olyan jó, ha az embert nem bántják és ilyen fehér kézzel végigsimogatják.
A néni még mindig előtte állt.
- Megütötted?
Boris a fejét rázta.
Hazudni nem szabad, a hazugság bűn - mondta a tisztelendő úr, hát nem fog hazudni soha.
Miért is akarja a néni tudni, hogy mi történt. Az embert megverik és vége. Nem olyan nagy dolog ez. Jézust is bántották, leköpték, ütötték, testét szegekkel... Istenem, az mégis borzasztó... Hát micsoda ő Boris, a néni úgy írta be, hogy Berényi Boris, kis, hitvány leány, az Isten engedelmes kis szolgálója, miért kell azt kérdezni, hogy megverte-e őt valaki.
- Megvert valaki - mondta a tanító néni, most már nem kérdezte; úgy mondta, mint aki biztosan tudja.
- Majd kiverték a szemedet - mondta tovább és a fejét csóválta.
Azután visszament az asztalhoz, elővette a nagy könyvet, lapozgatott benne, majd visszajött hozzá.
- Szoktál verést kapni otthon?
Boris felnézett. Furcsának találta ezt a kérdést. Alig tudott járni, már verte az anyja.
- Igen - felelte, de egészen nyugodtan.
- Az apád? - kérdezte tovább.
A kisleány megrázta a fejét.
Az apja csak szidta, de nem bántotta.
- Az anyád?
- Igen.
- Miért ver?
Erre nem tudott felelni.
Hogy miért? Hát mert az embert megverik, azért.
- Rossz vagy?
Ezt se értette...
- Nem fogadsz szót?
No ezt nem lehet mondani, hiszen ő engedelmes és jó.
- Ma is megvert az anyád?
- Igen.
- Miért?
Gondolkozni kezdett.
Hogyan is történt? Hogyan? Igen, kiment a mosókonyhába, s ott a leány mondott valamit, azért. Ezt el kellene mondani, de nem tudja. Hosszú beszéd volna.
- Hát tegnap? - kérdezte tovább.
- Igen - mondta.
- Miért?
Erre már emlékezett.
- Mert bementem a nyomdászékhoz.
- Miért mentél be?
- Játszani.
- Nem szabad?
- Nem.
- Akkor szófogadatlan voltál.
- Igen.
- Miért teszel olyat, amit nem szabad?
Ismét nem tudott felelni. De most már jobban érezte magát. Ő rossz és szófogadatlan.
- Mit csináltatok?
- Játszottunk a babákkal.
- Neked nincs babád?
A fejét rázta, elkomolyodott és az ajka ismét remegni kezdett. Nem tudott szólni.
- Szeretnél?
A kisleány felnézett, mosolygott. Látta a bábut.
- Majd kapsz... Jó lesz?
Boris az ajkát harapdálta.
...Istenem, egy bábu...
- Ágyacskát is szeretnél hozzá?
A kisleány mosolygott.
- No jól van, csak szófogadó légy otthon.
Az igazgató jött be. A kisleányok felálltak. A szigorú tekintetű ember végignézett rajtuk. A néni magyarázott valamit az igazgatónak, majd kihívta Borist és megmutatta. Az igazgató megtapogatta vaskos ujjaival a kisleány szeme alját és azt kérdezte:
- Fáj?
A gyerek nem szólt, csak bólintott.
- Amióta ismerem, mindég ilyen az arca - mondta a néni. Majd felhúzta a kisleány ruhájának az ujját.
- Tessék, itt is.
Kék-zöld foltok tarkították a ványadt, sovány kis kart.
A férfi a fejét csóválta.
- Hihetetlen - mondta, majd megsimogatta. Helyre küldték. Még beszélgettek egy keveset, Boris annyit hallott:
- El kell hívatni az anyját.
Megijedt.
Mindég félt, ha az anyjáról hallott.
A néni most írt valamit, aztán cédulát adott Borisnak.
- Ezt vidd haza, add oda a mamádnak.
Boris betette a könyvbe.
Nem tudott már figyelni. Félt. Csak úgy fél füllel hallotta, hogy a néni mit mondott...
...Ha valakinek van két fillérje... és így tovább.
Eszébe jutott a zsebkendőbe csomózott pénz és valami kis öröm szaladgált benne. Végiggondolta, hogy ebből talán lehetne egy bábut venni, ha ágy nem is lenne hozzá, nem baj.
Csöngetéskor kimentek a folyosóra. A néni odahívta és megmutatta egy másik öreg néninek. Az is a fejét csóválta.
- Borzasztó, borzasztó - mondta.
Azután halkan tovább beszélgettek.
Amikor hazaért, odaadta a cédulát az anyjának. Nehezen tudott olvasni, hát csak lassan betűzte ki, hogy az iskolában megjelenni szíveskedjék. Nem értette egészen a dolgot. Gondolkozni kezdett. Mi az, hogy megjelenni. Az úr angyalai megjelentek Jákób előtt. Ezt érti. De miért kell neki megjelenni. Meg akarta kérdezni valakitől. A cselédleány még ott mosott a konyhában, de ettől nem kérdezi. Talán ő se tudja. A zsebébe tette. A kisleány ott motoszkált előtte:
- Te - mondta neki, mit csináltál az iskolában?
A gyerek nem felelt. A zsebkendőjét húzgálta.
- Jaj neked, ha megtudom, hogy ott is gyalázatos voltál.
Kiment.
A harmadik emeleten lakott a fűszeres. Annak a felesége biztosan tudja.
Bement. Odaadta a cédulát.
A lompos asszony végigolvasta és azt mondta:
- Tudja mi van ebben viciné?
Az asszony a fejét rázta.
- Hát az, hogy menjen be az iskolába, Boris miatt.
- Miért?
- Az nincs itt.
- Tudtam, hogy elkövetett valamit a gyalázatos. Hát látja nagysága, milyen komisz ez a kölyök. Hasztalan ütöm, verem, nem használ neki semmit.
- Az enyém is csak olyan - mondta mérges mozdulattal a lompos nő. Én is elzupálom az enyémet, de azért mégis elköveti a komiszságot. Tegnap kidöntötte a tintát az abroszra. Azt hiszi, megverhettem? Az apja nem engedte. Azt mondta, nem tehet róla, véletlenség volt. Köszönöm szépen. Holnap megint kidönti. Mert ha az ember nem látja el őket, akkor aztán...
Legyintett a kezével.
Az asszony bólintott. Ezt szerette hallani. A fűszeresné véleménye teljesen megegyezett az övével.
Még sokáig beszélgettek. A gyermeknevelésről áttértek a ház lakóinak a helyzetére. A fűszeresné szidta a házmesternét.
A viciné mosolygott.
- Hátha a nagysága azt tudná, amit én?
Az asszony megállt.
- No mit tud?
A másik nevetett.
Nem akarta olyan könnyen kiadni a dolgot.
- Az aztán a furcsa.
- Hát mondja már.
- Az aztán a cifra.
- Beszéljen no.
Két tojást adott neki.
- Tegye a zsebébe, oszt' beszéljen.
A két tojást gyorsan elsüllyesztette.
- Ismeri a nagysága azt a kölyköt a másik házból?
- Melyiket?
- Azt a suhancot.
- Nem ismerem.
- Dehogy nem. Azt a vékony cérnaszál kölyköt.
- A szomszéd házmesterné fiát?
- Azt.
- No.
- Mindjárt.
Elkezdett nevetni.
A másik tágra nyitotta a szemét. Alig tudta bevárni, hogy valamit halljon. Most előre hajolt és odasúgta:
- Az a babája.
- Kinek?
- Kinek? Hát neki. - És lemutatott.
- Ahá... neki... Igazán... no... ne mondja... Különben várjon csak... hát persze, hogy az... láttam őket... Az a kölyök... pfuj... szégyellheti magát...
- Nincs ennek szégyene.
- Nincs.
- Amilyen kívül, olyan belül.
- Olyan. Aztán honnan tudta meg?
- Hát a Borissal küldi a leveleket.
- Ne mondja.
- Drágám, édesem, így írja.
- Óh, az a cudar. És az ura?
- Az a mafla, az alszik.
Nevettek.
Még sokáig beszélgettek, sorra vették az egész emeletet. Az igazgatóékat, akik alig esznek, mert nem telik, az első emeleti doktor kisasszonyokat és a kese ügyvédet, aki nem mer a leányokra nézni, mert fél a mamájától és csak harmincöt éves.
A tojást még egyszer megköszönte és felment a lakásba. A kisleány a folyosón állt és nézte, hogy a másik ház udvarán mit csinálnak a kocsisok. A telken csak istálló volt, fogatok, lovak álldogáltak rajta. Szerette nézni a vidám fickókat, akik egymás hátára ugráltak, birkóztak, tréfáltak és bizony sokszor verekedtek is.
Oda kuporodott a rács szegletébe és lebámult. Pillanatra elfelejtkezett mindenről. Jó volt itt ülni. Fejét a hideg vasra szorította, a szemét lehunyta. Hallotta a legények kurjongatását, s pillanatra azt hitte, hogy valahol nagyon messze van innen.
Az anyja rácsapott.
- Mit alszol itt, nem volt elég éjszaka, te mihaszna, lódulj.
Kezébe adta a seprűt. A gyerek elillant. Lesietett a hátulsó lépcsőn, meg is botlott a seprűben, a homlokához vágódott. Nem törődött vele. Tovább sietett.
Az első emeleten a nagyobbik nyomdász fiú került elé. Elállta az utat.
- Most meghalsz - kiáltotta a kisleánynak.
Az védekezett, maga elé tartotta a kezét. A fiú kikapta a seprűt és elszaladt. Boris utána.
- A seprűt... add ide a seprűt ó - kiáltotta.
A fiú hátranézett, nevetett, az udvaron a lába közé fogta a seprűt és lovagolt rajta.
Boris kétségbeesetten kiabált.
- Add ide... add ide...
Ha a szerszám eltörik, vége van.
A fiú lecsapta a földre, s ott hagyta az udvar közepén. Oda szaladt, felkapta megnézte, nincs semmi baj. Ma szerencséje van. A fazékkal se történt baj, evvel se. Hozzáfogott a sepréshez. Igazán nem volt értelme a dolognak, de hát az anyja kívánta, meg kell tenni.
Az asszony fölment a lakásba. Még mindég nem hagyta a dolog nyugodni. A moziban látott egy képet. Ott volt olyan gyerek, mint az övé, azt is verték. Nem lehet másképp. A gyereket verni kell. Akkor jó lesz, istenfélő, engedelmes. Ezek a kölykök itt a házban mind cudarok. Minél úribb, annál cudarabb. A nagyságák nem érnek rá arra, hogy a gyerekeikkel törődjenek. Csak öltözködnek, meg sétálnak, aztán... no arra jobb nem is gondolni. A nyomdász fiai szamárfület mutogatnak az anyjuknak. Persze mindég azt hallja, drágám, édesem, hát aztán úgy is cselekszik. Mire való akkor a műveltség, ha semmire se tudnak menni vele az emberek. Ő nem művelt, az igaz, de van-e valakinek ilyen engedelmes gyereke, mint neki. Lenézett az udvarra, a gyerek szorgalmasan sepregetett. No ezt mutassa meg akármelyik a híres nagyságák közül. De az a cudar házmesterné, most se hagyja békén. Most is beszél hozzá, ahá, cédulát ad neki, beleköti a zsebkendőjébe. No jó, majd ad neki, megtanítja. Hozzáfogott az ebédhez. Levest melegített, tegnapról főzelék maradt, egy kis húst is szerzett ma, mert ő ment el a mészároshoz az első emeleti szakácsné helyett. Jó ebéd lesz. Begyújtotta a kis vaskályhát, kilökte az ablakot, mert füstölt a kályha. A leves nemsokára forrni kezdett, a főzelék is megmelegedett. Megtapogatta a húst, egy kicsit még kemény volt, de hát az nem baj.
Leszólt:
- Boris gyere ebédelni.
A gyerek felnézett.
- Megyek, édesanyám.
No hát ilyen szépen se felel ám a többi. Ha az anyjuk hívja őket, azt mondják:
- Nem megyek.
De az övé jön ám. Már indul is fölfelé. A nagy seprűt lóbálva cipeli. No most meglátja, milyen ez a gyerek. Hazug-e vagy sem? Ő azt hiszi, hogy rossz és hazug. Hát most meglátja.
A gyerek bejött.
Az asztal közepén láda állott, arra tette a tányért.
- Egyél.
A gyerek nekiesett a levesnek. Az asszony engedte, hogy egyen néhány kanállal. Ő is evett. Pillanatra csend lett, csak a leves szürcsölgetése, meg a vele járó szuszogás hallatszott.
- Felsöpörted az udvart? - kérdezte.
A gyerek fölnézett:
- Igenis, édesanyám.
- Tiszta?
- Tiszta.
- Bántott a nyomdászgyerek?
- Elvette a seprűt.
- Szép nevelés - mondta maga elé.
Most oldalt nézte a gyereket. Az gyorsan kanalazta a meleg krumplilevest, látszott rajta, hogy jól esik neki a meleg étel.
- Te, kivel beszéltél az udvaron?
A gyerek nem felelt.
- Beszélsz, vagy nem beszélsz?
Pofon ütötte.
A gyerek remegett, a kanál beleesett a levesbe.
Hogy kivel is beszélt? Istenem, hirtelen nem is tudja. A földszinti leány is beszélt vele, almát adott neki.
Azt nem meri mondani, mert az anyja haragszik a leányra.
- Mondod, vagy nem, te hazug kutya - rikácsolt rá és végig vágott az arcán.
- Add ide a zsebkendődet, te cudar.
A leány oda adta. Az asszony kibogozta, kivette a cédulát, megnézte, de nem tudta kibetűzni, mert plajbásszal volt írva és a betűk úgy egymásnak szaladtak benne, hogy alig tudta megkülönböztetni azokat. Még egy csomót látott. Azt is kibogozta. A pénz volt benne.
Lecsapott a ládára.
- Ez honnan való.
Nem tudott felelni.
- Te tolvaj... te...
Beszélni szeretett volna, hogy ő nem tolvaj, kapta a pénzt, de nem tudott. Olyan nehéz megtalálni a szókat. Legjobban szeretett volna letérdelni, a kezét csókolni és nagyon szépen arra kérni, hogy hát ne bántsa... ne verje, ő nagyon jó, engedelmes... nem tolvaj... imádságba foglalja szüleit...
Az asszony folytatta.
- Loptad, cudar, most megfogtalak. Elhordod az én keserves keresményemet. Azért szenvedek érted, ezért kínlódok, ezért gyötrődöm... oh, te becstelen... hát van neked lelked, hogy így pusztítod szegény szüleidet. Nem beszélsz ugye, te bestia, no megállj, ezért meglakolsz.
A kíváncsiság nagyobb volt benne, mint a düh s ez szerencséje lett a kisleánynak, mert nem kapott több verést. Az asszony eléje csapta a tányér főzeléket:
- Ne, zabálj.
Majd lesietett.
A fűszeresnéhez ment. Az asszony nagyban harsogott.
A ványadt kis bandzsa leány a sarokban pityergett.
- Egyebet se tud, csak verekedni, megmondom apának.
Szepegett.
Az asszony folytatni akarta a nevelést, mert a kisleány felé indult.
- Az apáddal fenyegetődzöl, te szemtelen...
Akkor lépett be a viciné.
- Úgy, úgy, nagysága, csak szedje rendbe a kisasszonyt, én is most hagytam helybe az enyémet.
- Az apjával fenyegetődzik, mintha félnék tőle.
- Meg is mondom apuskának - mondta a gyerek.
- Hallgatsz - ...rikoltott a lompos asszony. Az erős mozdulattól kinyílt a blúza, s látni lehetett erős mellét.
- Hagyja a nagysága.
A kisleány kiment, de jól becsapta az ajtót.
- Látja, milyen komisz - mondta, de az apja nem hiszi. Az rontja el, majd meglátja mi lesz belőle, de én nem engedek neki.
- Jól teszi a nagysága, ne is engedjen neki. Ilyen a gyerek mind, ha az ember nem fogja őket, vége.
Kihúzta a cédulát.
- Képzelje nagysága, mit találtam a gyereknél.
- No.
Hát az előbb, hogy lenézek, látom, hogy az a szemét beszél vele. Kikutatom, hát ott van a zsebkendőbe kötve ez a cédula.
Az asszony átfutotta, majd nevetni kezdett.
- No hallja...
- Úgy-e, nagysága.
- Milyen gyalázatos.
- Úgy-e?
Nem akarta mondani, hogy nem tudja, mi áll benne, ki szerette volna belőle venni a dolgot.
- Hát mégis igaz?
- Mindég mondtam.
- De hogy ilyen gyalázatos, azt nem gondoltam volna.
Hangosan olvasta a cédulát.
- Ma nem lehet, holnap ott, ahol izentem. Sok puszit.
- Óh, a ronda.
Itt valami
- Ilyen nő ez kérem, nagysága.
- Hát most mi lesz a cédulával?
A másik nagyot nézett, erre nem gondolt. Hogy mi lesz, hát persze, ezt el kell valahogy intézni. Mégse akart elkezdeni vele. Alapjában véve nem is tudta, hogy miért haragszik rá.
- Küldje csak át, nehogy észre vegyen valamit.
- Jó lesz.
Még beszélgettek. Most a földszinti lakókra került a sor és erősen elintézték a borkereskedő cselédjét. Nem bír magával az a ribanc - mondta, de majd elintézem.
Majd ismét eszébe jutott a cédula.
- Hogy is tetszett mondani, nagysága? Jelenjek meg az iskolában?
Most már nagyon tetszett neki a szó.
- Igen, menjen el holnap reggel.
- Jó.
Azután még egyszer elővették a házmesternét. Úgy magukban irigyelték is a bátorságát, különösen a fűszeresné, aki szívesen megbarátkozott volna az első emeleten lakó szép magas barna fiúval, de nem mert.
- Azt hiszi, ez az első neki?
Tudja, aki elkezdi az ilyet, az meg nem áll vele.
A másik igazat adott. Visszavette a cédulát, odaadta a kisleánynak.
- Vidd ahová küldték. A pénzért majd számolunk. Délután hazajött Szentpéteri Tamás. Csöndesen nyitott be, leült, nem szólt.
Az asszony megkérdezte:
- Van valami bajod?
Az ember legyintett. Az asszony nyugtalan lett, mert ha csöndes volt itthon a férfi, rendszerint baj akadt vele házon kívül. De most nem akarta megkérdezni. Levest melegített neki, mert délben csak hideget evett.
- Sokat dolgoztatok? - kérdezte, mert valamit csak kellett mondani.
Nem felelt. Valami káromkodást nyomott el magában.
- Te - mondta tovább - cédula jött az iskolából.
Most már büszke lett erre a kis papírlapra.
Letette a ládára. Az ember fölvette, maga elé tartotta, megint letette.
- Aztán mi ez?
- Olvasd el.
Az ember tudott olvasni, de egy kicsit lassan ment a dolog, hát nem szeretett foglalkozni vele.
Fölvette, látta, hogy nyomtatás is van benne, ezt jobban szerette, mert könnyebben ment.
- Meghívó - morogta maga elé.
Gondolkodni kezdett.
Meghívó, meghívó... A papírkereskedés kirakatában látott ilyen nyomtatványt, amelyen az állott, hogy
Meghívó...
Aztán tovább folytatta...
- Iskolánkba járó... most írás következett... leánya érdekében...
Letette, megint gondolkozott:
- Leánya érdekében...
Különben vigye az ördög. Majd elintézi az anyja. Még ezzel is bosszankodjék, hogy leánya érdekében, elég baja van a malomban a főmolnárral. Ma is összekaptak, alighanem kikerül onnan. Ez pedig baj lenne, mert akkor az asszony nagy úr lesz a háznál.
- Mit szólsz - kérdezte az asszony, amint letette a tányért.
Az ember kanalazta a levest.
- Azt szeretném tudni, hogy miért jelenjek én meg az iskolában.
- Kíváncsi rád a nagysága.
- Van annak egyéb dolga.
- Nem látott még eleven vicinét.
- Óh, te majom - felelte az asszony és az ember hátára csapott.
A leves kifröccsent.
- Ne bolondozz - dörmögött maga elé, de úgy magában örült neki, hogy az asszonynak jó kedve van.
- Ez a kölyök rossz volt az iskolában, azért hívatnak.
- Lehet.
- De akkor letöröm a derekát. Még ott is szégyent hoz rám. Nagyon foglalkoztatta a dolog. Elhatározta, hogy rendesen felöltözködik, fölveszi az új cipőt és úgy megy el. Ha hűvös lesz, a hosszú kabátot is, de azt még meggondolja.
Az ember hallgatott. Eszébe jutott a főmolnár és az is, hogy ezen a héten vége lesz a munkának és akkor az asszonytól kell mindent kérni.
Újságot vett elő, olvasni akart. Büszke volt rá, hogy tud olvasni. Ezt annak köszönhette, hogy gyerekkorában sokat betegeskedett, s amíg a többi elment húsz krajcárért libapásztornak, ő beült az iskolába. A tanító szerette, mert jól tudott fát hasogatni, s ezért cserébe megtanította olvasni. Csak ne írnának olyan cifrán ezek az újságok. De hát mindegy. Végig betűzte az első cikket. Ezt mindég megtette. Ha nem értette is teljesen, az se baj. Azután a többit nézte.
- Az árak folytonos emelkedése.
Ezt már értette. Hát igazán nem lehet így tovább. Már lélegezni se szabad azért is pénzt kell adni.
- Öngyilkos fiatal asszony.
És így tovább. A felesége ott tett-vett mellette.
- Te, hallod-e - mondta neki - emelkednek az árak, az újság mondja.
Oda bökött a lapra.
- Hát ahhoz lap kell - mondta az asszony bosszúsan. - Nagy szamár vagy te, tudom én azt újság nélkül is.
- De mégis itt van - folytatta büszkélkedve.
Mégis jól esett neki, hogy olvasni tud.
Boris összehordta a szemetes ládákat. Kis kezével ügyesen kapta fel és hordta le egymásután a hátulsó lépcsőn. Látta a házmesternét a kapun kiosonni, de nem ért rá a bámészkodásra. A bejárás mögött volt néhány kosár felállítva, azokba beletöltötte a szemetet és fölment. Amint fölfelé lépdegélt, eszébe jutott az iskola, meg a cédula. Valami szorongást érzett, mert tudta, hogyha az anyja elmegy, abból őrá nem származik jó.
Szentpéteri Tamás már lehúzta a csizmát és valamit magyarázott az asszonynak. Eredetileg le akart menni egy pohár sörre, de most már nem mert, a szombattól félt. Még mindég az újságból magyarázott az asszonynak. Az meg váltig tiltakozott. Folyton azt mondta neki:
- Ne beszélj bolondokat.
Az ember váltig azt mondta, hogy ő nem beszél bolondokat, de itt áll az újságban, hogy mindenütt nagy bajok vannak, felfordul a világ.
Lefekvés előtt még egyszer eszébe jutott a dolog.
- Korán fogunk fölkelni, az iskolába megyek.
Valami büszkeség volt a beszédében. Őt hivatják az iskolába. Ez már valami. A gyereket meleg vízben mosta le, nehogy valamit mondhassanak rá. Amikor a világot eloltották, még mindég erről beszélt az embernek. Szentpéteri azonban nem nagyon törődött a dologgal, aludni akart.
Boris hallotta a beszédet. Belebámult a sötétségbe és hallotta a néni hangját, érezte a keze simogatását, magára húzta a rongyos kabátot és lassan elaludt.
Egész éjjel álmodott. Nevetett álmában. az anyja rá is szólt.
- Nyughass már, ne röhögj.
De ő csak tovább nevetett.
A néni bábut hozott neki, a bábunak ágya volt, ruhája, kalapja, cipője és nevetett, nevetett...