Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám · / · DÓCZY JENŐ: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI
Hol is kezdjük? Talán ott, mikor még a gernyeszegi Teleki-kastély könyvtárszobájában az éjszakát meglopva tanul, képzi magát hivatására, érezve hivatottságát. Nem háborgatják tarka képzetek, csalfa életörömökért nem adja el lelkét az ördögkirálynak, mint a tanulásba belecsömörlött Faust. Tudja, érzi, hogy nem született családi boldogságra, vagyonszerzés s a tömeget mozgató célok nem izgatják, de bízik benne, hogy az irodalom szeretete sohasem hagyja el s életcélja: «jövendőt készíteni az irodalomnak...», gazdag tartalommal fogja kitölteni éveit. Olvas, tanul és sokat tűnődik az irodalom és művészet kérdésein. Ebből az idejéből való egy levele Pákh Alberthez. Azt írja neki: «...Keveset tudok, de dicsekedhetem azzal, hogy mit rosszul tudtam, mind elfeledtem s ha nincsenek is tisztult eszméim, vannak sejtelmeim, melyek ritkán csalnak.» - Bizony boldog, ki a sok rosszul megtanultat képes elfeledni s tud hinni magában, hogy amit sejt, amerre ösztöne viszi, az a helyes nyom. Gyulaiban éber kritikai ösztön munkál s tud hinni e természetes választóvíz erejében. Ez válogatja meg tanulmányait, forrásait s a könyvek jóformán csak arra valók neki, hogy sejtelmeiben megbizonyosodjék. Tanulmányozza Shakespearet és Moličret s olvassa Schlegelt, miután már ismeri Kemény Zsigmond minden mondatát. Olvassa Schlegelt, alakot ölt fejében a tragédia és komédia: a nemezis elmélete s rájön, hogy a nagy német kritikus «bárgyú», hogy amit Moličrről mond, az «nevetséges», hogy mégis csak neki és Keménynek van igaza.
Így erősödik önbizalma, így forrják ki magukat agyában az ideák s mikor az ötvenes évek elején megkezdi kritikusi pályáját, már elvekké jegecesedtek kavargó sejtelmei. 1855-ben már azt írja magáról: «Nekem az irodalomban határozott rokon és ellenszenveim vannak, melyek irodalmi meggyőződések és elvekből folynak.» - Gernyeszegen még csak sejtései vannak, még keres, tapogatózik, valószínűleg még sokszor bizonytalankodik: vajon csakugyan az-é Petőfi, Arany, akinek ő látja, vagy tán az öregeknek: Toldynak, Gregussnak van igazuk? - és így van bizonyára a kritika számtalan fogas kérdésével is, de mikor Pestre fölkerül, már teljesen tisztában van önmagával, ekkor már állít, megállapít, ítél, bizton, frissen, merészen támadóan. Tudja, hogy gazdag fegyvertára van, s azt is, hogy a kardok mind köszörülvék, a pisztolyok megtöltvék, ha netalán harcra kerülne a dolog. Harc? De hát kivel kerülhetne itt komoly összeütközésbe? Van itt legény a csárdában? A magyar kritika «együgyű bölcseinek, akik még az esztétika ábécéjét sem értik», elég a gúnymosoly. Hanem a közönséget tanítani kell; ezt megtanulta a nagy kritikusoktól. Nevelni kell ízlését, minden bírálatot alkalmul használva leckét kell neki adni az esztétikából. Rá kell szoktatni, hogy vegye komolyan legfőbb kincsünket, az irodalmat, rá kell nevelni, hogy a törpéket meg tudja különböztetni az óriásoktól. Akinek annyira szívbeli ügye a költészet, mint Gyulainak s akiben erős a szociális öntudat és a didaktikus hajlandóság, annak okvetlenül kritikussá kellett válnia. Hátha még az a naiv lelkesség is ösztönzi, hogy szólnia kötelesség, téveszméket kell eloszlatnia s hogy szava meghallgatásra talál. Tudja, hogy a közönség padjain a közömbösség szundikál, ezért mindig erős, felrázó hangon beszél. Tövén fogja a dolgot, sohasem a hegyén. Magára akarja terelni a közfigyelmet, abban a meggyőződésben, hogy a közízlés fejlesztésénél alig van fontosabb agitáció.
Mikor kritikáit írja, két szellem ül asztala mellett. Az egyik a lelkesülés most mosolygó, majd könnyező tündére, másik a gúny most sivár, majd bohó démona. Ha az igazi költőkről ír, lelkes szószólójukká szegődik, de a tehetetlenek és utánzókra a gúny halálos nyilait küldi. Ellenük indul, «hogy azon eszmék nyomán, melyeket megpendít, visszahatást ébresszen föl a közönségben».
Később... múlnak az évek s Gyulai elvei mind jobban elkeményednek, megkövesülnek, mint az öregedő ember véredényei már nem a régi rugalmassággal lökik az élet áramló vérét. Nemcsak fenyegeti, de el is nyeli az örvény, melyre egy 1863-ból való bírálatában ő maga mutatott rá: «a rendszer és elvek csökevényessége, mely még a lángész ostromának sem könnyen enged.» Pályája első felében minden megállapításával az irodalomból magából lépett ki a közönség elé - «a költőt magából kell magyarázni, csak önmagából lehet megítélni» - mondja Petőfiről szólva - az irodalom minden új jelensége előtt vájt füllel és tág szemmel állott meg, míg ítélete róla kialakult, később, kipróbált elvei biztos birtokában már nem annyira az írókból, mint inkább önmagából indult ki, elveit magyarázta a vizsgáztató terem hallgatóságának, mint az öregedő professzor, aki már unja a sok rigorózumot, üres fecsegést, fél füllel hallgatja a vizsgázó szavát, kicsit évődik vele a maga mulatságára s csak akkor élénkül fel újra, ha a saját szavát hallja. - - Így volt, de ez már emberi sors s mit sem vonhat le elvei értékéből, ha azok valóban értékesek.
Mik voltak ez elvek? Melyekhez sírjáig ragaszkodott s melyekből - szerinte - rokon- és ellenszenvei folytak. Ő, aki úgy gyűlölte a kritika elvtelenségét, a nihilizmust, mint valami jellemhibát, erkölcsi fekélyt, aki az elmúlt korszak politikai szempontból értékelő kritikájának is meg tudott bocsátani, mert az határozott rendszert, irányt, elvet jelentett, legfőbb elvül hirdette, hogy «
Már 1855-ben a Budapesti Hírlap hasábjain erősen támadja a «nagy magyarokat», akik a magyar tárgyú és érzésű műveket, akármilyen gyöngék is, agyba-főbe dicsérik, jobbra-balra szórják tulipános frázisaikat s «a nemzeti érzés örve alatt a hiú önteltséget s korlátolt felfogásokat terjesztik.» S később egy évtizedre rá, 1863-ban a Bulyovszkyné körül támadt sajtópolémiában ingerülten fakad ki: «Szememre hányták, hogy nem aesthetikai, hanem nemzetiségi és hazafiúi szempontból indultam ki. Ez nem igaz. Én soha sem indultam ki oly hazafiúi szempontból, mely palástolja a hiányokat s hízeleg a nemzeti hiúságnak, de
Gyulainak, ki nemzeti életünk vajúdó korszakában kezdte kritikusi pályáját, midőn óriási küzdelmünk és büszke álmaink romjain csak az irodalom és művészet volt nyelvünk és nemzetünk palladiuma, lélektani lehetetlenség lett volna figyelembe nem vennie, hogy: «nekünk az irodalom és művészet több, mint más szerencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is egyszersmind.» Nem várta és nem kívánta a költőktől, hogy a politikai agitáció terére lépjenek, de elnyomott nemzete sorsával összeforrott lelke úgy érezte, hogy az igazi költő nem zárkózhatik el kora és nemzete uralkodó eszméitől és érzelmeitől s az érzések, melyek százezrek szívében nyugtalankodnak, hatványozottan élnek benne s örökös feszültségben tartják lantja húrjait. Tiszta fogalmai voltak arról a szükségszerű kapcsolatról, mely irodalom és közönség között mindenha fennállott s jól tudta, hogy ha a költő nem saját élményeiből merít, ha elzárkózik kora érzületétől s egy letűnt korszak divatját erőlteti magára, úgy elveszti közönségét és önmagát. Nem kicsinyelte azt a missziót, melyet a nemzeti érzés erősítésével költészetünk teljesített, de e közvetlen hatásnál még fontosabb volt előtte az a közvetett, mely azt eredményezi, hogy az ízlés fejlődésével, az irodalmi műveltség emelkedésével a társadalmi közlélek megnemesedik, fogékonyabbá válik minden magasabb rendű idea befogadására, az eszményeknek való önzetlen hódolásra. Mindenben magáévá tette Kemény Zsigmond felfogását, mely szerint egy társadalom, melynek irodalmi műveltsége hiányzik s írói megválasztásában egészen alacsony szempontok igazítják, nem bírhat elegendő érzékkel sem az erkölcsi, sem a tudományos értékek iránt. A közműveltség emelése elsőrendű nemzeti feladat, de ezt az irodalmi műveltség iskolázásán kell kezdeni. Komoly, értékes művészetre kell kapatni a közönséget, hogy szeme legyen általában az igazi értékek meglátására. Ha majd csak jó regényeket fog olvasni s a költészet remekeit elibe teszi a rigmusgyártók mesterkedéseinek, úgy majd el fog fordulni az ál-státusférfiaktól, az ábrándlovag kalandoroktól is s nem fogja követni a korlátolt tudás garabonciásait, akik mindig zivatart csinálnak s veszélyeztetik a közjavakat. Ezért írja már 1855-ben: «Ha a költészet nem köz és komoly dolog, melyhez ízlési és nemzeti érdekek kapcsolódnak, akkor a kritikus a legostobább, legízetlenebb ember a világon.» - Mert látja a közízlés fejlesztésének nagy nemzeti fontosságát, mert érzi, hogy a kritika lényeges befolyással van a közönség ízlésére és magára az irodalomra is, ezért igyekszik azt megtisztítani minden oly elemtől, mely hatásának sikerét kockáztatná. Szenvedéllyel küzd a kritika téveszméi és egyoldalúságai ellen, támadja a nyegle elvtelenséget és a hamis elveket, a pajtáskodás rikkantó kórusát, a parókás pedánsokat, a csörgősipkás tudatlanságot, de legfőképpen azt a lelkiismeretlen könnyelműséget, mely a maga pártosságát egy szent eszme: a nemzeti érzés palástjával szokta takargatni s a nemzeti hiúságot tömjénezi a nemzeti önérzet, az irodalom érdeke és a közízlés mérhetetlen kárára. Az egykorú elv- és mértéknélküli kritika oktalansága, mely a maga bódító frazeológiáját hazafias ösztönzésnek tartva Gyulai szempontjait hazafiatlan visszariasztásnak bélyegezte - ez mondatta vele a keserű szavakat: «Mi a kritikai hazafiatlanság? A nemzeti műveltség szeretete.»
De épp oly eréllyel igyekszik megtisztítani a kritikát a szemforgató pietizmus moralizáló hajlamaitól is. Amint erős nemzeti érzéssel párosult ízlése fölháborodott a hazafiaskodó pártosok dobverésén, egészséges erkölcsi érzéke épp oly szenvedéllyel tiltakozott a moralisták túlkövetelései ellen is. Gúnyolja az émelygős erkölcsösséget negélyezőket, kik még a színésznőket is erkölcseik szerint osztályozgatják s abban a balga hitben tévelyegnek, hogy «valamely művet a világnézet nemessége, az eszme erkölcsi iránya már magában költőivé teremt.»
Hogy a moralitásnak van köze a költőiséghez, ezt Gyulai nem vonja kétségbe. - «Elvégre is minden költészet forrása a szív s minden érzés a legszorosbb kapcsolatban van az erkölccsel.» - «A valóban szép sohasem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép s
Igen, csakugyan úgy áll a dolog: Gyulai elég gyakran egymásba keveri az esztétikai és etikai szempontot; és pedig nemcsak a kritikai gyakorlatban, de az elméletben is. Ez a sajátság azonban nemcsak Gyulait jellemzi, hanem egész korát, mely még nem tudott kiszabadulni a görög eszmény: a kalokagathia bűvköréből. Ma már az ismeretelméleti tanulmányok hatása alatt a két ismeretterület határozottabb elkülönítésére igyekszünk s az emberi akarásra és cselekvésre vonatkozó ítéleteket az etika - a tetszést és nem tetszést kifejező ítéleteket pedig az esztétika körébe utalva jobban tisztában vagyunk vele, hogy e két ismeretterület problémái nemcsak külön tárgyalandók, esetleg külön metódus szerint is, hanem hogy az etikai és esztétikai kutatás eredményességének biztosítása végett az etikai és esztétikai kutatás között a legszigorúbb határzár létesítendő s a kínálkozó érintkezési pontok figyelmen kívül hagyandók. Ez az elválasztás elméletileg elég könnyen keresztül is vihető, de annál nehezebb a gyakorlatban, a kritikai praxisban. A homo esztétikus és homo etikus csak fogalmi elvonások, az élet nem ismeri őket. Pedig az irodalom és a kritika élet. Bármily erős eltökéltséggel igyekszik is a kritikus a tiszta művészeti szempont érvényesítésére és morális elfogulatlanságra, előadhatja magát olyan eset, mikor az író immoralitása olyan durván sérti meg erkölcsi érzületét, hogy - ha csak a kritikus is nem moral insanty - nem támadhat benne zavartalan esztétikai tetszés, elnyomja benne azt az erkölcsi felháborodás. Ilyenkor bizony - szempont ide, szempont oda - mégis csak etikai ítéletet fog mondani. De nézetünk szerint ez még mindig jobb, őszintébb megoldás, mintha az említett esetben a kritikus a két, ellenkező szempont összeegyeztetésére törekednék, ami kivihetetlen. Lélektani és logikai abszurdum, hogy ugyanakkor tessék valakinek valami, amikor visszatetszik.
Szóval, ha az esztétikum és etikum viszonyának vajúdó problémája elméletileg megoldható is, a kritikai praxisban mindig függő kérdés marad: mennyit tud a kritikus megmenteni az esztétika, a művészet autonómiájából. Minél erősebben, egyoldalúbban fejlett esztétikai kultúrája, mennél inkább hajlamos arra, hogy az íróban a művészt, vagyis azt keresse: mennyire tudja magát kifejezni a művészet eszközeivel, kritikája annál inkább esztétikai, a műalkotás értékét annál inkább a kifejezés relatív tökéletességében fogja látni. Viszont minél inkább él benne a klasszikus ókor és a középkor hagyománya, mely az íróban a nép nevelőjét, tanítóját látja s az irodalmat a benne fölhatalmazott morális magokban értékeli, kritikája annál inkább hajlik az etikai irányba. Gyulainál nem egyszer találunk olyan nyilatkozatot, mely elárulja, hogy az írót ő szerette váteszként, küldetéses nevelőként felfogni; bár tehát erősen fejlett etikai érzéke a moralista irányba húzza, mégis egész munkássága, az erkölcs és művészet kérdésében kifejezett nézetei azt mutatják, hogy öntudatosan, komolyan törekedett a tiszta esztétikai álláspontra.
Kritikai iránya két nemet és egy igent jelent. Ne politizáljunk, ne moralizáljunk, azt nézzük: művész-e az író vagy kontár? Az irodalom vizsgálata és értékelése közben maradjunk az irodalom körén belül; ezt az elvet vallotta legfőbb elvéül és az elfogulatlan esztétikai szempont fontosságát hangosan hirdette. De... mert van ám
(Folytatása következik.)