Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

RÉVAY JÓZSEF: KEMENES (KEMPF) JÓZSEF

1854-1922

Egyike volt azon keveseknek, kiknek neve és munkássága a laikus körökben is becsületet szerzett a magyar tanárságnak, melyet az utóbbi évtizedek társadalma sohasem érzett a magáénak, sohasem zárt szeretetébe. Nem csoda: a magyar tanárságot az «ardor civium prava iubentium» s a «voltus instantis tyranni» bizony hol jobbra, hol balra zökkentette le az egyenes útról - sok volt a jelszó, a tülekedés az «insanum forum»-on - furcsa volt (hogy szelíd szóval éljek) az évtizedes harc és háború az anyagiakért (és csak az anyagiakért) - nem volt egészen ízléses a következetes szerelmes odaborulás minden rezsim keblére - hátborzongatóan rémes volt a hallgatás és a désinteressement a modern pedagógia reformkérdéseivel szemben és valóban csak a Kempf-ek csendes-becsületes és szívós kultúrmunkája békítette ki néha-néha a közvéleményt a magyar tanárság harsogó, kirakatos, panaszkodó s elmélyedve dolgozni nem akaró felével, melyre olyan jól illik a Vörösmarty szava: Nagyot iszik a hazáért S felvisít, Csakhogy egyszer tenne is már Valamit!

Kempf József nem ebből a fajtából való volt. A keveseknek, a - sajnos - törpe kisebbségnek típusa, azoké az elmélyedő, szorgalmas munkásoké, akiknek a kedvéért a társadalom eddig is hajlandó volt megbocsátani a hangosabbaknak az ő tétlenségüket és felületességüket. Jó tanár volt, mert egyre tanult, aminthogy nálunk a jó tanárnak self-mademan-nek kell lennie, lévén a mi egyetemi berendezettségünk olyan, hogy az egyetem sem tudós-, sem tanár-pályára nem ad kellő készültséget. Valami bámulatos ügyességgel evez egyetemi oktatásunk a kettő közt, az egyikkel paralizálja a másikat, úgy, hogy nem csoda, ha csak nagyon kevesen tudnak szárazra vergődni a már évtizedekkel előbb elavult s ma is konok következetességgel lepergetett bölcsészeti (különösen filológiai) előadások ragadós-nyúlós iszapjából.

Ő - mondom - kivergődött. Tanult és dolgozott s ha tudóssá nem is lehetett, a folytonos olvasás révén módjában volt mindig a legjobbat adni tanítványainak. Ha igaz, hogy csak az taníthat jól, aki - egyéb pedagógusi rátermettsége mellett - az anyag bőségéből merít, akkor kétszeresen igaz ez arra, aki a görög és latin ókor kultúráját igyekszik tanítványai lelkében megeleveníteni. És valóban: a legtöbb készületlen, rossz tanár a klasszikus-filológusok közt van, viszont itt egy-két igazán kitűnő névvel is dicsekedhetik a magyar iskola. Egészen ebből a szeretettel és tudással végzett iskolai munkából sarjadt ki Kempf írói munkássága is, mintegy annak természetes hajtásaként. Iskolai latin szótára s első fordításai az iskola szükségleteit szolgálják s ezeknek körén túl későbbi munkássságában sem lendült. Egyúttal ez is volt igazi eleme: már a Pecz-féle Ókori Lexikon-ba írt történelmi és földrajzi cikkei élénken mutatják a kellő tudományos módszeres iskolázottság hiányát. Egy-egy auctor-kiadása, népszerűsítő értekezése azonban mindig kifogástalanul szolgálta a kitűzött célt.

Munkássága tehát az iskolai munka kereteiből indult, a latin- és görög-tanítás céljait szolgálta, de két ponton továbblendült s joggal magára vonta szélesebb körök érdeklődését is. Egyik Euripides: Iphigenia Taurisban című drámájának fordítása, másik a teljes Homeros-fordítás. Mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy Euripides-fordítása lelkiismeretes és pontos munka, mely gondosan vigyáz az eredeti szöveg értelmére, s ebben a tekintetben mentes a Csiky Sophokles-fordításában elég sűrűn sorakozó elnagyolásoktól. Verselése és költői dikciója gyengébb: sajnos, a Csiky-féle Sophokles százesztendős-ízű nyelve erősen befolyásolta. Mégis élvezhetőbb a Csiky fordításainál s főképp nem esik bele annak pukkanó, üres bombasztjaiba és képtévesztéseibe. Nem költői fordítás, de hiszen erre még ma is - a Csengeri gyenge de nagyigényű próbálkozásai után is - sóvárogva vágyakozunk.

Legnagyobb és legmaradandóbb alkotása Homeros-fordítása: könnyen folyó, nem kényszeredett hexameterek, melyekben ugyan ott rikít egy-két szokásos név-csonkítás és verselésbeli engedmény, de azt hiszem, hogy mindez elkerülhetetlen. Kempf nem él vissza a fordítói szabadsággal; józan, mérsékelt, erősen Homeroshoz fegyelmezi magát s valóban, áttekintve a technikailag is hatalmas fordítói teljesítményt, érezzük, hogy nem vált mesterkéltté s egészében megkaptuk a homerosi hangulatot. Ő maga mondotta egyszer, hogy az első pár száz sor bizony nehezen ment, de azután «sponte sua carmen numeros veniebat ad aptos». Igen, a horatiusi «operosa parvus carmina fingo» volt első, elcsüggesztő érzése, de végül rátermettségével s kitartásával átvágta magát a hatalmas munkán. Nincs meg benne néhai Thewrewk Emil torzónak maradt Ilias-fordításának egyéni zamata, de épp így távol van a Baksay magyar-ruhás, lobogógatyás, sujtásos-fokosos Homerosától is: az arany középúton van; becsületes, gondos, eléggé színes fordítás és meg van az az érdeme, hogy a mai magyar olvasóközönség nagyobb része ebből ismerte meg Homerost.

Amint élt, úgy ment sírjába; csendesen, szerényen szállt alá a szendi családi sírboltba. Nem igazgató, nem főigazgató, nem akadémikus - homerida volt s - mint Goethe mondta - homeridának lenni szép... Ez a szépség sugározta be tartalmas, munkás életét, melynek emlékét még sokáig tisztelettel fogja megőrizni a magyar közönség.