Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ
Ez a válogatott, régi és új versekből összeállított gyűjtemény a maga teljességében, hiány nélkül mutatja a költőt, még ha az úgynevezett «forradalmi» költemények ki is maradtak belőle. (Várnai Zseni könyve karácsony előtt, a cenzúra idején került ki a nyomdából.) Hiánytalanul, mert töretlen egészében tükrözi a döntő erejű motívumot, amely Várnai Zseni költői világszemléletét determinálja. Ez az alapmotívum: az anyaság benső erkölcsi átélése.
Az anyaság testet öltött szimbóluma a gyermek, aki szülője húsából, véréből, életéből szakadt ki önállóságra és - itt az ellentét csak látszólagos - örök önállótlanságra. Az anya szemében a gyermek mindig gyermek marad, akkor is, ha fönn kering már a felhők között.
Eltéphetetlen, titokzatos szálak feszülnek - sejtelmek, aggódások, gyöngéd becézések láthatatlan távíró huzalai - anya és gyermeke között s az anyák ezt akkor is tudják, érzik, ha a hálátlan fiak meg is feledkeznek erről. Szülő és gyermek két egymásba kapcsolt láncszeme az élet szakadatlan sorának s összetartozásuk az örök folytatást példázza. De Várnai Zseni költészete nemcsak ezeket a kapcsolatokat tárja föl, hanem azt a mélyebb, éteribb - majdnem azt írtam: keresztyénibb - a megváltozott gondolatból születő «lelkek egyességét» is, amely
A föld, az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze, tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Nem csak az anya éneke ez már, hanem magáé az anyaságé, amelynek méhe egybeforrva hordozza a születés és halál, az egész élet rejtélyét, azt a rejtélyt, amelynek minden ember részese.
De ha ez az egy hang dominálja is Várnai Zseni új könyvét, együttzengőit nem nyomja el s a művészi árnyalásnak gazdag változatai mentik meg a kötetet az egyhangúságtól. Szívesen forgatjuk