Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

KINSZKI IMRE: OTTLIK LÁSZLÓ: A MARXIZMUS TÁRSADALOMELMÉLETE.
Elméleti kritika és történelmi tanulságok.

- Budapest, Franklin-Társulat 1922. 136. o. (Kultúra és tudomány.)

A szerző azt vizsgálván, hogy a marxi elméletek eddigi kritikái miért értek el oly csekély hatást, úgy találja, hogy hasznossági, erkölcsi és vallásos jellegű okokon kívül egy speciálisan logikai ok is fellelhető. A bírálók ugyanis általában elismerték Marx alaptételeinek helyességét s annak a bizonyítására szorítkoztak, hogy a marxi akkumulációs folyamat a statisztikai adatok szerint nem megy oly gyorsasággal és kizárólagossággal végbe, mint eredetileg állították s hogy a jövendő kommunista-állama nem fér össze az emberi természettel. Nyilvánvaló, hogy a marxi elmélet helyességének esetén nem kell sokat törődni a statisztikával, sem a kommunizmus elkerülhetetlen, végzetszerű eljövetele esetén az állítólagos emberi természettel. A szerző ezzel szemben hiánytalan, megtámadhatatlan érvényességű bizonyításra vállalkozik, mert meg van róla győződve, hogy «Marx valóságos megfordított Kasszandra: hamis rémségeket jósol, de mindenki vakon hisz neki». (11. o.); azt kívánja végső soron kimutatni, hogy «a Marx-féle jóslat a társadalom lelki életének teljes semmibevétele folytán oly alapvető ellentmondást tartalmaz, mely megvalósulásának lehetőségét eleve kizárja». (Uo.) E célból olyan axiomatikus jellegű tételekre támaszkodva, amelyeknek helyességét valamely formában maguk a marxista írók is elismerik, sorban tárgyalja a marxizmus valamennyi lényeges megállapítását, megtámogatva érveit a legújabb események tanulságaival is (itt is csak kifogástalan forrásokra, jelesül az orosz események tárgyalásával kizárólag Lenin személyes kijelentéseire támaszkodik). Élesen kidolgozza a döntő ponton, a kapitalista történés elméleténél a különböző, és pedig a Marx-, Kautsky- és Lenin-koncipiálta felfogásokat. Az elsővel szemben kimutatja, hogy «a polgári társadalom továbbfejlődésének minden lehető útján növekvő gazdagság és növekvő nyomor összeférhetetlen», a másodikkal szemben, hogy «növekvő gazdagság útját állja a forradalomnak», a harmadikkal szemben pedig, hogy «növekvő nyomor útját állja a kollektív termelésen alapuló piactalan társadalmi rend kialakulásának». (133. o.) Különösen az utolsó tétel bizonyításának szentel nagyobb teret, ahol is a forradalmi mozgalmak részletesebb pszichológiai elemzésével igyekszik kimutatni, hogy a forradalom közvetetlenül mindenféle alkotó munkára s így a kollektív társadalom kialakítására is képtelen.

A munka nagyjában sikerült írás; a maga elé tűzött célt egészben véve el is éri s következtetésének menete ellen, amellyel fent említett konklúzióihoz jut el, komolyabb kifogás alig emelhető. Mégis felemlítjük azt a nyilvánvalóan felületes analízisre és az érték fogalmának kissé laza felfogására valló tévedését, hogy a történelmi materializmusról azt állítja, hogy nem antológikus, hanem axiológikus elv, végső fokon nem tény-, hanem értékítélet, amely úgy hangzik, hogy csak az anyagi élet fontos. Ezzel szemben alig lehet kétséges, hogy Marx materializmusa éppen tipikusan ontológiai elv, amennyiben (a szerzőnek a magyarban talán még legjobban beváló szóalkotása szerint) az «ideológiai ráépítmény» létének elismerése mellett a materiális alap nagyobb realitását állítja. - Külön emlékezünk meg a könyv megírási módjáról, amely a maga szemében igazán kitűnő, friss, ötletes, pregnánsan, élesen boncoló és világos; szemmel láthatóan Chesterton hatása alatt áll. Csak sajnálatos, hogy néha üres szellemeskedésbe s a mindennapi társalgás laposságába esik, mert mestere még legtriviálisabb vagy legalább annak látszó fordulataiban is meg tudja őrizni az irodalmi hangot és színvonalat.

Bizonyos tekintetben sajnálatos az is, hogy a szerző, ellentétben közvetlenül kitűzött céljával, aligha fogja elérni bizonyára szintén meglévő további célját: azt ti., hogy hathatósan közreműködjék a marxista ideológia leküzdésében. Úgy hisszük ugyanis, könyve egyetlen marxistát sem fog meggyőzni s legnagyobb lehető haszna talán az lesz, hogy némely ingadozó antimarxista logikai pozícióját talán meg fogja tudni erősíteni. Nyilvánvaló azonban, hogy itt végső sorban nem logikai, hanem erkölcsi erők küzdelméről van szó s a marxi szocializmus másképp nem lesz túlhaladható, mint megfelelő ekvivalensek nyújtásával. Már pedig Ottlik könyve programszerűen csak negatív, kritikai jellegű s ebből a szempontból valóban mind teljesség, mind pregnancia tekintetében túltesz a marxizmus közkeletű kritikáin (az újabb magyar irodalomból elég Mezey és Neuhaus munkáira utalnunk [*] s jelentős haladást mutat abban is, hogy az ellenfélnek nem fogadja el többé végső céljait s már nem a saját, hanem a logika fegyvereivel akarja őt legyőzni. (Ebből a szempontból érdemes felhívni a figyelmet arra az azóta erősen lecsökkent szimpátiára, amelynek a proletárdiktatúra bukása után az «ideális kommunizmus» és «ideális anarchizmus» széles rétegekben örvendtek.) Világos, hogy a marxistát azzal a szkeptikus-kapitalista-konzervatív felfogással, amely Ottlik könyvében részben átcsillan, részben egész tisztán megnyilatkozik, nem lehet meggyőzni, sőt azt sem lehet megakadályozni, hogy ne hajoljék automatikusan a (persze többnyire marxi) szocializmus felé az, aki tudatára jött a mai társadalom igazságtalanságainak. Ottlik - a szocializmust egyszerűen a marxi kollektivizmussal azonosítva - Bertrand szavait idézi a szocialista társadalom embereiről: «Szenvedélyek és hibák nélkül valók, sem bolondok, sem bölcsek nem lévén, átlagos eszmékkel, átlagos nézetekkel, átlagos életkorban halnak meg valamely átlagos betegségben» s hozzáteszi: «Akiket e cél lelkesít, ám legyenek szocialisták!» (133. o.) Nos, nem veszi észre, hogy az emberek ma szenvedélyek- és hibákkal telve, inkább bolondok, mint bölcsek s inkább eszmék nélkül, mint átlagos eszmékkel nem átlagos életkorban, hanem jóval ez előtt többnyire nem valamely átlagos betegségben, hanem tüdővészben halnak meg? Vagy talán a mai rend individualista elemeit félti? Nos, mi nem is vagyunk olyan - sit venia verbo - pesszimisták, mint a szerző s konzervatív és haladó politikusok nagy serege, akik méla rezignációval s csak távolisága feletti örömmel vélik a jövő társadalmi berendezését a (marxi inspirációjú) kollektivizmusban felismerni. Úgy hisszük, ez még az anti-marxista kritika utolsó Marx-másoló csökevénye.

Ellenmondásokba kerül a szerző ott is, ahol ki igyekszik mutatni, hogy a forradalmak mindenütt csak rombolni tudtak, építeni nem, mikor pedig maga is megállapítja, hogy az orosz és magyar proletariátussal ellentétben a német szocialista kormányzatnak sikerült a polgári progresszióhoz visszatérnie. Hogy talán a forradalom ellenére? Színigazság; de épp annyi joggal állíthatjuk, hogy a forradalom miatt; hiszen ma már igazán nem kell magyaráznunk, hogy amit a fejlődés a forradalmaknak köszönhet, az valóban nem közvetlenül az építés, hanem a régi - másként éppen már el sem távolítható - akadályok ledöntés által e fejlődés lehetővé tétele volt. De be kell látnia a szerzőnek azt is, hogy egy bizonyos szempontból forradalmi eredetű és jellegű attitűdje - a lélektan nyelvén: «az apa elleni lázadás» - az, amely minden társadalmi reform, racionális és igazságos törekvés primum movens-e. S ha dőrének is tartja az emberi környezet valamely «eszményi» terv szerint való alakítását, talán lesz érzéke az általa is igen reálisnak tartott «emberi természet» harcos hirdetője- és jó ismerőjének, G. K. Chestertonnak (akit különben idéz is) mondása iránt, hogy «abban áll a nagy modern eretnekség, hogy megváltoztatjuk és hozzátörjük az emberi lelket a körülményekhez, ahelyett, hogy változtatnánk az emberi viszonyokon s hogy hozzá illeszkednénk az emberi lélekhez.» Végül hadd ajánljuk figyelmébe Chesterton What's wrong with the world-jának egy másik megállapítását: What is wrong is that we do not ask what is right. [*]

Általánosabb igények és magasabb követelmények szempontjából ez a legnagyobb «baj»-a, gyöngéje Ottlik könyvének is.

[*] Mezey Lajos: A marxizmus Achilles-sarkai. Budapest, szerző kiadása. 1919. - Neuhaus Ferenc: A társadalmi kérdés. Budapest Diez Manó kiadása. 1921.

[*] «Mi baja van a világnak?» «Az a baja, hogy nem kérdezzük, mi a helyes.»