Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

KINSZKI IMRE: EGYÉN ÉS DEMOKRÁCIA

Mindenféle társadalmi berendezkedésnek minden egészséges szociális célkitűzésnek első és alapvető, talán negligálható, de lényegében ki nem kerülhető kérdése az egyén és közösség viszonyának problémája. Csonka és elégtelen minden kísérlet, amely valamely nagy társadalmi mozgalom megértését, könnyelmű és meddőséggel fenyegető minden próbálkozás, amely annak irányítását tűzte ki céljául, ha nem veszi részletesen figyelembe azokat a fundamentális mértékeket és értékeket, amelyekre a mindenkori intézményeket vonatkoztatni kell: az emberi egyének-et, alapvető lelki tendenciáikkal. E kérdések egységes megvilágításának egy igen komoly kísérletéről szeretnénk itt beszámolni, Kolnai Aurél nemrég megjelent munkája [*] ) kapcsán, amely a pszichoanalízis tudományos eredményeit sok szerencsével és figyelemreméltó szintetikus erővel alkalmazza elsőrendű érdekességű és aktualitású szociális, sőt politikai kérdésekre.

Kolnai könyvének első részében a pszichoanalízis szociológiai eredményeivel foglalkozik. Három feltűnőbb irányát jelöli meg az ily orientációjú kutatásnak. Az első alkalmazásra talál «ott, ahol egyszerű szociál-individuális parallelizmus mutatható ki s az egyéni képzetek tartalmai a kollektív képzetekben lelhetők fel, röviden: az un. néppszichológiában. Másodszor, ha a társadalmi, illetve kultúrfejlődésnek egyénlélektani alapjait vizsgáljuk, úgy, hogy itt már egy fokkal mélyebben állunk a szociológia birodalmában... A harmadik lenne különböző kisugárzásaival a tulajdonképpeni pszichoanalízis, amely az egyént a meglévő társadalomhoz való viszonyában és így a társadalom szervezetét és aktuális problémáit vizsgálja.» (11. o.)

A tömeglélek analízise elsősorban a kollektív eszmék relatív egyszerűségére és igen különböző körülmények közt is tipikusan hasonló feldolgozásukra bukkan. Másik sajátságuk, hogy általában primitív kultúrfokon találkozunk velük. Az egyéni képzetek kollektivitása, helyesebben kommunitása és az általános primitivitás között fennálló szoros kapcsolat a tulajdonképpeni alapgondolata É. Durkheim nevezetes felfogásának a társadalmi szolidaritásról, amely szerint a szolidaritás alacsony formája az egyének és ideológiájuk hasonlóságán, sőt azonosságán alapuló, lökésszerűen egységes «mechanikus szolidaritás». A pszichoanalízis jelentős tartalmi megalapozását és megerősítését adja ennek a koncepciónak. ... Ha van valami, ami megelőzi az egyént és társadalmat és potenciálisan magában egyesíti őket, akkor az a «csiraplazma», az ember szexuális része, a «faj». (18 - 19. o.) Ebből a primitív «őstömeg»-ből differenciálódik utóbb egyik irányban az egyén, másik irányban a szervezett társadalom. Másrészt magának a legelsődlegesebb szexuális ösztönrezdülésnek: az incesztus-vágynak (az egyéni és szociális életből a faji életbe való visszatérés e legpregnánsabb formájának vagy szimbólumának) különböző hatásaiból: az apával szembeni kettős beállításából - gyűlölet és szeretet: ambivalencia -, e vágy elnyomásából és a külvilágba való kivetítéséből, projiciálásából eredő szimbólumok adják meg legkiemelkedőbb tartalmát a különféle primitív kollektív eszméknek, elsősorban a meséknek és mítosznak.

Még ősibb képletekre vet világot a pszichoanalitikus kutatás, amikor a kultúrfejlődés eredetét vizsgálja. S. Freud a társadalom primitív, közvetlenül szexuális alapú formájaként az őshordát vette fel, mint lényegében családi alakulatot, amelyben az apáé az uralkodó szerep s mint ilyen, a fiúkat elsősorban arra kényszeríti, hogy a horda nőtagjaival való nemi érintkezéstől tartózkodjanak. Az okok és tények egész sora arra a feltevésre kényszerít, hogy a felnőtt fiútestvérek fellázadván, a megszületett szociális hatalmat fizikai hatalmukkal leverték, az apát megölték, elfogyasztották s a klán nőtagjait hatalmukba kerítették. (Atyagyilkosság és vérfertőzés - Ödipusszal minden bűn ősképei.) Ám az apa-autoritást különböző okokból - utóvégre maguk is apák akartak lenni! - visszaállítani kényszerülvén a szexuális érintkezés módjául az exogámiát választván, egy új, törzsi integráció s vele együtt az egész kultúrfejlődés alapjait vetik meg. Így lett egy régebbi állapotba való visszaesés, a regresszió új fejlődés forrásává.

A pszichoanalízis az egyén lelki fejlődésében is a társadalomnak, mint a külvilág eminens fontosságú részének döntő jelentőségét hangsúlyozza. Az egyéni képzet tudatosságának legegyszerűbb, legfeltűnőbb kritériuma szavakkal való kifejezhetősége, másokkal való közölhetősége, szocialitása; míg a tudattalan tartalmak nem kerülhetnek a társadalom elé: aszociálisak. E lelki tartalmakat a primitív társadalom tömegeszméje merev, egységes, mintegy fizikai szolidaritással elnyomja (e stádium joga büntetőjog, droit répressif - tanítja Durkheim), ami még sok tekintetben a legkorábbi stádium: az ösztönök korlátlan «kiélés»-ének árnyékoldalait mutatja. Az elnyomott anyag ugyanis koránt sincs végleg elintézve - «senkit sem lehet in absentia vagy in effigie agyonütni», mondja Freud -; a keletkezett lelki konfliktusok végérvényes leszerelését csak egy harmadik stádium, a kritikus, diszkutábilis, sőt ezt egyenesen megkövetelő, szociális és individuális elítélés próbálhatja meg sikeresen. Az egyéni meggyőzés másik, szociális oldala a különbözőségen, munkamegosztáson, szabad megegyezésen (l. Durkheim «szerződési jog»-át: droitcontractuel), szervezett közvéleményen alapuló organikus szolidaritás; egyénpszichológiai alapjai az elfojtott ösztönök idealizálása helyett azoknak értékes tevékenységekké való szublimálása.

A munka tulajdonképpeni érdekessége a második, alkalmazott rész, ahol a szerző a nyert alapelvekre építve az anarho-kommunista mozgalom lélektanának kísérletét nyújtja. Az anarchizmus és kommunizmus egybekapcsolása nem önkényesség, mert nagyon téved az a vulgáris elképzelés, amely az anarchizmust (mint szélső individualizmust) a kommunizmus (mint szélső szocializmus) poláris ellentétének hiszi. «Az anarchizmus nemcsak a tulajdonképpeni uralom, zsarnokság, az egyénen elkövetett erőszak, hanem általában minden törvény, szabály és korlát megszüntetését követeli. A kommunizmus nem a társadalmi kooperáció maximumát jelenti, hanem az egyének közvetetlen, minden válaszfalat megsemmisítő lelki egybeolvadását.» (89. o.) Az anarchista program végrehajtásával a bellum omnium contra omnes helyett a békés anarchista ideál csak az egyének teljes homogeneitásának - kommunisztikus - elve alapján, a kommunista «mindenki dolgozzék képességei szerint, fogyasszon szükségletei szerint» elv a külső kényszer rendszabályozás helyett csak a szükségletek egyének közti teljes harmóniájának - anarchista - elve alapján valósulhat meg. Az anarchista és kommunista mozgalom rokonságára mutat a magántulajdonnak, a gazdasági és állami funkciók munkamegosztásának elvetése s még jobban a két felfogás mozgalmi egysége, amely a világ megváltását az elnyomottak mindent elsöprő lázadásától várja.

A szerző azután külön is szemügyre veszi a két irányzatot. «Az anarchizmus lényege a gyűlölet, a lázadás minden törvény, minden külső kényszer ellen.» (93. o.) M. Bakunyin mondása: A legjobb alkotmány sem elégítene ki - tökéletesen jellemző. «Világos, hogy ha a többség a kisebbséget semmiféle tekintetben sem kényszerítheti, a tökéletes atomizálódás csak úgy kerülhető el, ha az emberek mind egyazon véleményen vannak, automatikusan egy irányban mozognak.» (Uo.) Az anarchista forradalmárság, minden állami-demokratikus elv tagadása, különös figyelmet érdemel. A forradalom ősképe az apa elleni lázadás; az anarchista nem elégszik meg azzal, hogy az eredeti apa-hatalom bármiféle szublimált, demokratikus, nem-elnyomó formába is menjen át: ő ezt a kényszert csírájában akarja elölni. De a külső befolyásolásnak, legalább is a jelentéktelen «individualista» szárnytól eltekintve, nem ellensége, sőt, a közösség akaratának vak elfogadásában ezen kényszer tudatát is elveszti. Ily állapotban levőnek ismerjük azonban az embriót, csekélyebb mértékben a csecsemőt és gyermeket is. «Az apakényszer gyökeres lerombolása egyszersmind a fájdalommentes, hedonisztikus anyakényszerhez való visszatérés is; az atyagyilkosság korrelátuma az anya-incesztus.» (96. o.) Ezért nem juthatott az anarchizmus individualista szárnya nagyobb jelentőségre: «ez az atyagyilkossághoz az anya-incesztus helyett az emancipációt akarja kapcsolni, ami azonban a nagy regressziós célnak nem tesz eleget.» (Uo.) Az impulzív, szenvedélyes lázadás attitűdje persze nem a férfi szabadságának, hanem az embrió kötetlenségének felel meg; a testvéri szeretet és bombavető vérszomj feltűnő összekapcsolása (Bakunyin: «Erőszakot a testvériségért!») az őshorda fiútestvér-tagjainak nagy ambivalens beállítására mutat vissza, ahol az egész libidó a szülőanyára, a gyűlölet az uralkodó apára irányul. Az anarchizmus ősabszurditása magának a korlátlan ösztönkiélésnek: az anyaincesztus megvalósításának lehetetlensége. Az anarchizmus a realitáshoz való kapcsolódás legfontosabb eleméről, az apauralomnak a törzsfő-, fejedelem-, uralkodó-, államautoritás formájában való, az anya-libidónak a föld- és ország-szimbólum útján való szublimálásáról a leghatározottabban lemondott; egyetlen érintkező pontja a valóságos társadalommal: az elszántság annak minden eszközzel való lerombolására. Lélektanilag az anarchizmus nem kritika, hanem cinizmus, társadalmilag nem reform, hanem tabula rasa, filozófiai megfelelője teljes joggal a nihilizmus.

A kommunizmus alapbélyege az anarchisták részéről figyelemre is alig méltatott, mert magától értetődőnek tartott közvetetlen, egyéni érdekeket nem ismerő mechanikus szolidaritás; a kötetlenség, az ösztönkiélés csak később következnének. Végcéljában tisztán anarchisztikus ugyan (Engels: «Az állam elhal...»), de eszközeiben módszeresebb, a valósághoz jobban kapcsolódó. Elméletileg ugyancsak átmenetinek képzelt, de mindenesetre teoretikusan szankcionált despotizmusa az atyai hatalom megtartásának mégis egy bizonyos formáját mutatja; az egyének a patriarchális állam gyermekeivé lesznek. «A kommunista mozgalom ily módon egy szociális regresszió-tendenciából ered, amely az anya irányába mutat, a primitív apán keresztül, az apa-imago mai, sokkal szublimáltabb formái ellen támadva. Jellegzetes kommunista attitűd (ideológiája «a szabadságjogok relatív értéke») a szabadságjogok feudális-kapitalista megsértése elleni őszintén lelkes harc, de azután, az uralom elnyerésével, ezeknek érzelmileg is teljes elvetése.» (112. o.)

A kommunista mozgalom jellemző vonásai szorosan egybefüggnek a proletariátus lelki alkatával. A proletárság a libidó-levezetés számtalan szublimált formáját nélkülözi s így ennek veszedelmes torlódásai keletkezhetnek. A leghatalmasabb anyaszimbólumtól és libidó-szublimálótól: a földtől, teljesen elszakadva, szegénységében és atomizáltságában (amelynek koncentráltsága nem mond ellent) elveszti érzelmi tradícióit s maga az emberiség is mint talajtalan, homogén tömeg tűnik fel szemében. De «minden tradícióvesztés, nevezetesen ha nem kapcsolatos anyagi és általános színvonal emelkedéssel, újabb és finomabb szublimáció-ösvényekkel, azzal a veszedelemmel jár, hogy régebbi, durvább hagyományokhoz való regresszió tendenciáját szítja fel. A proletariátus, elzárva a földtől, a hozzá való visszatérésre vágyik, mint végcélra. Hagyománynélküli, de mereven csügg marxista dogmáján. Nyomorúságosan tengeti életét nehéz munkájából, de a földanya paradicsomáról álmodik.» (116. o.) Mindezt nagyon jól jellemzi a munkamegosztás megszűntetésének vagy legalább is erős redukálásának kommunista követelménye. A világnak óriási családközösségként való elképzelését jól illusztrálja a «képességek szerinti munka, szükségletek szerinti fogyasztás» teljesen infantilis eszméje. A kommunista infantilizmus másik igen frappáns önleleplezése az a hit, amely a jövő terveit a technika eddig nem is sejtett fellendülésére alapítja. A realitáshoz az anarchizmusnál sokkal erősebben kapcsolódó kommunizmusnak ez az alapabszurduma: egy társadalom fejletlen szervezettel és óriási fejlettségű technikával, ismét rokon a primitív népek és a gyermek mágikus hitével a gondolatok mindenhatóságában s a rossz tanuló vágyfantáziáira emlékeztet, aki azt hiszi, hogy a bölcsességet a nürnbergi tölcsérrel egyszerre be lehet a fejébe tölteni.

A proletárideológia kialakulásának meg vannak a maga történelmi előzményei. Gazdasági-politikai nyelven szólva: a feudalizmus lerombolásával megmaradt a földmagántulajdon, az uralomelv e bástyája, megmérgezvén a kialakuló új rendet, amely az egész vonalon kettősségekbe keveredett. A kapitalisztikus társadalom nemes eleme az individualizmus, a produktív, indusztrialista szublimálás, reakciós eleme a földnek, minden élet e szaporíthatatlan és nélkülözhetetlen feltételének, közönséges árucikk gyanánt való tekintése, a mammonizmus, a mindenünnen kiütköző uralomelv. «A kapitalizmusnak elsősorban progresszív alkotórészeivel: a formálisan szabad cserével, a magántulajdonnal a proletár nincsen közvetetlen érintkezésben, nem élvezi őket s így hajlandó nyomorúsága okát bennük látni. A kapitalizmus uralmi elemeit ugyan gyűlöli aktuális formájukban, de éppen teljes alárendeltsége, kötöttsége miatt képtelen azokat reálisan túlhaladni, hanem mintegy az Ödipusz-komplexum értelmében visszafordítja őket, megtartja a hatalmi elvet, igenli az osztályegoizmust és aláveti magát a mammonizmusnak is, a történelmi materializmus és a mezőgazdaság iránti közömbösség formájában. Végül minden változtatás nélkül igenli azt az osztályformálódást, amelybe a kapitalizmus a munkásságot szorítja, mivel ebben az osztályban az elárvult proletáregyén minden libidinózus és harci értékét megtalálja. Az osztály a fivér-klán képévé válik, azzal a céllal, hogy atyává legyen és minden osztályt, minden különbséget megszűntessen, hogy beleolvadjon a nagy regresszióba.» (131-32. o.) Magáról a marxizmus-ról is nem egy pszichotikus, speciálisan paranoikus vonást jegyezhetünk fel. Ilyenek a megváltás-fantázián kívül a nagyzási hóbort, az üldözési mánia (állami berendezések, vallás, erkölcs, sőt uralkodó tudományos áramlatok kizsákmányolási fegyverekként való feltűntetése), féltékenységi őrület (a nem-marxista reformirányoknak megvádolása a proletáriátus elcsábításával és megrontásával), stb. Végül a szerző röviden, de néhány kitűnő részletmegfigyelést is felhasználva még a bolsevizmussal foglalkozik. Ez az irány a lényegében a kapitalizmusnak a képmására alkotott szociáldemokráciát a háború következményeként sok helyütt kiszorítva, mint kifejezetten feudalisztikus jellegű mozgalom «a társadalom központi, despotikus, mechanikus gyúrását» tűzte ki céljául. (143. o.) Jellemző erre az irányra - H. Mann kitűnő kifejezése szerint «vérgőz és logaritmusok keveréke» - az eddigi «apák»-nak (kapitalisták) és akik tipikusan sem apák, sem fiúk (kereskedők) egyszerűen a közösségből való kizárása, minden morális skrupulus félretevése, a feudális politika valamennyi rekvizitumának válogatás nélküli felhasználása. Mindez és sok egyéb tünet arra mutat, hogy «a világ bolsevizálódása egyszersmind atomizálódását is jelentené». (145. o.)

Kolnai könyve nem pártírás, sem pszichológiai, sem szociális vonatkozásaiban; elejétől végéig higgadt és objektív, «bogarasság»-okra és egyéni extravaganciákra nem kapható munka, talán az első komoly kísérlet a kommunista mozgalomnak valóban széles alapon, tudományos beállítással és tudományos módszerességgel való tárgyalására. A kedélyek némi csillapulásával s némi történelmi distancia kialakulásával alighanem csak növekedni fog az érdeklődés a kérdések ilyen tárgyalása iránt s csökkenni fog azoknak a száma, akik a kommunizmust egy vállrándítással akarják elintézni. Mert ez a vállrándítás egész nyugati civilizációnknak is szól, amelynek mai válságát egy súlyos megbetegedési ponton tanulmányozni már magában véve sem lehet teljesen tanulság nélküli feladat. S noha Kolnai könyvének első része egészen általános, második része merőben kritikai természetű s ezen természetéhez képest mi szorosabb köze sincs szociális programokhoz s ilyenekre csak röviden utal: azok a jól megalapozott negatívumok, amelyeket konklúzióképpen leszűr a másik, a társadalmi oldalon épp oly határozott pozitívumoknak felelnek meg. Az a néhány - természetesen éppen nem normatív, hanem tisztán empirikus - megállapítás, amelynek mérlegére a józanság igényével fellépő minden szociális programot vetnünk kell, talán a következőkben foglalható a legnagyobb rövidséggel össze:

Az ösztönök korlátlan kiélése a szervezett társadalmi léttel összeegyeztethetetlen. Nem fogadható el semmiféle koncepció, amely ezzel az elvvel ellentétes kisebb vagy nagyobb engedményre hajlandó. «A terror és anarchia mindenféle kombinációját vissza kell utasítanunk.» (69. o.) A célkitűzés nem lehet más, mint az anarchista, kommunista, feudális és egyéb regresszív vagy reakciós tendenciáknak éppen ellenkezője. Lélektanilag: az antiszociális ösztönöknek nem elfojtása, hanem elítélése; az apa-imago mind tökéletesebb szublimálása, hatalmi jellegének mind teljesebb kiküszöbölése s csak a racionálisan gátló és irányító tevékenységekre való korlátozása; az anya-komplexumnak a föld és ország már érintett szimbolikájában való feloldása; az egyén és társadalom kiragadása a faj igája alól, mindinkább való eltávolodás az őshorda állapotától, addig, amíg az apa- és anyakomplexumok terminológiájának a társadalmi viszonylatokra való alkalmazása értelmét veszíti (ahogy ma is már csak közelítőleg, fenntartásokkal használható), ezzel is jelezve mintegy, hogy a társadalom kinőtt a primitív családközösség lelki korlátai közül is. Társadalmilag: «nem a féktelen anarchizmus és despotikus kommunizmus keveréke, hanem ennek éppen ellenkezője: a szabadságot igenlő individualizmus és szabályozó kollektivizmus, az autonómia és kontroll egyesítése; a munkamegosztás, a gazdasági és szellemi többtermelés, a szerződés, igazság és személyiség közössége.» (69. o.) Nem igaz, hogy az individualista és szocialista gondolat kibékíthetetlen ellentétben állanak egymással: csak az egyénnek kötetlen, sarcoló «lézengő Ritter»-ként s az államnak telhetetlenül harácsoló molochként való elképzelése. Csak az önmagának tudatában levő s magát szabad akaratából a norma alá vető személyiségnek lehet komplementuma a differenciált, integrált, szervezett társadalom: az individualizmus éppen ellentéte az egoizmusnak - amint O. Weininger mondja. Csakhogy ez nem az az individualizmus, amelynek biológiai jogaira való hetyke hivalkodását szoktuk meg, hanem perszonalizmus s ennek követelménye az önmagukat féken tartó egyéniségek szabad, munkamegosztásos összeműködésének közössége: a perszonál-kollektivizmus, amely nem szabály- és törvénynélküli uralomnélküliség, anarchia, hanem az egyik embernek másik feletti uralmát kiküszöbölő hatalomnélküliség, akrácia (F. Oppenheimer), mint előfeltétele az - egyénen kívüli és belüli - természeten való uralom teljes kiépítésének. Nem kényszer-rendszabályozása az egyéniségnek, hanem autonómiájának, mint a spontán társadalmi szabályozódás garanciájának, biztosítása; a szabad versenynek nem elnyomása, hanem a földmonopólium megszűntetése által éppen megteremtése, a tulajdonnak nem kommunizálása, hanem általánossá tétele. A tömegpszichózisok közvetetlenebb leküzdésére pedig a felgyülemlett libidinózus affektusok alkalmas levezetéséről kell gondoskodni. «A liberális szocializmus azon iránya, amely a nagybirtok mechanikus felosztását és a kisbirtokrendszer megteremtését követeli, az ideális gazdasági célszerűségtől időleges eredményt kényszerít ki, a pillanatnyi lelki célszerűség, úgyszólván a libidókanalizálás kedvéért.» (152. o.)

Európa kollektív mozgalmai és reformtörekvései a társadalmi igazságot és magasabb szervezettséget követelő szocializmus s az egyéniség teljes szabadságát és önkormányzatát követelő liberalizmus jegyében állnak. Ezen eszmék értékes tartalma nem egymás ellen, hanem csak egymással karöltve valósítható meg.

 

[*] Psychoanalyse und Soziologie. Zur Psychologie von Masse und Gesellschaft von Aurel Kolnai. Internationaler Psychoanalytischer Verlag, Leipzig - Wien - Zürich, 1920. 152 o. - Psychoanalysis and sociology by Aurél Kolnai. London: George Allen & Unwin Ltd., 1921. 185. o. - Az idézetek a német kiadásból valók.