Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · Szalai Miklós: A DELTA
A kezdet ködlő ikerágyában együtt hált a levegő és a tenger. Síkjaik egymásnak borultak. Szent kommunióban éltek quintillió évek óta és megcserélték egymást örökös forgásban. Az ég dús gyümölcsét, az esőt belehullatta a tenger barázdáiba és a víz termékenyen égnek szökkentette a párákat. Így etették egymást. A horizontokon testvéri ölelésük összehomorult és az esőcseppek csókkal illették a halott tükröket. A zivatarok lucskos hálójából kiöntötték a csillagok kincsét és a megosztott drágaságot megringatták. A szétpattant hold hűlő cserepét megfelezték. És e diluvium köré az éjszaka dagasztotta lágy, fekete húsát.
De a lélek, az éteri jóság, ott röpködött a testvéresülés e sötét búrájában és hüvelyét kereste. A rothadás felrepítő szárnya volt és ott verte magát sebesre a felhők és a vizek végtelen lapjain. Zúgó fénybogár volt. Az aszfaltos homály fénylő szeplője. A foszforeszkáló lehelet volt a sivatag nedvesség felett. Gyógyító oltás a beteg anyagon. És ekkor az Úr kinyújtott ujja világosságot parancsolt. Az ő lelke táplálta a vizeket és most az ő lelke perzselt a szárító szelekben.
Az orkánok rengeteg tölcséreket csavartak a felhasogatott tengerekből és a világosság születése elé tülköltek köszöntőt. A puffadt felhők harsogó katasztrófákban felrepedtek és szétrobbant burkuk a villámok varrták össze. Az esők ferde hasábjai a vajúdás kínjában zúzódtak porrá. Hirtelen feltörtek az éjszaka szurok pecsétei. Csillogó kristályok röppentyűi oldódtak a felhiggadó sötétben. Az örvények befalták a meglékelt feketeséget. Az égaljon megrebbent a sugaras istenszem. A gyász fátyola felpörkölve ment füstbe.
A fény végigsújtott a világon.
A tüzes mag héját lehántotta és a gyújtó szeretet kicsordult a mindenségbe. A vizek öblögették a beléjük zuhogó fényt. Hullámzásuk olajjá párolgott és hét színre bomlott boldogságuk meglengették. Az égkék kifeslett. Délibábok remegtették a jövőt.
Megfeszített sugarakon himnuszok zsongtak. Szigetek jegecesedtek. Az élet öntötte új mintáit. A bazaltok feloszloposodtak és a humusz ráhízott a kisajtolt csontos formákra. A vizek felmart medrükben patakzottak. A zsengék felcsattantak. Zöld tenyészet felsarjadt az égig. A virágok csillaga áradt. Halak ellepték a tengert. Állatok beügették a földet. Szárnyasok feldobták maguk a könnyű levegőbe. Az apokalipszis betelt.
A tisztuló mindenségben Isten vajúdta az embert. Mert Isten billentette helyre az erők mérlegét. Ő köpülte az anyagot rengő kataklizmákban. Ő bujkált az ólmos lávákban és a tehenek tejében. Ő volt a motorja a vízeséseknek és a rügyezésnek. És most az embert szűrte a derülő salakból. A fényes homlokút! Az imádkozót!
És beléje szórta a lélek bolygó tüzét. A lélek maga köré építette a testét. A hullott anyagba begyújtott a szikra. És az égből pattant vitalitás feldúlta a rothadás szennyét. Isten parancsoló ujja életre érintette.
Isten látta, hogy jó volt, amit teremtett.
De akibe Isten csiholt lelket, aki Istenből forrt életre, első mozdulatával csak őt tudta dicsérni és utolsó mozdulatával is csak őt fogja dicsérni.
Karja felfelé szúrt. Szemébe belehullott a csodálkozás és szétkarikázta gyűrűit. Térde bicsaklott és leborult.
A gyógyult reggelben a tűre szúrt ideg volt. A szilárdult matéria nyugalmában a vonagló lelkiismeret.
Az ajkakba repedt száj az Isten dicséretét próbálta első dadogásában. Az életét köszönte. A megfizethetetlen adósság dobot pergetett füle mellet és csak a hála adógarasa hullott tenyeréből.
Az alázatosság földre bunkózta.
És imái az eget söpörték.
A sóvárgásban összezsugorodott test ott feküdt a kifürdetett mezőben és imákat tömjénezett az égre. Naiv füvek burjánzottak körülötte.
Bazsalikom és menta illata zsolozsmázott. Liliomokból a tiszta szenvedély izzott. Vörös szegfűk ontották pézsmájuk vad gőgjét. A föld zsírja álmodott virágillatokban illant.
Az Istenhez jajdult ember szavának kürtje felbolygatta a fürtös bozótokat. A sziklafalak a megtorlott hang tajtékját ekhózták vissza. És a tenger ütemére bontotta fodrát.
Isten! Isten!
Kiáltó áhítata köréje seregítette az állatokat. Jöttek mind, kik öntudatlan a béke mécsét gyújtották magukba. A szent üsző, ki tőgyében az anyaság jelvényét hurcolja. Az ökör, az igázott erő fanatikusa. A mókus, kinek vére a nyugtalan higany és ki a titkok mogyoróit töri. A kecskebak, aki redves sziklákon mások bűnéért vérzik. Az evangéliumi szamár, aki súlyos fejében a tudást forralja. A nyúl, aki gyógyító szérumok próbáján pusztul. A bárány, kinek oldalán ott leng a feltámadás vörös lobogója. Jöttek mind a rengeteg füvek takarójában és az ember felé nyitották szemük holdját.
És ő a lelkét, mely fehéren átsütötte, előttük tisztította meg a salaktól. Küldetésének bélyege tűzjel volt homlokán. Felszentelte magát a könnyekben, mik pehely szakállába permeteztek. És ő, a lelkes állat, az együgyű csordának papja lett. Felrebbent és összetett kezei megnyugodott szárnyak voltak. Istent papolta nekik és balzsamozta a túlvilágra őket. Az áldás delejezett kiterített tenyeréből és galamb röptű szavaival az égbe pásztorolta őket. Soha nem hallott himnuszok kongatták a mindenség kék harangját. A megbűvölt nyugalom megtöltötte a medencéket.
De ekkor a derűből a kétségbeesés villáma sújtotta a papot.
Mert nemcsak az isteni szubsztancia bujkált a tárgyakban, de a sátán is, ki rájuk kötötte súlyát és levonta azokat a mélybe. A vizeken ott csattogtak a megváltás sarus léptei, de a pőre bujaság is ott kelt ki kagylóbölcsőben a habokból. A pozsgás almák nemcsak az Isten tenyerén nyugvó glóbuszt jelképezték, de a hernyójárta szépséget és a rothadó tudást. A káprázatok alatt a bűn tekergett és a lengő mayafátyol a szivárványló rothadás volt. Az ördögi pöfeteg felgombázott, tapadt és gennyét fecskendezte. Óriási tulipánokból a pokol kénköve bűzlött és a kelyhekben kolibrik fúltak. Gyógyító füvekben mérgek forrtak. Fatörzseken élősdi hajtás gyöngyözött ki és az ifjú sudarakat megfojtották az indák. A tavakat penész hályogozta. A makulátlan ég jégverést magzott. Szeplők foltozták a nap dicsét. A sáskák és egerek megrágták a vetést. A ragályok rózsái üszkölték a sima húst.
Isten birkózott az ördöggel.
A bozótból veszett fenevadak törtek a nap nyájára és az együgyű hívők vére megöntötte a virágokat. Ő menekült. A felkavart természet utánaköpte szennyét. Utánavetett pányvák elgáncsolták és ő pásztorbotjával védekezett a felgerjedt ármány ellen. De az ő mellében is egymást harapta a jó és a rossz és önmaga elől nem tudott menekülni. Testét kiverték a hét bűn fekélyei. Az irigység sárgája márványozta. Minden pórusa falánkan tátogott. Gerincéből a bujaság szivattyúzta a velőt. A gőg hullává puffasztotta és a rothadás szivárgott belőle. De lelke felkívánkozott az örök életbe.
Csupasz pusztákban botlott, hol a szik virágzik és töviskórók kötik koszorújuk. És a szürke ég ráöntötte ólmát. Sivatagok kemencéje aszalta, hol száradt kutak himlőzték a földet. És ő loholt a kín hiénái elől. Jégmezők buktatták és a dermedt csend betemette. De lelke felkívánkozott az örök életbe.
A világ csúcsánál megtorpant. A világ égrehegyezett tornya volt ez. Az égbeküldött híd letört íve. Égrelihegő nyelv. Oltár.
És ő a csúcsra vonszolta magát. Vérző térddel csúszott a mindenség áldozó asztalához. Csontsziklák élein homlokát görgette. Felhők körülkárpitozták és lábai alatt a villámok fészkeltek. Felágaskodott. Megmart lábai vitustáncot roptak. A megfont szelekkel ostorozta magát. Egzaltált arca tányérján a lelkét nyújtotta fel az égnek. Zokogása szentté szentelte. És megpattanó ihletében kiherélte magát. A vérző bűnt a lábai alá taposta.
A zajlásból felcsattant a csönd és a megtisztult tűz fellobogott. Kinyúlt fakír alakja megfúrta az eget. A jóság obeliszkje lett. Tengely. Statika. Meddő tisztaság. Steril élet. A sziklás geometriában a lecsiszolt hasáb. A jóság ortodox fogalma.
És lenn a hegyek lábánál a bomlottság kerepelt. A szemét füstje áldozott az égnek. A ledérek meghemperegtek a moslékban. Vérből mosták az aranyat. Hinták lengtek fel-le.
De a szentnek megjelent az angyal. A trón pillére. A mennyország kalauza. A meglékelt ég sugarában hullott alá. Anyagtalan szférikus testét rengeteg hattyúszárnyai lendítették és alabástrom kezében a kristályedényt emelte, színültig telve ételével és szerelmével, az isteni kenettel. És a szeráf megváltóvá kenetelte a szentet.
Az ember, aki magában mindent megrendezett, megkapta utolsó transfigurációját. Az elhivatottság stigmái átnyilazták. Az arany dicsfény feje köré hajnalodott. Arcának a szeretet adott sugárzó veretet. Az extázis szele lobogtatta szakállát és elragadta duzzadt köntösét. Ívben nyílt karja és megnyúlt dereka a kereszt vízióját derengették.
A gonoszságot, mit kigyilkolt magából, az egész világból akarta kiölni és a tomboló jóságát írnak csordítani a sajgó metszetekre.
A felvicsorgó ördögöt elűzte tömjénillatával. Kigyomlálta a feltörő gazt. Liliomszállal szétverte a boszorkányok szombatját. Kitörte a kígyó méregfogait. Széttaposta a varangyot. Lekaszabolta a sárkány hét fejét. Korbáccsal verte ki a kufárokat. Kardot köszörült a pogányság ellen.
És a megváltót hiába gázolták le, hiába lőtték keresztül, hiába főzték olajba, hiába dobták prédának, hiába szaggatták szét, hiába taszították szakadékokba, hiába fojtották vízbe, hiába feszítették meg, hiába égették máglyán. Sebei újra begyógyultak, tagjai összeálltak, újrahegedtek. Szárnyakat kapott. A megváltás bujkált és kereste végső inkarnációját.
Köpenyének szárnyát a rajta szunnyadó macskának hagyta, hogy fel ne zavarja. Köntösét felszabdalta és rongyosokat takart be vele. Ingéből erjedt sebekre tépést csinált. Egy kenyérrel ezer éhest lakatott jól. Mannát hullatott az égből. A szomjasoknak a sziklából forrást nyitott. Hajléktalanok fölé fedelet bűvölt. Bélpoklosokkal feküdt le és rózsaillatú testekkel ébredt. Nyomorékok mankóiból furkósbotot faragott. Halottakat rázott fel és életet villanyozott beléjük. Letörte a bilincseket és ablakokat hasított a börtönökbe. Felosztotta az összehordott drágaságot. A fegyverekből megcsinálta az ekéket. Leheletével kiszárította a fertős tavakat. Gátnak feküdt az áradások elé. Pozdorjává törte lelkét és beleszórta az égi fuvallatba. És az elvetett magból száz új messiás sarjadt. Tündöklő gyémántnak csiszolta meg a glóbust. Az imádkozó kezek feltörték az eget és a dolgozó kezek feltörték a földet. A túlvilági pirkadásban a kórusok áradtak és a körtánc forgott az egyik pólustól a másikig.
És a megnyitott egekből Isten nézte a legszebb csillagot.