Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám

Keleti Arthur: PAX VOBISCUM

avagy egy költő pásztorlevele a nyájas olvasókhoz, amelyben Padovában eltöltött boldog napjait idézve látni tanítja, inti, megfeddi őket s végül is megbékél velük [*]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ugy-e nagyon útáltad jó s jámbor olvasó,
a szűk Via San Lucát, az antik Padovában,
a bús szerelmi nőknek szomorú kis utcáját
s a küszöbön gubbasztó, szegény, kis, hervadt nőket,
a sok lelankadt keblet s elkínzott kicsi térdet,
s a zsebretett kezekkel ácsorgó katonákat,
ahogy a szennyes utcán a nőket nézik
búsan s cigarettáznak.

És nedves illatát is a fehérneműeknek,
mik ablakok közt lógtak egy lankadt zsinegen,
a sok csöpp gyerekinget, egykedvű lepedőt
és a trágáran lógó, fodros női nadrágot
s tehénkedő és széles, olcsó asszonyi inget,
miket a szél meglenget s hintáz fejed felett.

Vagy finom érzésedben úgy vélted, vagy füleddel
hallottad is talán, hogy a zsinegről utánnad,
egy fejjel lefelé lógó sápadt s ájuldozó ing
segítségért kiáltott

az omlatag házak közt, mik piszkos, régi szürkék
(s mint kis hajóinasnak szeme oly elrévedt s kék
az olasz ég felettök) s vén kőküszöb megett
a sok bezárt kapúk, ugy-e milyen ravasszak,
sok furcsa figyelőlyuk, vén korokból maradtak
és a fényesre kopott kopogtatók alattuk.

S milyen elzüllött ugy-e, hogy sehol sincsen járda
csak apró kis kövekből göröngyös kövezet,
sok rövid könyökutca és kanyargós sikátor
amikben csak eltévedsz, akárhogy is vigyázol.

S minden házban van korcsma, Bar vagy kicsike Caffé
s előttük a terrasseon számtalan kicsi székek,
az utca közepében kis vasasztalnak dőlve
szegényes emberek iszogatnak s pipáznak.

A sok alacsony ablak virággal és madárral,
rossz, régi kalitkákban (hogy «fogoly» madarak
te sohsem is gondoltad) s a kiszítt szín roletta,
mit a nap dús sugára egész elégetett
és a sárgára hervadt régi mintás créme függöny
mindig csak épp piszkos volt s nem pittoreszk neked.

S a kisvárosi boltok is piszkossak csak s kicsinnyek
s a kedves ódivatú pultok sem érdekessek
s hogy némely pékboltokban szentkép előtt kis mécs ég,
téged sohsem hatott meg s bizton nem szeretted, hogy
ha nincsen dolga épp a boltajtónak dőlve
felhajtott ingujjakban és összefont kezekkel
nézi az üres utcát a boltos és révedten
szivarozgat vagy kedvenc kis ebével bolondoz.

Vagy más kicsi boltokban valamelyik szögletben
egy papagály rikoltoz, mikor belépsz az ajtón,
vagy apró csengő csenget hivogatva gazdáját.

Mindez ugy-e csak furcsa volt néked és nem kedves.

S a régi kis Caffékban az asztalok körül,
s sok szépfejű öreg, ősz padovai polgár,
a vének asztalánál füstöl s dominót játszik,
magában üldögél némely törpe és csonka
s barnaarcú kocsis arany fülbevalóval
s oly sokan hasonlítanak a régi consulokra
és sok van, aki kancsal vagy hályogosszemű
s kendőbe kötött nyakkal párolgó friss kávéjuk
isszák a csészealjról vagy szívják rossz szivarjuk,
sok öreg nagyítóval olvas vagy ép lorgnonnal
s tájképes szelencéből buzgón tubákol s tüsszent,
előttük poharakban az ánizsos víz állong
s az álmos tunya pincér a falnál őgyeleg,
karján hervadtan lengő bús piszkos fehér kendő
s olyan vastag a füst, hogy már vágni lehet

s kakuk, kakuk, kakuk szólal fejük felett,
édes együgyű hangján a régi falióra.

S a piszkos és derengő korcsmaablak megett,
kiszűrődő kis fényük olyan sápadtan bágyad
az utca padlatán, már messziről meglátod,
figyelted az ivókat, hogy kurta kis pipájuk
füstjébe rémlenek vagy lármássan kártyáznak
s az olajlámpás alatt, ami oly búsan pislog
az asztalra borúlva békén horkol egy másik,
töltenek egyre s isznak emelve poharuk
s egy matróz a sarokban búsan harmonikázik

s egy kanapészögletben vagy az asztal alatt
macska görbíti hátát és unalmában ásít.

A kis barok s kávéházak előtt üldögélők,
a nagy terek setétjén lebzselő emberek,
csavargók silhouettje a sarokköveken,
s némely szobrok lépcsein vagy kis hidakon este
hogy a karfára ülve lustán lógatják lábuk,
vagy a karfának dőlve a vízbe rémlenek
s csendesen fütyürésznek vagy épen fuvolálnak,
beszélgető csoportok a templomtereken,
ácsorgó kis alakok és zsebretett kezek,
sok koldusok s csavargók az árkádok alatt
és kongó lépteik, a dolce far niente,
csak naplopás volt néked és sohsem hangulat.

Talán te is ismerted a Piazza Cavour-ról
a kedves fütyörésző kis törpe gyufaárust,
botjának támaszkodva, madárhangon fütyölt
s oly kedvesen minthogyha egy távoli és enyhe
játszi szél szólaltatna rejtett kis vékonyhangú
fuvolát valahol, egy árva soldóért
s még gyufát is adott hozzá s szépen meg is köszönte,
kis templomos öreg, agg gyermek volt ő s hívő
és sírva fohászkodott az üres templomokban
mikor magában volt benn dús méla délután,
s csókokat hintett Néki a gyengéd búcsúzásban

s kirándult a vidékre szép tavaszi vasárnap,
ki a friss zöld erdőkbe hallgatni a madárdalt,
s színes virágot tépni Jézusnak, Máriának,
galambokkal beszélt a napos templomtéren
s fütyölgetett nékik ülvén egy vén kövön,
mint a jó kis Franciscus, Istennek szegénykéje,

megrögzött éjszakázó volt s félénk akár egy kis nyúl
kis ládával nyakában, szegény kis ijedős árny,
a vén falaknak mentén kószált az éjszakában,

S a kis csatorna mentén kalandoztál-e néha?
s láttad-e milyen szép volt a sok kert a túlsó parton,
a régi kerítés s kőfal megül kihajló lombok,
felfutó régi lonc a vén falakon s a repkény
s a vízre csüggedő bágyadt szomorú régi fűzek
s láttál-e a falakon feliratos kőtáblát
s sokat el is olvastál vagy magadban gondoltad:
e szép klassikus tájon járhatott talán Dante
s e csatorna felett állt, a régi vén házsorok közt
a Via Tito Livio-n, a régi kis kőhídon.

S csavarogtál-e sokszor a kis folyónak partján
ahol délutánban vén papok meditálnak
vagy breviárt olvasnak a hosszú szép fasorban
s megálltál-e tünődőn a sok kis régi hídon
s nézted a lomha zöld víz mit is cipel a hátán,
üres csorba palackot, tört galyat, szemetet
s a korlátnak dőlve meg nézted magad a vízben
s a holdat benne láttad s a parti házak képét,
a vonuló felhőket, csillagok tükrözését,
lágy s finom tónusokban s legyezővel kezében
merengő gyászruhás nőt a világos balkonon?

S ablakodban állva vagy megülve a kőparton,
bágyadt sárga gázlámpák szegényes gyér világán,
hallgattad a setétben az érzelmes borbélyok
vidéki érzéseit a méla ocarinán

s érezted-e ilyenkor hogy milyen elveszett vagy
s hogy sír, az este is sír s a csillagok s a táj is
s hogy fáj az életünk jaj! és hogy fáj a magány is,
avagy hallgattad-e üres utcáknak mélyén
a tücskök énekét a pékboltoknak éjjén?

Oh kedves s felejthetetlen szép padovai esték
s Caffé Caggian előtt a tér, alkonyat, este,
holt csatorna, a hold s fűzek közt csonka szobrok,
csavargók silhouettje a tó kőkerítésén,
a szürke kőnek dőlve, lomha és elnyúlt árnyuk,
s mások a hídkarfákon ülnek s lógatják lábuk
s a mélyben, a sötétben, lombok borulatában
bős ölelkező árnyak, katonák és cselédek
s szerte a padokon papirról vacsorázók,

s valami kis lebujban egy kövér himlőhelyes
arcu zenész nyaggatja hibás harmonikáját
s egy kávéházterrasseon hajadonfőt gitáros
kántálja hosszú, véget nem érő balladáját,
körülöttük bámész hálás tapsoló hallgatóság

s a kis házak felett a kémények s a kürtők
silhouettje és némely magasabb kicsi házak
s lombok között a roppant ódon basilicáknak
ónozott kupolái szürkéllnek a holdfényben

s a Basilica Santa Giustina óratornya
az éjfelet üti el méla kongatásokban,
világos óralapja kopottan sáppadoz
s előtte sötéten rebbennek denevérek.

S később aztán a csendben a holdas üres téren
dongását meghallani a magányos legyeknek,
egy kispap siet el vagy csoszogós öregasszony
s papok támadnak elő az utcaszögletekből
s papok, papok, papok lebbennek feketében

ittasok szédelegve magukban támolyognak,
üresen bágyadoznak a kis Caffék s a Barok

s a templomok lépcsőin s a régi háztetőkön
nyivákoló, szerelmes, enyelgő macskapárok,

az árkádok alatt egy hajadonfőt szakállas,
pápaszemes zarándok magános lépte kong

s egy silbak monoton szabályos lépdelése,

az alacsony árkádok össze-vissza vetődő
árnyéka összefut a púpos kőkockákon
és egy hazaigyekvő csengős kicsi carozza
kocsissának kezében stanicliben egy gyertya
fellobbanó világa dereng át a papíron.

S amit még felidézek, láttad te mind e képet?

Szép napos délelőttön a Piazza el Santo-t
sok búgó kis galambbal a Dom előtt a téren
(s lovas Gattamelata-t a legjobb Donatello-t)
s egy kis Bar-ban hűsölve a csíkos ponyva alól
orangeade-ot szürcsölve nádon s americano-t,
nézted a napsütésben a régi szép teret,
csengős kis carozzákat napernyős utasokkal
s láttad a szerzetest játszó sok apró gyereket
kik régi újságokból csináltak csuklyás kámzsát,
a porban üldögélő sok maszatos bambinot
s mise után a téren a régi Dom előtt
beszélgető csoportot s a sok kis öregasszonyt
s hogy birétummal fején s imakönyvvel kezében,
setét lengő köpenyben egy pap ment át a téren
s csodálkoztál e furcsa, régi és méla képen?

S láttad, emlékezel: a templomtér sarkában
vászonernyője alatt a ravasz kegyszerárúst,
akinek «jól» megáldott minden kis holmija
s jelent sok búcsúkat: szelíd halált,
könnyű foghúzást s biztos lutriszámot
s «Per la Madonna!»-sírja, ha drágálsz valamit.

S a régi Via Roma-n sétáltál te is este,
hol elegáns olasz nők járnak és ifjú tisztek
s a kopott utcakőre bágyadt fényeket vetnek
üveges ajtai az apró üzleteknek
s egy sarokkövön ülő, félszemű rongyos koldus
együgyű, régi, bágyadt, elborult, szép, tájképes,
beteg sípládájának bánatán te is sírtál,
s egy mankókon igyekvő bukdácsoló féllábún
vagy a kicsiny kék árvák bús nagycipős csapatján
kiket sötét papok tereltek s bús apácák.

Vagy jobban tetszett néked a napfényes vasárnap,
a kisvárosi corso s a kisvárosi donnák,
a templomból jövő nők, udvarlókkal s virággal,
lengő setét fátylakban a cręperuhás vedovák,
gyászflór megett a sápadt fiatal özvegyek,
szép kis kutyás cocotteok, csillogó ékszerek,
kék s lila harisnyában, széles csattos topánban
karján felöltőjével sétáló sok öreg pap
s nyilas selyemharisnyás s kecses lakkescarpin-es,
szép rózsapiros arcú nyúlánk ifjú papok,
csapatokban vonuló sovány papnevendékek
az újságjaik címét üvöltöző rikkancsok
s újságjukat olvasó méla járókelők,
s pálcájukkal lábszáruk csapkodó piperkőcök
a sétálók lábánál játszadozó gyerkőcök
s az elmaradhatatlan szemtelen koldusok.

S emlékszel még a furcsa utcai figurákra?

Hogy magas kürtőkalapban elégett olajbarna
arculatú, félszemű fülbevalós planétás
gubbasztott madarával némelyik utcasarkon
vagy kártyából s tenyérből jósoló cigányasszony
s hogy tolongott köröttük a furcsa babonás nép

s hogy vándor rajzolók is léptek fel és színes
krétával tájképeket vagy barok figurákat
rajzoltak az aszfaltra s a bámész sokaságnak
hálájából hogy húlltak aztán a rajzra a soldok.

S ugy-e milyen finom volt, ahogy egy régi házból
lila napernyőt nyitva kilép egy szép divathölgy,
egy selyemruhás földi üdvözítő Madonna
és egy monoklis, vékony sétapálcás gavallér,
az antik háttér előtt ugy-e mily jól hatott a
finom elborult, fakó, letompított színekhez,
egy délceg, ifjú, szép tiszt élénkszín parolija
s a bágyadt napsütésben fel-felcikkázó kardja
a régi öreg utcán,

Vagy láttad, hogy a posta világos óralapja
hogy sápad el a hajnal nesztelen érkezésén
s mily szürke s kék tónusokban dereng sok vén kopott fal,

S láttad a korán kelő hajnali figurákat,
péket lisztes kabátban vesszőkosárral hátán
s nagy széles kalapjában a buzgó utcaseprőt

s a városba igyekvő züllött kordékat láttad
s megterhelt bádogcsengős csacsifogatokat

s a vágóhídra hajtott teheneknek bőgését
hallgattad s árusoknak dühös vitatkozását
s kofáknak nyelvelését a régi halpiacon,
kupecek alkuvását a Piazza dell' Erbe-n,
ahol befont sörényű kedves, vékonyka, bájos
kicsi csikók állongtak kocsik farához kötve
vagy anyjuk megé bújva s nyerítve panaszkodtak.

S a pórias nőket nézted fekete kendőikben
s magas hajtornyaikkal milyen szépek s komollyak,
hármasban összefogva és vidáman csevegve
haladtak át az utcán, kis hidakon s a riván,
nyakukon bársonyszalag és rajt aranymedallion
vagy setétszín kövekkel kirakott kis keresztek.

S falak mellé húzódva, amíg szapora esső
verte a régi utcát s málladozó tetőket
s a sikátorok gőzös homályos kis korcsmáin,
hol olajban sült halnak nehéz szaga terjengett,
láttad mennyi a furcsa különc, barok alak?

És rongyos kis útszéli vegyeskereskedések
illatára emlékszel s az ostorszíj szagára?

S láttad a városvégen boltja előtt hajnalban
a sózott halat a boltos a határköveken
verte fafejszével puhára, laposabbra:
már felemelkedett volt feltűrt ingujjú karja,
ahogy elkésve szólalt az ütés tompa hangja
vagy megfordítva még jobb: az ütés tompa hangja
szólt elébb s csak utána sujtott le izmos karja,
a dolgok logikáját ekkép zavarta össze
fölényes jókedvében a tér játszi visszhangja.

S a városvégi kormos setét kovácsműhelyre,
az állongó lovakra emlékszel s hogy vasárnap
egy kis madárka is ült dalolgatva az üllőn?

S hiába sorolnék fel sok mást is ami kedves,
olyan hiába volna s ha még olyan finom is,
te a hangulatokba sohsem leszel szerelmes.

Mert sokat is bánod te, akármit is beszélek,
mit is érdekelt téged a kisvárosi élet,
a kisvárosnak csendes, egyszerű régi bája,
a régi architektúrák s az élet gráciája,

halott város volt néked Padova csak unalmas
szürke holt «citta morta» s bizony hogy nem szeretted,
nem szeretted, mert arra emlékeztetett minden,
hogy elmegy, elmúlik minden, minden hiába úgyis
és kérlek ne nevess ki én épp ezért szerettem,
a hervadás líráját szerettem s bús varázsát,
hogy finoman haldoklott ott minden s egy morbidezza
volt s olyan édes édes és jó volt ennek magam megadni.

Vagy annyira szeretted a hangulatokat,
hogy szerelmes is voltál a citta antica-ban
s kis donnádnak vasárnap adtál találkozót,
egy vén oltár előtt a régi Domban
s virágot szorongatott a szíved s a kezed?

S mondjad gondolkodtál-e a vén asszonyokon?

Fakó kopott gallérban vagy fekete kendőkben
elhervadt ráncos arccal s elhervadt fejkötőkben
jó kis ájtatosok, kis kék rózsafűzérrel
s imakönyvvel kezükben, a misékre sietnek
a kis házaknak mentén - a hajnalira vagy az estelire épp -
a régi város kedves, sejtelmes, meghitt csendjén
s hervadt kis jámbor testük épp alig hogy cipellik.

S kik a vén harangokat olyan nagyon megértik
s egész eligazodnak azoknak sok tanácsán
s hogy hogyan is tegyenek, tőlük sokszor megkérdik
s szépen hallgatnak rájuk és úgy is cselekednek

s éppen úgy lengnek mint ők csak setétebb harangok.

S mi mindent is nem kérnek szegények Szent Antaltól,
vagy egy másik jó szenttől s gyújtanak érte gyertyát
s «Ex Voto» felirásos ezüst szíveket adnak,
hogy ha meghallgattatott kérésük és ezüstből
apró kis mássait is a fájdalmas tagoknak
és vastag ezüst láncot s szépmívű antik gyűrűt.

S láttad a gyógyult sánták köszönőiratait
az oltárfülkék falán s alácsüngő sok mankót?

De ugy-e hogy nagyon is egyűgyű volt ez néked?

S a Szent Koporsójánál az elragadtatásban
térdeplő és tolongó, égnek fordult szemű
s alélt, lehullt szemhéjú jámbor híveket, láttad?
a Koporsó kövéhez, hogy apró keresztjükkel
vagy kis imakönyvükkel éppen csak illethessék,
mily görcsös, izgatottan nyúltak: kezek, kezek

s csókjaikkal borítják aztán a szentelt tárgyat.

S mondd mikor is álltál meg egy monostortornácon
hova Baedekkeredből kerültél csak véletlen,
mert benne volt a könyvben s még otthon olvasád,
megnézted az olasz hanyatló napsugárt,
a táj bágyadt arannyát a campagnán, a fákon,
régi kedves kertekben s a virágos gyepen
s a sok lonc befutotta, csonka vén szobrokon
s a sírköveken is, régi, kopott falakban
s érezted milyen szép a békés nyugalom
egy oszlopnak dőlve meg a boltíves tornácon.

Nem hiszem hogy érezted, avagy hogy szépnek láttad
s a kongó folyosókon nem élvezted a lábad

És az emlékezésben, ahogy én itt idézem,
a szépségben amiben elmerűlt a szemed,
nem fogsz lerészegülni s sohasem lesz neked,

s fájóbban szebb, mert elmúlt, a régi életed.

Te a múlt szerelmekre s letűnt gyermekkorodra
gondolva nem mélázol: már Vesztett Paradicsom
s mert visszahozhatatlan, mindennél édesebb,

a Múlt varázsát te meg sohasem értheted
s neked sohasem is fáj s ha akármilyen méla,
a múltak antikával s Claude Lorrain-i táj.

Mert úgy-e más az élet s néked sietned is kell
s nem érsz rá bíbelődni a múlttal, emlékekkel
s versekkel, mik virágok halott szerelmek sírján,

o sancta simplicitas, boldog egyűgyűségben,
jó meghagylak hitedben, hogy az életed «élet»
de úgy-e nem haragszol, ha tovább is beszélek?

E finom régi festő képei nékem élnek
méla, epedő tájak s bánatos naplementék,
sejteni lehet inkább mint tudni hogy a festék
a régi, törött vásznon fakulva mit jelent,
mert én ilyennek látom a tűnt idő homályán,
múlt elborult napjaim a régi életem.

És abban igazad van, hogy én könyvekből látom
ilyennek s sok vén képből, szobám négy fala közzül
s hogy már lemúlt és avitt, hervatag kultúrákból
nézek ki a világba s azért látom ilyennek
s életre keltek mindet szívemmel a világon,
különben mit se látnék a Claude Lorrain-i tájon.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

[*] Részletek egy nagyobb munkából.