Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · PATAKI JÓZSEF: BÁNK BÁN

PATAKI JÓZSEF: BÁNK BÁN
Szereptanulmány (Második, befejező közlemény)
IX.

Ötödik felvonás. A királyi nagy palota terme gyászkárpitokkal bevonva. A királyné holtteste a ravatalon. Udvornikok, nép, majd a király több zászlósurakkal, Izidóra, asszonyok. Mind gyászban.

A színpadi rendezők leginkább ezt a felvonást kifogásolják. Azt mondják, nincs benne elég mozgás, s hogy különösen az elejétől végig bent álló néma személyzet mozdulatlansága teszi az egészet csaknem tablószerűvé.

E kifogásból csupán csak annyi az igaz, hogy a felvonás eleje egy kissé csakugyan mozdulatlan. De ebben a mozdulatlanságban egy királyhű országnak mély megdöbbenése van megrögzítve. E mozdulatlanság tehát nagyon is drámai.

Itt a sok mozgás különben egyenesen visszatetsző volna. Elvégre halottas házban vagyunk, ahova nem illenek a rikító színek. Itt a meggyilkolt királyné ravatala mellett lábujjhegyen járnak és letompított hangon beszélnek az emberek s még a fiatalosan törtető Sólom mester is hangfogót tesz a szájára, mikor egy öndicsekvéssel jelentést tesz a királynak a lázadás kitöréséről, elfojtásáról s az általa gyilkosnak vélt és megsebesített Petúr bán elfogatásáról.

Sólom mester bejöttétől kezdve egyre mozgalmasabbá válik a felvonás. Fegyveres őrök hozzák egymásután a két elfogott bojóthi testvért - Simont és Mikhált -, akik szintén az előzményekről világosítják fel a királyt. Vallomásuk, különösen Mikhálé, a királyné ellen irányul. A király azonban nejét ekkor még ártatlannak vélvén, nem ad hitelt szavuknak s elparancsolja őket. Mikhál erre - a királyra bízván Bánk gyermekét, akit magával hozott - öccsével együtt távozni készült.

Éppen ekkor lép be «egész elszánással» Bánk s első dolga «szerette gyermekét» megborzadva elkapni a király elől, nehogy «a kis Béla» sorsára jusson, aki egykor «atyja vétke végett elvesztette két szemét.»

Bánk fellépésére s szavaira nemcsak Mikhál reagál, ki a kisfiút mind a két kezével ijedten magához kapja, hanem az összes jelenlevők is. «Mind zúgnak» - adja a mindig jellegzetes utasítást Katona. (Ti. méltatlankodnak Bánk viselkedésén, melynek okát - Melinda gaz elcsábítását és Bánk gyilkos voltát - természetesen nem tudják.)

Bánk ezután önérzettel, sőt a kisfiával való jelenet vérlázító hatása következtében csaknem durva nyersességgel s nyakláncát - «a hatalom jelét» - Gertrúdisz koporsója aljára vágva jelenti, hogy a királynét ő ölte meg.

Ezt a kijelentést az előbbinél még nagyobb felzúdulás követi. De hát hogy is ne! Hiszen a jelenlevők csak most tudják meg, hogy maga a nádor gyilkolta meg a királynét, akit - íme - még holtában is bántalommal illet!

A király néma fájdalma s a «nagy zúgás», viszont Bánkra is hatással van: «vége!!» - mondja mély megilletődéssel. E megilletődés azonban csak egy pillanatnyi. Bánk újra erőt vesz magán és tettének igazolásául felsorolja a királyné bűneit. Erőt ad neki az a tudat, hogy felesége elkerítőjét büntette meg s hogy ezzel egy belső háborútól mentette meg az országot, mely a királyné nemzetietlen uralma ellen már-már nyílt lázadásba tört ki.

A király nem ad hitelt e vádaknak és Bánkra mutatva kiadja a parancsot:

«Vigyétek el, míg el nem érkezik bírája!»

Bánk azonban dacos önérzetében szembeszáll a királlyal is:

«Az te nem lehetsz, szerette
királyom. Árpád és Bor vére közt folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet.»

Majd erős szemrehányással, sőt vádlólag folytatja:

«Jobban be van neved
mocskolva, mint az enyém. Nézd azt! amott
hurcoltatik Petúr bán és egész
háznépe lófarkon. S azt kurjogatják,
hogy: éljen a király!»

A Petúr bánon elkövetett kegyetlenség, mely tulajdonképpen az országba csődített idegenek műve, egy kissé mintha Bánk pártjára terelné a jelenvalókat különösen, mikor a mentegetőzve távozó Sólom visszajövet jelenti, hogy közbelépte késő volt, Petúr kiszenvedett.

Sólom jelentéséből megtudjuk, hogy a büszke bihari ispán még haldokolva is hű maradt magához. A királynét átkozta utolsó perceiben is - és az alattomos gyilkost.

Petúr átka szívén sebzi Bánkot:
«Petúr engem átkozott alattomos
gyilkosnak!»

- mondja olyan mély megrendüléssel, hogy Mikhál jónak látja mintegy enyhítésül utána tenni: «és a nagyasszonyt!»

A környezet ekkor még inkább Bánk pártján van: a király hiába szólítja fel a «jelenvaló leventák»-at, a királyné jó nevéért senki sem hajlandó megvívni, úgy hogy maga a király kénytelen - kardot húzva - a meggyilkolt királyné lovagjaként fellépni: «Állj ki» kiáltja Bánknak.

A király lovagias felbuzdulása Bánkot mélyen meghatja s legnemesebb monarchikus érzelmeit szólaltatja meg. Kardját ünnepélyesen a király elé téve csaknem áhítattal mondja, hogy ő a királlyal, aki előtte szent -, nem harcol.

Ez a festő ecsetjére kínálkozó gyönyörű jelenet, melyről a magyar királyhűség szobrát lehetne megmintázni, általános meghatott tetszést vált ki és Bánkot még az udvari nép előtt is csaknem rokonszenvessé teszi.

A közvélemény csak akkor fordul Bánk ellen, mikor a besiető Miska Bán vallomásából nyilvánvaló lesz, hogy a királyné utolsó szavaiban ártatlannak mondotta magát, s hogy a haldokló Biberach is ezt vallotta ...

Bánk sorsa most már a közmegvetés. A fiatal Sólom, ki a királyné jó nevéért indul Bánkkal megvívni, most nem akarja kardját «egy alattomos gyilkos»-éval összemérni...

Bánk érzi, hogy szembekerült a közfelfogással, mely őt teljesen elítéli.

De a két haldokló egybehangzó vallomása is megrendítő hatással van reá. Keresztényi lélekkel fel sem tudja tételezni róluk, hogy végső perceiben ne az igazat mondják. Ezért áll «oszlopmódra, földre szegzett szemekkel.»

Míg Bánk belső összeroskadtságában s mintegy kipellengérezve áll - mit sem tudva a körülötte történtekről, addig egy túlbuzgó zászlós úr Bánkot fiával együtt el akarja vitetni. Mikhál kegyelmet kér a kisfiú számára, a király azonban kitérőleg válaszol, úgy, hogy Bánk szívében újra feléled a gyanú, hogy a király ősi szokás szerint az apja vétkéért a fiút is büntetni akarja. - Bánk erre - fia védelmére kardot húz, de ugyanazon percben egy pásztori sípon Melinda kedvelt dallama hallszik ... Jön szomorú ábrázattal Tiborc ... Hozzák Melinda holttestét és Bánk bűnhődése ezzel a tetőfokát éri el.

Egy nagy míveltségű régi magyar színész, név szerint Takács Ádám, aki a 40-es években többször látta Bánk szerepét Lendvaytól «tökéllyel adva», így emlékszik meg e nagy magyar művésznek V. felvonásbeli játékáról.

«Lendvaynak igen nagy segélyére és előnyére szolgált mozgékony arca, mely mindenféle belső indulatot képes volt hűn visszaadni. Például: midőn Bánk a király előtt kardot ragadott s azon pillanatban meghallá a síp hangját, mely Melinda holttestét kíséri, dúlt, vad arca lassan a fájdalomnak oly kifejezésébe ment által, hogy a közönségnek megeredének könnyei. Midőn pedig ez alatt karja lassan lehanyatlott és a kard önkéntelenül kihullott kezéből, s az ez által okozott zörej kissé magához téríté, e két szót: «Mikhál, Simon!» olyan szívszaggató hangon rebegé, mely visszaemlékezésében lelkének minden szenvedését magában foglalta. Melinda fölött ezen szavakat is: «Nincs a teremtésben vesztes, csak én s nincsen más árva, csak az én gyermekem!» a kétségbeesés és reménytől fosztottságnak oly kifejezésével hangsúlyozá, hogy a király szíve csakugyan megeshetett rajta.»

Bánk egyéni tragikumát illetőleg Melinda halálával be is fejeződhetnék a darab. Csakhogy Katona drámájában nemcsak Bánk egyéni tragikuma nyilatkozik meg, hanem véges végig ott vonaglik benne ez a sok keserű sérelem is, amely az országot éri Tiborc panaszaiban. Petúr kifakadásaiban a magyar nemzet jajszava van összesűrítve. A drámának egyik láthatatlan főalakja az a szomorú Magyarország, mely a bűnös királyné zsarnoki uralmát nyögi. Sír a magyar föld mindenfelé s itt-ott fenyegető moraj hallatszik belőle.

Bánk bán költője érzi, hogy a megbántott országot ki kell engesztelnie. Bánk összeroppanhat, Petúrt agyontiporhatják, de Magyarország csak győztesen kerülhet ki a tragédiából.

S a kiengesztelődést a legméltóbb ajakra, a magyar király ajkára bízza a költő...

Gyulai Pál nem jól ítélte meg II. Endre alakját. Ő egy gyenge királyt lát benne, aki «félelemből játssza a nagylelkűt». Holott Katona nem is a történelmi Endrét festi, hanem olyan királyt állít elénk, amilyenre szüksége volt. Az ő Endréje bátor, lovagias, igazságos és bölcs, aki azt tartja, hogy nem szabad sírnia, mert könnyeitől nem látná meg a jobbágyok könnyeit. Bánk bán Endréje fel tud emelkedni a tragédia magaslatára. Ez az Endre olyan lelki erővel rendelkezik, hogy el tudja fojtani magában az embert és király tud maradni mély gyászában is. Hogy ő maga «gyenge Endré»-nek meri aposztrofálni magát, nyilvánvalóan nem gyöngeség jele. Sőt ellenkezőleg! Az a kijelentése, hogy «büntetni nem tudtam, nem mertem is» egyáltalában nem magyarázható félelemre. Nem azért nem mer büntetni, mintha félne a forradalomtól (hiszen a békétlenek le vannak győzve, el vannak fogva, vezérük pedig meghalt), hanem érzi, hogy nem volna igazságos a büntetése. II. Endréből itt is a király beszél, a magyar király. Nem vak ösztön szerint cselekszik, nem a bosszúvágy vezérli, hanem igazságot akar szolgáltatni. És ezzel mintegy példát mutat Bánknak, hogy miként kell egy ország vezéralakjának (az volt Bánk is!) viselkednie, ha egyéni sérelem éri. Endre a ravatalon is csak eleinte látja a holttestben nejét is ekkor még szándékában is van a büntetés, de később - a cselekvény folyományának hatása alatt - csak a királynét látja benne, a királynét, aki a magyarságot elnyomó politikájával nagyot vétett az ország ellen. Ezért nem mer büntetni. Érzi, hogy nincs helye a büntetésnek. Bánk, aki elvégre mégis csak vétett az erkölcsi világrend ellen, már eléggé megbűnhődött, most tehát a megbántott országot kell kiengesztelnie. A király most már teljesen fölülemelkedik a maga egyéni sérelmén és így fejezi be a tragédiát:

«Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk,
előbb esett el - méltán - a királyné!»

Nemesebb kiengesztelődést nem ismerek a drámairodalomban.