Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · PATAKI JÓZSEF
A királyné legelső szavai erre a levélre vonatkoznak, de miután azt csak az V. felvonásban olvassák fel, a néző nem tudhatja a szavak valódi értelmét. Ezt a homályos részt - Katona szellemének megsértése nélkül - úgy lehetne a színpadon megvilágítani, hogy az udvornik a függöny széthúzásakor tényleg olvasná a levél végső sorait:
« vegyen kegyelmed
Kormányzásban más szabásokat! ...
Itt pártütéstől félhetünk! ... » stb. stb.
Erre aztán mondhatná a királyné:
«Csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik!» - és szavai nem lennének a közönség előtt éretelmetlenek. (A Nemzeti Színházban egy idő óta ezt a sort egy versláb elsikkasztásával így mondják: «Csak szúnyogok, csak
- «Elég!» - mondja ezután a királyné. Ez már a történelemből való felolvasásra vonatkozik. De baj van ezzel is. Mert a néző nem tudhatja, hogy a könyv, melyet az udvornik az asztalra tesz, éppen a világtörténelem könyve! - Ezen meg úgy lehetne valamennyire segíteni, ha a királyné később, amikor utasítása van, hogy a könyvet a kezébe veszi, egy rövid ideig olvasna is belőle s az olvasásból nyert impresszióként mondaná: «Hogy nem lehet Sólon és Lykurgos - asszony!»
A királyné jellegzetes magányát (a nagyravágyó asszony a világtörténelmet olvassa!) Izidóra zavarja meg, aki csalódván Ottóban engedélyt jött kérni, hogy hazájába visszamehessen. A királyné Izidórától értesül a történtek felől. Tőle tudja meg, hogy Ottó a Biberach-adta porok segítségével elcsábította Melindát s hogy a bosszúszomjas Bánk itthon van. - A királyné e hírre «megmerevedik». Látja, hogy a botrány, amitől a legjobban fél, elkerülhetetlen. Ezután már nem is tud Izidórára figyelni, hanem mély elmerülésben a botrány következményeit latolgatja.
De a veszély nem riasztja vissza az uralmát féltő, gőgös asszonyt. Ellenkezőleg. Elhatározza, hogy szembeszáll vele. Ezért hívatja előbb Melindát, majd amikor látja, hogy e szegény tébolyulttal nem tud boldogulni, magát Bánkot.
Közben Mikhál bán ront be, kit a maga kértére a békétlenek küldtek követségbe. Mikhál összetett kézzel, letérdelve kéri Gertrúdiszt, hogy ne törjön a magyar érdekek ellen. Mindhiába. Gertrúdisz hajthatatlan s a békétlenek névsorát követeli. Mikhál nem hajlandó őket felfedezni, de egy megható elbeszélésben (melyet a színpadon az érthetetlenségig meg szoktak kurtítani) kikottyantja Simon nevét. A királyné erre elfogató parancsot ad ki Simon bán ellen és elfogatja Mikhált is.
Ilyen előzmények után lép be Bánk. - Arcán látnunk kell a teljes elszánást. Ő már úgy lép a terembe, hogy onnan csak bosszúja végrehajtása után fog távozni. Erre nézve odakint minden szükséges előkészületet megtett. Kiadta a parancsot, hogy a királyné szobájába senki be ne bocsáttassék. (Ezt ő maga mondja el később, mikor a királyné segítségért akar kiáltani: «hasztalan kiáltsz te most, mert nem szabad bejönni senkinek is: úgy parancsolá Bánk bán, Magyarország királya!»)
Bánk lelke tele van szikrázó indulatokkal, melyeket alig bír féken tartani. Letompított, rövid mondatai, melyek a belső küzdelmet takarják, a látszólagos meghunyászkodás ellenére is vészjóslóan hangzanak.
A királyné is érzi a veszedelmet: «remegve néz a földre» és úgy kérdi: «Bánk? A nagyúr?» Bánk még tartja magát, de mikor a királyné hitvesét említi, egyszerre szétpattannak a magára erőszakolt nyugalom dongái:
«Való, hogy én házas vagyok,
de hitvesem nincsen!»
Gertrúdisz egy ideig nézi Bánkot (ti. nem tudja szavait mire vélni), végre elsiet. Távozása azonban nem jelent megfutamodást. Hiszen ha menekülni akarna, nem jönne vissza később Melindával.
Salviniék előadása alkalmával a királynét egy G. Alliprandi nevű színésznő - akinek egyéniségében sok méltóság volt - kerítőnek ábrázolta. - Téves felfogás. Legalább is túlszínezése a jellemnek. Gertrúdisz ugyan ledér asszonyok módjára túlságosan érdeklődik öccse szerelmi ügyei iránt, de sokkal óvatosabb még Ottóval szemben is, hogy nem kerítő színében tüntesse fel önmagát. Ő kétszínűen beszél még öccsével is. Mintha azt mondaná; tedd, de ne mond, legfeljebb majd nekem súgd meg azt eredményt. Arról persze halvány sejtelme sincs, hogy Bánk az ő ravasz, kétszínű beszédének - az I. felvonásban - fültanúja volt. Nem is sejti, hogy Bánk őt tartja a merény értelmi szerzőjének. Fél ugyan a következményektől, de Ottó - és nem maga miatt. Főleg pedig a botránytól fél. Azt szeretné hát valahogy elsimítani. Ezért ment ki Melindáért.
Bánk közvetlen a királyné távozása előtt éppen azon a ponton volt, hogy Gertrúdra sújtson. Erre irányuló mozdulatát már nem is tudja egészen visszatartani: kardját önkéntelenül félig kirántja és vészesen hördül a távozó után: «Jó angyalod susogta ezt neked!»
Igen kényes pont. A színpadon csak egy hajszál választja el a nevetségestől. S csak úgy éri el a kívánt hatást, ha érzelmi előzményeit teljesen éreztetjük. Bánk hangjából s egész magatartásából már a
Bánk azt hiszi, a királyné végleg eltávozott, hogy tehát egyelőre neki sincs itt mit keresnie. Ezért szólítja Tiborcot, akit magával hozott. Mintha azt mondaná: Gyerünk Tiborc! - Nincs ugyan utasításba adva, de azért akár meg is indulhat, mintha távozni akarna. Egész valója azonban annyira telítve van túláradó indulatokkal, hogy nem képes távozni. Egy-két lépés után megáll s miután forró indulatait tettekben le nem hűthette, azok most szavakban kívánkoznak ki belőle:
«Nagyravágyás, büszkeség,
kecsegtetés, hízelkedés, csupán
csak csillogó fények s hogy mégis az
asszonyt becsalhatják a bűn fenék
nélkül való mocsáriba - ! »
- mondja azon ajtó felé fordulva, amelyiken a királyné távozott. E monológnak első része ui. a királynéra vonatkozik s csak később terelődik át benne a súlypont Melindára, amikor az indulat éle egy kissé el is simul, hogy aztán annál inkább kiélesedjék! E monológ különben nem olyan magába mélyedő, mint Bánk többi magánjelenete. Itt inkább a düh kívánkozik ki Bánkból. Dühös kifakadás ez, mely a végén csaknem káromlássá fajul:
«Óh semmi sincsen oly gyalázatos,
mint visszaélni az asszonyi gyengeséggel!
Az alkotónak szentségébe be-
törés ez és kigúnyolása, hogy
a legcsekélyebb férgecskének is
teremte oltalom-fegyvert, csupán
az asszony-állatról felejtkezett el.»
Hogy ezt a szerző is így képzelte, arról Tiborc a bizonyság, aki e rettentő szavak hallatára térdre esik és Istenhez fordul:
«Uram bocsásd meg,
beszél
De jön vissza a királyné és magával hozza Melindát: «Itt van» - mondja mintegy válaszul Bánk ama kifakadására, hogy hitvese nincsen.
A szerencsétlen Melinda látása Bánkra fájdalmas hatással van.
Haragja letompul s fájó elfásultság váltja fel. Mikor pedig elmondja, hogy kisfiát a tömlöcbe menő Mikhál gondjaira bízta, a könnyezésig ellágyul. A királynét bosszantja az ellágyulás: «Távozzatok» mondja kelletlenül.
Bánk rezignált lelki-állapotában bosszújáról megfeledkezve gépies fásultsággal mondja: «Jobbágyaid vagyunk». S már indul is Melindával.
A királyné teljes meghunyászkodásnak gondolván e szavakat, alkalmasnak véli az időt a botrány elsimítására. - Odaszól hát Bánknak: «Maradj te.» Bánk csak most ocsúdik fel és egyszerre eszébe villan bosszúja: «Vége, vége már neki!» hörgi a «falhoz tántorogva».
Mélyen megható Melinda és Bánk búcsúja. Mintha csak sejtenék, hogy örökre búcsúznak.
Bánk szerepében és tragikumában általában a legkimagaslóbb motívum neje iránt való szerelme. S ha Gyulai Pál tanulmányában ezt egészen kihagyta is Bánk tragikumából, a színésznek nem szabad kihagynia. Bánk tragikuma: Melinda elcsábítása, bűnhődése: Melinda halála. Bánk mély érzésű ember, és szerelmes férj. A meleghangú, ábrándos, de mégis szenvedélyes idősb Lendvay ezért volt jobb e szerepben, mint a kissé darabos és rideg Egressy, akinek tulajdonképpen Petúr volt a szerepe.
Melinda és Tiborc távoztával csak a két ellenfél marad a küzdőtéren - és megkezdődik a párviadal. A királynénak kitűnő emberismerete van: ő támad először, hogy felülerekedhessék. - Hiábavaló törekvés! A húr Bánk lelkében a végsőig meg van feszítve, s az arról elpattanni készülő nyílat már visszatartani nem lehet. - Most már hiába parancsol távozást a királyné, Bánk nem engedelmeskedik, sőt «közelebb lép» és dacosan mondja:
«Nem!... Avagy azt
hiszed, nem maradtam volna itt
parancsolásod nélkül.»
(Ebből is látni való, hogy iménti távozási szándéka csak önfeledt, gépies mozdulat volt. Bánk nem távozott volna el, visszajött volna. S ha tán e tekintetben kissé habozott is - meglehet, tán nem maradtam volna mégis itt,» vallja be önmagának - az csak Melinda iránt való gondoskodásból történt, akit jobb szeretett volna személyesen ősi várába elkísérni. No de azért nem bánta meg, hogy itt maradt, hiszen «Melinda helyett köszönni kell!»)
Érdekes, hogy egy-két régi színházi referens hosszúnak találta a királyné és Bánk között való párbeszédet. E jámbor vélemény persze ismét csak a darab nemértéséből keletkezett. Ezek a rövidlátó tudósító urak nem vették észre, hogy itt minden szó belső szükségből tör ki a szereplők szájából; nem vették figyelembe, hogy Bánk, aki még e nagy felindulásban is méltó akar önmagához maradni, csak úgy szó nélkül nem ölheti meg a királynét. A puszta gyilkosság neki nem is volna elégtétel. Ő nem gyilkolni akar, hanem törvényt ülni a bűnös királynén! Ezért hivatkozik tisztségére: Én urad s bírád vagyok s míg a király oda leszen, királyod is vagyok! Ezért sorolja el azokat a bűnöket, melyeket Gertrúdisz mint királyné és mint magánszemély ellene s a magyar nemzet ellen elkövetett.
Bánk úgy áll itt, mint egy büntető Nemezis! Nincs a kezében törvénykönyv, nincs rajta bírói palást és mégis ítél. Hogy nem tud teljesen az ítélő bíró tárgyilagos álláspontjára helyezkedni és azon végig megmaradni, azt felkorbácsolt lelkiállapot hozza magával. De hiszen ez éppen így van jól. A dráma folytonos belső küzdelmekből áll. Nos tehát Bánk is küzd: a
A jelenet folyamán Bánk ismét arra a pontra jut, hogy gyilkolnia kellene, de ekkor a királyné segélykiáltására megjelenik Ottó, aki azonban Bánk láttára ijedten visszarohan és becsapja maga mögött az ajtót. Bánk rettenetes dühe most Ottó ellen fordul. (E jelenetben hatalmas volt E. Kovács Gyula, aki teljes erővel az ész nélkül menekülő Ottó után vágta hirtelen kihúzott kardját.)
Bánk hasztalan igyekezvén a bezárt ajtón Ottó után rontani, rettentő átokban tör ki. A királyné pedig látva, hogy Bánk figyelme róla lesiklott, menekülni akar, de Bánk utolsó szavára: («örökre átkozott légy, átkozott! és átkozott a hely, melyben születtél») mint egy tigris, nekidühödve tőrt kap és e szavakkal: «hitvány! ne bántsd hazámat!» - Bánkba akarja ütni. Bánk azonban kitekeri kezéből a gyilkot és a menekülő királynéba döfi.
Bánk dühe már Ottó megjelenése előtt is tetőponton volt; Ottó láttára azonban még magasabbra hágott. Az indulatnak oly magas foka ez, ahova az ész már fel sem ér. Ezt az indulatot már nem lehet fékezni. Ez paroxizmusa a dühnek. Bánk itt egészen magánkívül van s csak akkor eszmél magára, mikor Gertrúdiszt összeesni látja.
A nagy Lendvaynak e jelenetben való játékáról az egykori kritika így emlékszik meg: «Színészi míveltségnek igen szép jelét adá, mikor Gertrúdiszt megölvén - percekig mozdulatlanul, némán rámeredett a holttestre.» - Aki Lendvay arcát és híres arcjátékát, mellyel egymagában mindent ki tudott fejezni, ismeri, egész hűen el tudja képzelni, mennyire igaz és milyen megdöbbentő lehetett e jelenet.
Bánkra rendkívüli hatással van a gyilkosság, melyet a lángeszű szerző csodálatos művészettel és tökéletes lélektannal úgy előkészít, hogy azt a kontemplatív hős kénytelen végrehajtani. Nem önvédelemből - mint egyesek vitatják -, hanem
A színésznek tehát a szerző intenciójához híven olyan ökonómiával kell beosztani szerepét, hogy az indulat itt érje el tetőfokát s teljes fékevesztettséggel. Ez az indulat oly nagy, hogy utána már csak a teljes kimerültség következhetik. Ezt még fokozza a gyilkosság érzete, mely moraliter nehezedik rá Bánk lelkére. Ez a testi-lelki depresszió nyilvánul meg Katona hősének fuldokló felkiáltásában: «Ki! ki! A tető mindjárt reám szakad!» - Bánk futni szeretne innen, de nincs hozzá ereje. Csak vánszorogni tud.