Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám

HEVESY IVÁN: A POLITIKAI PLAKÁT

A magát tisztán és teljesen világnézeti, aktív művészetnek hirdető «képarchitektúra» a kubizmusból nőtt ki. Egyszerű geometrikus formákat épít elvont ornamentikus rendszerré, hogy ezeknek a geometrikus elemeknek a kombinációival egy szellemi architektúrát, egy új világérzés sematikus képét mutassa meg és ezzel a megmutatással propagálja ezt az új világérzést.

A képarchitektúra, mert túlzottan és mereven képvisel egy elméleti álláspontot a művészet és a világnézet viszonyáról, épp e túlzottság és merevség miatt kirívóan megmutatja annak az elméletnek a képtelenségeit, amelyből megszületett. Mert az kétségtelen, hogy minden ábrázolás nélkül maga a formaépítés mélyen jellemző valamely világrend életszemléletére és struktúrájára, nagy tévedés azonban megfeledkezni arról, hogy a világrend jellemző kompozíció sémáját csak a világrend és a világnézet teljes kialakulása hozhatja meg. Nem is beszélve arról, hogy még ha sikerülne is már megtalálni az új világrend formáját, annak kiépítése érdekében nem lehetne úgy végezni propagandát, hogy megmutatjuk annak a világrendnek kompozíciós sémáját. Nem lehet absztrakt ábrákkal agitálni az új kultúráért, miként a katakombák művésze sem úgy terjesztette az új hitet, hogy elvont piramisformákat kombinált a síkon, azon az alapon, hogy az ezer év múlva kialakuló keresztény világrend kompozíciós sémája a piramis, hanem úgy, hogy az új etika és az új vallás eszméit konkréten ábrázoló vagy szimbolikus képekbe testesítette meg. A katakombák művésze nemcsak azért nem dolgozhatott elvont piramisformákkal, mert a puszta konstrukcióséma ábrázoló tárgyiasság nélkül híjával marad minden propagatív és agitatív erőnek, hanem azért sem, mert abban a korban élt, amikor egy új eszme és új rend még csak forrongó kialakuló korszakában volt és még nagyon távol attól az időtől, amikor azok már egy sematizált formába alakulnak. Ugyanez a helyzete van a mai művésznek is az új világrenddel szemben. Annak a konstruktív sémáját még sejteni is alig lehet, nemhogy megrajzolni annak stilizált vázát. Egy új kultúra kezdetének kezdetén vagyunk csak és azért annak legfeljebb etikai tartalmából érezhetünk és fejezhetünk ki valamit, mert formája még ködösen is alig bontakozik. És így a mai művészi alkotások, például a kubista képek csak annyi kapcsolatban vannak a jövő világnézetével, hogy nagy erővel árulnak el hatalmas vágyat a formálódás, a lényeget mutató konstrukció felé. Nem érzékíthetik az új világ képét, mert nem érzékíthetnek valamit, ami még nincsen. A művészet próféciája csak a már teljes erőben megmutatkozó, de még tudatossá nem vált, kaotikus tömegérzések tiszta megsejtésére és kifejezésére vonatkozhatik, nem pedig messze előre, a talán csak évszázadok múlva kialakuló fix formát öltött világérzés alakjára. Elvileg és történetileg egyformán jól bebizonyítható, hogy az új kultúra küszöbön álló művészete, főként kezdődő korszakában semmi esetre sem lehet absztrakt vagy sematikus művészet, mert a tömegekhez nincs semmi útja az absztrakt művészeteknek, és azért nincs sem propagáló sem ható erejük egy alakuló kultúrának a megteremtésére.

Az új művészet, a jövő művészete, csak tömegművészet lehet, mert egy alakuló kultúrával elválaszthatatlanul együtt fejlődik egyaránt mint ok és okozat egy kollektív és etikus szellem, amely egy közös hit bizonyosságában kapcsolja össze az összes embereket. A közös hit és közös vallás szimbólumokba testesült tartalma közös mindenkiben és mindenkit magában foglal. Az új művészet mindenkihez szól, mert tartalma mindenki hite, nem kell hozzá felemelkedni, és nem kell hozzá leszállni. De mert tömegművészet, mindenki művészete, kifejezési eszközeiben elengedhetetlen a világos tisztaság és a nyílt beszédű közérthetőség. Az új képzőművészet ezért nem lehet más, mint ábrázoló művészet, amely a propagatív eszméket tiszta képzőművészeti formában és eszközökkel illusztrálja: vizuálisan megjeleníti.

Ez a kollektív szellemű és ábrázoló piktúra már csak ezért sem virulhat ki a mai tárlatpiktúrából, mert ott úgyszólván teljesen el van zárva a festészet az új kultúrába belépő milliók tömegei elől. A művész ott csak olyan közönséggel találkozik, amely teljesen a letűnt hitetlen, individualista kor neveltje. Az új társadalmat és az új vallást a dolgozók fogják meghozni. Hozzájuk pedig igen kevés köze van a mai művészek tömör többségének, akik elalkudott kiszolgálói a letűnő kiváltságoknak. A tárlatokon a festő nem találkozik azokkal, akik a jövőt hozzák. A tömeg nem megy a tárlatokba, tehát annak a festészetnek, amelyik a tömeghez akar szólani, meg kell keresni a tömegeket, ki kell eléje állani az utcára. Az új festészetnek erre most még csak egy eszköze van: a plakát. Az új festészet a plakátban fog újjászületni, benne és általa teljesíthet újra etikus kötelességeket, hogy aktív, alakító részesévé váljon az emberi evolúciónak. Hogy ne kelljen megelégednie az ember és ember életének passzív tükrözésével, mert annak cselekvő, teremtő erejévé válni: ez a művészet egyetlen igazi célja.

A plakát, persze nem a kereskedelmi reklám, hanem az, amelyik szuggesztív erejével a mai, formáért kínlódó társadalom örvényes harcaiba dobta bele magát, rövid, de nem a legjobb megjelöléssel: a politikai plakát már eddig is hatalmas eredményekkel mutatta meg azt, hogy az új festészet belőle fog megszületni. Amit ezekről a plakátokról esztétikai vagy egyéb szempontból meg lehet állapítani, az már mind az új piktúrára is vonatkozik. Ami stílustalanság a politikai plakátokban mutatkozik, az csak részben következik a plakát gyors és könnyed természetéből: az új festészet is osztozni fog a plakát hibáiban. Mert a jövő aktív és harcos művészete mindig a mondanivaló mélységét és igazságát, ennek egyszerű és meggyőző kifejezését fogja elsőrendű fontosságúnak tartani. Az esztétikai követelményeket csak annyiban igyekszik kielégíteni, amennyiben az elengedhetetlenül szükséges az eszme minél tökéletesebb kifejezéséhez. Nem törekszik azonban formai tökéletességre és érzékies harmonikus szépségekre.

A plakát stílusában igen sok olyan elem van, amely a plakátnak sokszor elkerülhetetlen velejárója, azonban abszolút szempontból hatásbeli kevertséget jelent. A plakáthoz szervesen hozzátartozik a betű, a szó, a felírás. Tehát gondolati és nem piktori elem. Készséggel el kell ismerni, hogy a felírásoknak a kép síkjába való bevitele kétféle hatásra bontja a képet: a szavak gondolati hatására és a festői elemek tulajdonképpeni képhatására. Ez a heterogénség azonban csak az első pillantásra látszik olyan szörnyűnek és csak naturalista-impresszionista művészetfelfogás szempontjából. Mert ha a festménynél nem az érzéki, tisztára szemnek szóló vizuális hatás egységét keressük, hanem miként az az új festészetnél első követelmény, szimbólumok teljes és mély kifejezését várjuk a szimbolikus elemeken keresztül, akkor egyszerre nem lesz olyan tátongó szakadék a képbe helyezett felírás, a gondolati elem és a képhatás, a képzőművészeti elem között. Így a különbség annyira redukálódik, hogy a két, esztétikai szempontból heterogén elem csak a szimbolikus kifejezés két különböző fokozatának tűnik fel. A felírás, a szó, érzéki elemek közvetítése nélkül asszociálja az eszméket, a képelemek érzéki közvetítéssel. A szó közvetlenül jelent szimbólumokat, a képelemek, a vizuális elemek közvetve: ennyi az egész különbség.

Azt a súlyos hatásbeli kifogást és vádat, amit az esztétikusok fognak hangoztatni a plakáttal szemben annak felírásokkal való kevertsége miatt, talán enyhíteni fogja a következő két analógia. Az egyik az, hogy a vallásos művészet, például az egész keresztény művészet a katakombáktól egészen leromlásának kezdetéig a kora reneszánszig, sohasem habozott szavakat és mondatokat keverni a képbe. Szentek szája elé vagy az alakok kezében tartott, vagy ruhájukról csüngő szalagokra, a képen feltűnő helyen alkalmazott táblákra és több hasonló módon. A plakát is csak azt teszi, de az összehasonlítás még inkább a plakát előnyére üt ki, mert a felírásokat az esetek nagyobbik és jobbik részében formailag belekomponálja a képelemek közé, míg a középkori kép ezzel sem törődött. A másik analógia, amelyik már kevésbé erősen, de még mindig jól menti a plakát heterogénségét, az a tény, hogy a festészet általában, leszámítva a tisztán érzéki hatású impresszionista és expresszionista képeket, mindig hozzáad a festményhez egy címet, ha ezt nem is írja rá magára a festményre, vagy pedig hozzágondol a képhez egy témát. Ez annyit jelent, hogy a régi festmények hatása is kétféle hatásból tevődik össze: egy tisztára piktori képhatásból és egy hozzágondolt eszmei tartalomból. Munkácsy képének: «Krisztus Pilátus előtt» nyilvánvalóan nem az a célja, amennyit önmagában minden tartalom nélkül, mint lefestett embercsoportozat kifejez minden néző számára, még azok számára is, akik sohasem hallottak erről a jelenetről. Itt maga a kép csak megelevenít egy olyan drámai jelenetet, amelyről már előbb tudnunk kell, hogy a képet felfoghassuk. A kép maga tehát csak közvetít egy eszmei, irodalmi témát és ezáltal hatása két összetevőre bomlik: irodalmira és képzőművészetire.

De talán felesleges igyekvés a plakátot az esztétikai vádak alól tisztára mosni. Azt úgy sem lehet állítani, és nem is akarja senki, hogy a mai szociális témájú plakát, amelyet egy új társadalom piktúrájának első megjelenési formájaként kell tekintetnünk, hogy ez a plakát már most kialakult állapotban lenne akár esztétikai, akár tartalmi szempontból. Az új szociális plakát művészi tekintetben még nem mutat sem egységes sem tudatos stílust. Az elmúlt évek politikai plakátjai mind ezt dokumentálják: a magyarországi polgári és proletárforradalomnak, a nyomukba következő reakciónak a plakátjai, a német forradalmi és választási plakátok és orosz szovjetplakátok. Mindez három-négy év terméke, de azért már jól jellemzi az elért eredményeket, és elég tisztán sejteti a további lehetőségeket. Mindezek az új plakátok már etikus művészetet jelentenek, mert céljuk túlmegy az egyéni érzések kifejezésén és a közösséghez akarnak szólani. És mert ezt állítják, nem élettükör, nem passzív művészet többé, hanem aktív művészet, mely alakítani akarja az emberi életet, nem csak kifejezni. Etikus művészet, mert szociális tartalmú és cselekvő szándékú. Kérdés azonban, hogy mennyire etikusak maguk azok az eszmék, amelyeket ezek a plakátok kifejeznek. A reakció plakátjai ellenpropagandát csinálnak és így tartalmuk negatív: etikusságukat vagy etikátlanságukat ellenfeleiknek, a pozitív propagandát űző plakátoknak az etikussága vagy az etikátlansága dönti el. Ezeknek az etikai tartalma viszont még távol áll egy kialakult és kitisztult új etika tanításaitól. Ennek az oka nyilvánvaló: ma még az új életért való küzdelem csak az első fázisban van. Ma még csak a politikai és gazdasági hatalomért indult meg a harc. Az új etika mélyen elburkolva rejtőzik, mint a harcok belső mozgatója és távoli eszmei célja. Ezek az új plakátok túlságosan aktuális tartalmúak és túlságosan partikuláris vonatkozásúak arra, hogy egy teljes értelemben vett erkölcsös, és ami azzal egyet jelent: vallásos művészetet jelentsenek. A német forradalmi és választási plakátok még csak nem is harci, tehát valami pozitívet akaró propagandák, hanem túlnyomó részben küzdelmek az anarchia ellen és buzdítások a termelésre, a munkára. Nem új társadalmat akarnak, hanem a mai rendnek egy kompromisszumos hatalomra való konszolidálását. A német plakátharcokban a szociáldemokraták és ezeknek polgári vagy feudális ellenfelei mérték össze erejüket. Ezek a német választási plakátok nem tartalmaznak egyebet, mint buzdító felszólításokat arra, hogy «Szavazz szociáldemokratára!» vagy «Szavazz néppártira!». Legtöbb plakát ezt a felszólítást egyszerűen csak egy lendületes, energia teli mozdulattal vagy vízióval akarja szuggerálni. Például az egyik plakát: zászlóval ujjongva rohanó munkás. A zászlón a felírás: «Szavazz szociáldemokratára!». Vagy a másik: a távolba hömpölygő, törtető sűrű fekete népáradat. A néptömeg alakját a pespektíva a háttér felé csúcsosodó ék alakká szorítja. Az ék csúcsán, mint az előre zajló néptömeg célja egy óriási vörös urna áll. Fölötte a kiáltás: «Szociáldemokraták a vörös urnához!». Az ilyen megoldásokba semmi indokolás, semmi magyarázó vagy megokoló vonatkozás nincs bekapcsolva: a plakát legfőbb célja, a leegyszerűsített eszközökön keresztülható akaratszuggerálás van megtestesítve. A plakátok legtöbbje azonban nem ilyen egyszerű és nem csak ilyen szuggesztív eszközökkel dolgozik. Az értelemre is akar hatni, nem csak megragadni, hanem meggyőzni, érzékeltetni és illusztrálni is. Egy harmadik szociáldemokrata plakát: közepén habozó, tanácstalanul tépelődve előrelépő munkás. Tőle jobbra és balra, vörös és sötétkék színben a két szélső válaszút veszélyei vannak megérzékítve tömör kis jelenetekben és tömör kis felírásokban, a bolsevizmusé és a feudális reakcióé. Természetesen a plakát tanácsa az, hogy a két szélsőség között haladj a szociáldemokraták útján.

Szintén illusztráló a bajor néppárt két legsikerültebb plakátja. Gigászi férfialak ölel át egy kéttornyú templomot, hogy rombadöntse. A kép alatt a szózat: «Keresztények! Spartacus templomaitokat akarja ledönteni!» A másik: hatalmas gyárépület tornyán óriási vörös sapka, fölötte a figyelmeztetés: «Vigyázzatok a vörös veszedelemre!»

A német plakátok között a legművésziesebbek és a legszuggesztívebbek azok, amelyek a sztrájkok ellen agitálnak, munkára és az anarchia leküzdésére buzdítanak. Kis meztelen gyermek, gyenge kezében bizonytalanul tartja a szabadság lobogóját: «Ne fojtsátok meg a fiatal szabadságot rendzavarással és testvérgyilkossággal!», kiáltott fel ez a plakát a polgárháború heteiben. A sztrájk nyomorúságot teremt, a munka életet ad, hirdette egy másik, amelyiken zöld csontváz gyűr maga alá elgyötört munkásokat. Síró gyerekek állnak egy koporsó mellett: «Aki nem dolgozik, gyermekei sírját ássa meg!» Vagy egy másikon: tátongó mélység széle felé rohanó egymást vonszoló kétségbeesett embertömeg. A kiáltó figyelmeztetés: «Vissza! Térjetek észre! Munkára, munkára!» És a kép sarkában a felkelő nap sárga fényében magvető dolgozik a messze nyúló földeken, amelyen túl füstölgő gyárak látszanak.

A felsorolt példák a német propagandaplakátok legsikerültebb alkotásai. Formailag már tiszta plakátstílust mutatnak. A tiszta plakát formai tulajdonságait hivatása szabja meg. Esztétikai eszközeiben: színeiben, vonalaiban, kompozíciójában minél egyszerűbbnek és áttekinthetőbbnek kell lennie. Közvetlen ábrázolással, közérthető érzékítésekkel kell dolgoznia. Témájának egyszerűnek, de lenyűgözőnek kell lennie: egy szuggesztív mozdulatban vagy meggyőző szimbólumban kell megtestesednie. Formai összefogottsága ne nyugalmat jelentsen, hanem sűrített mozgalmasságot. Érzékítenie kell, mindent szemmel megfoghatóvá tenni, nagyon óvakodnia azonban az illusztráló részletezéstől. Mindezeket mint elengedhetetlen feltételeket követeli meg a plakát. Mert közérthetőnek és közérdekűnek kell lennie. Mert biztos fölénnyel kell megállnia a helyét kiemelkedő erővel az utca kavargó és rohanó színei és formái közül. És végül, mert nem tárlatokban bámészkodó emberek szeme elé kerül, hanem az utcán sietők elé, akiket csak egy pillanatra állíthat meg és akiket az egy pillanat alatt kell meggyőznie és szuggerálnia.

A plakátnak felsorolt követelményei meghatározzák azt is, hogy az elmúlt évtizedek festői kísérletei között melyek azok, amelyek a plakát rokonai voltak. A plakát messze ellöki magától a naturalizmust és az impresszionizmust. A naturalizmust már csak aprólékossága miatt, az impresszionizmust már csak passzív lágysága miatt is. Kölcsönveszi ellenben a futurizmustól az aktív mozgalmasságot, az expresszionizmustól a színek és vonalak szabadságát és szuggesztivitását, a kubizmustól a formafelépítés egyszerűségét és tisztaságát. De nagyon idegenkedik a futurizmus és az expresszionizmus formai anarchiájától és esetlegességeitől, az expresszionizmus passzivitásától és a kubizmus élettől távolodó absztrahálásától. Nem lesz azonban semmi köze a merzizmusban újra feltámadt esztelen és anarchikus l'art pour l'art-hoz, még kevésbé a képarchitektúra értelmetlen és üres geometriájához, amelyben egy még el nem jött világnézetet akarnak megnégyszögesíteni az ihletett új teremtők. A plakátban felviruló új művészet nem lesz azonos egyik mai festői izmussal sem. De közel fog állani azokhoz a törekvésekhez, amelyek formában és szellemben rokonságot mutatnak a plakáttal. Amelyek nagyvonalúságra, monumentalitásra, a primitív de kifejező formák szuggesztivitására törekszenek.

Az elmúlt évek politikai plakátjai mind azt bizonyítják, hogy a modern festés, amely az elsorolt törekvéseket mutatja, szinte minden stílusváltozás nélkül ki tudott lépni az utcára és plakáttá tudott válni. Azok a plakátok ellenben, melyek naturalista vagy impresszionista stílust képviseltek, mint plakátok teljesen eredménytelenek maradtak. Újra hangsúlyozzuk: nem azért mintha a plakátnak eleve meg akarnánk szabni, hogy ilyen vagy olyan izmust kövessen. A naturalista vagy impresszionista plakát nem jó egyszerűen azért, mert nem tud szuggesztíven, tömören és gyors erővel hatni az utcán. Gyámoltalanul és tehetetlenül elvesz annak sodrában. Nem szabad azonban a plakátnak a másik túlzásba sem esnie. Nem szabad nagyon szabad expresszionisztikus eszközökkel vagy túlságosan absztrahálással élnie. Mert mint láttuk, egy szükséges mértékig az expresszionizmus és az absztrahálás is kellenek ahhoz, hogy a plakát szuggesztíven hatni tudjon. De mindezekben nem szabad annyira menni, hogy az eredmény kockáztassa: a közérthetőséget. Mindkét szélső eset, naturalizmus és túlstilizálás veszélyeire egyformán sok jellemező példát mutat a német politikai plakátok tömegén kívül a magyar és orosz plakátpropaganda termelése. A magyar kommün plakátjai között kevés akad olyan, amelyik meg tudta volna találni a helyes középutat a két szélső stílus között. Ezeknek a magyarországi forradalmi plakátoknak még egy másik, tartalmi hibájuk is volt. Majdnem kivétel nélkül militarista célzatúak voltak és nem volt közöttük egy sem, amely aktuális cselekvésen felülmenő, általánosabb erkölcsi eszmét testesített volna meg. A magyar plakátokban éppen azért, még nem mutatkozott igazi új tartalom és ennek az új tartalomnak alakuló szimbolisztikája. Ezek alá a plakátok alá épp úgy oda lehetne nyomtatni, hogy «Be a zöld hadseregbe!» vagy «Be a lila hadseregbe!». Amelyek közöttük mint plakátok sikerültek voltak, azok épp úgy alkalmasak lennének bármely más militarizmus szolgálatára. Nincsen semmi speciális tartalmuk.

Ennek a speciális tartalomnak és ezt a tartalmat kifejező szimbolisztikának a kialakulását az orosz plakátok reprezentálják. Túlnyomó részt gyenge alkotások, mindenféle tekintetben. Formailag inkább a naturalista, mint az expresszionista stílusszélsőségekbe esnek bele. Legnagyobb részük túlságosan aprólékos és illusztratív ez pedig természetesen a plakáthatás rovására megy. Sok közülük nem egyéb, mint felnagyított politikai gúnyrajz. Hasonlítanak a 48-as forradalmi idők agitáló rajzaihoz. Mint plakátok természetesen ezek a legrosszabbak. A második kategóriába azok tartoznak, amelyek naturalisztikus, szemléltető felfogásúak ugyan, de már mentesek az aprólékos, illusztratív részletezéstől. Ilyen például: «A Don-medence Oroszország szíve!» Középen óriási fekete kőszén-szív, rajta vörös betűkkel «Don-medence». Körülötte a kőszén áldását érzékítő képek: villanyfénynél olvasó vagy kályhatűznél melegedő alak, ruhakészítő munkás, füstölgő gyárak és házak és vonatok. Alul a buzdítás: «Ne hagyd meddőn a Don-medencét! Fogd fel a csákányt!» Némelyik plakát naturalisztikus felfogású ugyan, de fölösleges részletezés nélkül jól megfogja témáját. Az egyiken viharos tengeren, süllyedő hajók közt evez egy munkás alak. Nem csónakon ül és nem tutajon, hanem egy óriási kitárt könyvön: Marx Kapitálján. A másikon bekötött szemű alak lép le a tátongó mélységbe. A felírás: «Az analfabéta olyan mint ez a vak. Mindenütt szerencsétlenség várja». Militarista tárgyú plakátok kétfélék. Az egyik részük győzelemre és kitartásra buzdít, a másik részük a dezertálás ellen agitál. Különös, hogy az orosz plakátok között is átlag a militarista tendenciájúak a leggyengébbek. Specializáltabbak és szemléltetőbbek azonban, mint magyar rokonaik. Formailag annál sikerültebbek, minél általánosabb a szimbolisztikájuk. Például az egyik, amely formailag kitűnő megoldású, bár szimbolikus beállítása nem mondható eredetinek: a szovjet, mint ostromlott vár, amelyet az ég minden hatalmasságai megtámadnak, hogy elpusztítsák. Egy másik, amely nemcsak az orosz plakátok között, hanem talán az összes eddigi politikai plakát között a legszuggesztívebb és legmeggyőzőbb: a régi rend erői három szimbolikus alakban megtestesedve, szoros falanxszá állva mint gigászi bástyafal merednek föl, hogy elzárják az utat. Ez a plakát csodálatos egyszerű és konstruktívebb akármilyen kubista képnél vagy képarchitektúránál. Nincs benne az expresszionizmus színeinek és formáinak az anarchiája, de lenyűgözőbb akármilyen expresszionista festménynél. És ami nagyon fontos és ami örökre elengedhetetlen: közérthetően, de mélyen kifejezett szimbólumot szuggerál. Nem allegóriát ad, nem puszta szemléltető illusztrálását egy felírásnak, hanem egy eszmét testesít meg szimbolikus tömörítéssel és érzékítéssel.

Ha megvizsgáljuk a kubista festészetnek és a jövő művészetének relációját és ha megmérlegelünk egy másik, magát tökéletes világnézeti művészetnek való piktori törekvést, a képarchitektúrát belső hatásérték és a jövő esélyeinek szempontjából, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy úgy a kubizmus, mint a képarchitektúra nagyon távol állnak attól, hogy a jövendő művészetévé válhassanak. Úgy az elvi, mint a gyakorlati nézőpontok átgondolása kényszerítő erővel mutat egy harmadik irányba, ahonnan az új festészetet várni kell és várni lehet. Ezt az új szabadító utat nyitotta meg a világnézeti propaganda plakát. A véresen, tragikusan vajúdó forró élet szülte, nem esztéták és teóriákban kínlódó piktorok kotyvasztották. Talán tartalmában még távol van egy tiszta új etika tanításaitól, de a döntő lépést már megtette: a festészet benne újra kollektív, szociális művészetté vált és újra megteremtette annyi évszázad után a tömegekkel való kapcsolatát. Eddigi eredményei is már tisztán jellemzik a belőle kiinduló új művészetet. Ez az új művészet nem érzékies és nem egyéni érdekességű és differenciáltságú művészet lesz, mint a mögöttünk hagyott, hanem univerzális tartalmú és azért univerzális kifejezési eszközű és mert nem egyéni, hanem kollektív, azért megjelenési formájában szimbolikus művészet lesz. Szimbolikus, mert nem esetlegességeket fejez ki, hanem egy kialakuló egyetemes világnézet érzelmi és ideológiai lényegét. Nem illusztrálja az eszméket, hanem szimbólumokba testesíti, hogy azok érzékelhető és azért minden szónál lenyűgözőbb erővel jó cselekvésre indítsák az embertömegeket. És mert szuggesztív szimbólumok, sohasem veszthetik el eleven testiségüket. Bármennyire túl is emelkednek az egyénin és az esetlegesen, nem hagyhatjuk el az életből kinőtt húsvérűségüket és sohasem színtelenedhetnek ábrázoló realitásnélküli sémákká. Mert a világnézet lényege ugyan a tiszta forma, a tiszta konstrukció, de amíg aktív és cselekvő világnézet, mindig forró élettel testesedő és nem absztrakt, filozófusok skatulyáiba való merev logikai váz.