Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · Elek Artúr: FERENCZY KÁROLY
A nagybányaiak első kiállítása óta (1897) lett Ferenczy Károly neve tágabb körökben ismertté. Azon a korszakos jelentőségű kiállításon mutatta be egyéb művei között «Hegyi beszéd»-jének első változatát. A festői naturalizmus törekvései abban az időben nálunk már nem voltak ismeretlenek. Hiszen az 1885-i kiállításon tűnt föl Hollósy Simon «Tengerihántása», s még jóval előbb meghozta az új festői iránynak első próbáit Párizsból Deák-Ébner Lajos. De a nagybányaiak első kiállítása nemcsak általában mutatta meg haladottabb állapotában a naturalizmus szándékait, hanem Ferenczy Károly művészetének alakulásában is. Addig festőink inkább csak mozdulataiban igyekeztek egyre közelebb férkőzni a természethez; színességéhez félénken közeledtek. Milyen bátortalan színezés tekintetében Ferenczynek az a két festménye, melyekkel először jelentkezett a Műcsarnok 1889-i téli kiállításán a nyilvánosság előtt: a «Virágokat gondozó leányok» és Kallós Ede arcképe! A bastien-lepagei hatás kezdő szaka volt az: a művész szeme mindent észrevesz, ami vonalas a természetben, s ami rajzzal kifejezhető belőle. Észreveszi, majd oly hűségesen és pontosan, mint a fényképíró-gép, föl is jegyzi. (Mennyire jellemző ebben a tekintetben a stílus főmesterének, Bastien Lepagenak híres festménye, a «Jeanne d'Arc», melyen az elképzelés lendületében tovább élő főalak mintha fotográfiáról válnék el, annyira hű, pontos és aprólékos körötte a füves és virágos háttér.) A mozdulat már természetes és újszerűen másnak, igazabbnak és elevenebbnek ható e korszak művein. De a szín még sápadt és erőtelen, az árnyéknak nincsen mélysége, a világosságnak nincsen fénye. Ilyenek Ferenczy korai festményei, köztük a különösen jellemző «Csavargó ébredésé»-nek megmaradt töredékei. Színei mind fehérrel itatottak, szűziesen tiszták, de ugyanolyan erő nélkül valók is.
A színek erejének - mondhatjuk úgy is, hogy: a természet igazi színességének - Nagybányán nyílt meg e festőnemzedék szeme. A nagybányaiaknak mindjárt az első kiállítása ezzel a tulajdonságával hatott olyan meglepőnek, továbbá azzal, hogy a zsáner képzeletkörétől függetlenedett természetet mutatta be, inkább a maga esetlegességében, semmint megkomponáltan. Ferenczy Hegyibeszéde is ezzel a két tulajdonságával ragadta meg az akkori fiatalság képzeletét. Újszerű volt rajta a cselekvénynek cselekvénytelensége, az ünnepnapi jelenetnek minden ünnepélyességből való kivetkőzöttsége. A festői naturalizmus, ahogy azt más művészeink munkáiból ismertük, bizonyos fokig színpadiassá lett, amint alakokat csoportosított. Bihari Sándor, Baditz Ottó és mások naturalizmusa a jól megfigyelt természeten alapult ugyan, emberalakjaik természetesen mozogtak, «éltek», mint ahogy akkoriban mondták, de a mód, ahogyan a művész beállította őket, ahogy egymáshoz való viszonyukat láthatóvá tette, ahogy cselekvést igyekezett megérzékíteni velök, inkább a színpadi rendező hatásra dolgozó módja volt, semmint a természetnek szándéktalan és magától értetődő önkéntelensége. Ferenczy Hegyibeszédén az hatott olyan meglepően, hogy rajta az emberek úgy helyezkednek el, mint ezen a földön a természet egyéb alakzatai: a fák, bokrok, házak. Az egyik áll, a másik ül, a harmadik fekszik, de csak úgy, mint ahogy a természet kevésbé lelkes alakzatai, fatörzsek, cserjék, állatok ülnek, állnak, feküsznek. Nem köti össze őket egymással a cselekvény vonala, a kép tárgyából következő centrális szándék. Vannak. Igénytelenül, mint a természetnek egyenlő rangú teremtményei, mint színfoltok a színes háttéren.
Ilyent mi addig nem láttunk, a naturalizmusnak ilyen messzire vitt konzekvenciáira nem voltunk fölkészülve. Meghökkentő volt a képnek megadott témájától való elvonatkozottsága. De ugyanakkor a képnek egy másik, amannál jóval hatalmasabb hatása feloldotta az első pillanat kényelmetlen érzését. Az erdő és mező sokkal igazabb, sokkal mélyebb színessége csapta meg érzékeinket. Először éreztük a természet színességét csaknem közvetetlen hatásában, a vászon és festék képzetétől függetlenülten. Pedig az a Hegyibeszédnek csak első változata volt; a másodikon még mélyebben merített a természet színességéből Ferenczy.
A következő esztendő (1898) meghozta a nagybányaiak második kiállítását. A régi műcsarnoknak a Plasztikon viaszfiguráitól megkímélt, meglehetősen elhanyagolt termeiben függtek a képek. Köztük Ferenczy «Három királya», gyarló világosságban, szinte félhomályban. Az embernek meg kellett keresnie a megfelelő szemtávolságot, sőt a nézőszöget is, hogy egy bizonyos megvilágításra beállított színességébe belelásson. Amit ott benn láttunk, az a mi nemzedékünknek felejthetetlen élménye lett. Az álmok káprázata nyílott meg szemünknek. A hajnalnak az erdő zöldjétől megfestett derengésében sejtelmes zöld félhomályon keresztül sejlett föl a három király lovas alakja. Mögöttük a még alvó erdő feketeségében zölden villódzottak a fák törzsei. A hajnali erdő titokzatát, álmokkal, rémekkel, lidércekkel visszajáró fantasztikumát érzékítette meg ezen a festményén Ferenczy. Annyi esztendő multán mit sem veszített varázsából ez a műve. Ma is olyan nehéz ugyan közel férni hozzá, mint valaha: meg kell várni a napnak megfelelő állását, ki kell tapogatni azt a nézőpontot, melyről csalékony sötétsége megtörik, hogy színeinek bűvös játéka láthatóvá legyen. De akkor azután ugyanolyan frissességgel és erővel árad belőle az erdő színessége, az erdőzsongásnak és erdővillódzásnak misztikus hangulata, mint valamikor, amidőn olyan újszerűen és olyan csodálatosan hatott reánk. Ma is úgy hat. Ma is harmatosan üde a hatása, s aki belenéz, könnyen belefeledkezik mesehangulatába.
Csak az olyan alkotások hosszú életűek, amelyekben egy-egy nagy tehetség java ereje gyűlt össze; amelyek ha nem is egész valóját, de annak legalább egy jellemző részét egész kiterjedése szerint foglalják magukban. A «Három királyok»-ban és számos hasonló lelkiállapotban készült művében Ferenczy lelkének érzelmi tartalmát sűrítette össze. Ezek - hogy jelzőt egy más művészettől vegyünk kölcsön - a lírai alkotásai. Azok az elképzelései, melyek e többnyire józan és hűvös s valója szerint talán inkább kemény férfiút ellágyulásának nem gyakori óráiban lepték meg. Az álmok óráiban. Ilyenkor a pozitívum és szeme közé vibráló színfátyol ereszkedett, melyen át a valóság lágyabbnak, enyhébbnek és távolabbinak tetszett - elhúzódottnak, a mesék világába menekültnek. Abban a valóságban, melyet Ferenczy ezekben az óráiban vásznán megjelenített, szinte több volt önmagából, mint az objektív természetből. Ilyenkor valójában a láthatatlant igyekezett megfesteni, a félérzéseknek azt a tisztátalan, részeiben fölismerhetetlen derengésszerű állapotát, amelyet a hangulat szóval csak igen tökéletlenül tudunk körülzárni.
A hangulatban föloldódás inkább az ifjúságnak tökéletlensége. S Ferenczy, bár éveinek száma szerint már régen férfi, mint elkésett művész művészetének még ifjúkorát élte. Azonfelül a hangulatra várás, a benne elédelgés a kornak is tünete volt, nemcsak a festésben, hanem a többi művészetben is. Jacobsent, a hangulatköltészet első nagy mesterét abban az időben olvasták legmohóbban a németek, és a mi, közébük csöppent fiataljaink is. De Ferenczy művészetében ez a tünet a divatnál jóval több volt. Valami rejtett lelkiségének volt a nyilvánulása, nyilván álmodozó hajlandóságának, melyet különben könyörtelenül lefojtott magában. Abban a korában nem bírt vele. Akármit festett - ha tájékot, ha embert (Gömöry Olivért), ha önmagát (Ernst múzeumbeli arcképét), formái és színei homályba burkolódzva jelentek meg, képei mély feketéségek lettek, melyeken, mint villamos remegések futottak végig a fénynek zöldes sávjai. S képeinek ez a vibráló hatása volt színes kifejeződése fájdalmasan lélegző lelkének.
Az évek elhaladtak, Ferenczy már mélyen benne járt világ- és természet-szemléletének következő korszakában, s ez a lírai hangulata - most már csak egy-egy roham alakjában - újra, meg újra reátör. Három esztendő - művészete alakulásában egész világnyi távolság - választotta el a «Három királyok» képétől az 1901-ben festett «Ábrahám áldozatá»-t. De ez is ugyanaz a hangulatfestészet, mint amaz. A bibliai cselekmény megfestésekor hasztalan akarta Ferenczy a valóságot képzelete elé fogni. Hasztalan állított be modelleket és igyekezett velük, mint a természet kiszakított darabjaival, hibátlanul valószerűvé tenni a gyermekét föláldozni készülő apa és a véres tettet megakadályozó angyali csoda jelenetét. Abban a pillanatban, hogy modelljét az erdő zöld árnyékába állította, úrrá lett képzeletén az erdő bűvölete, a mély megindulás, melyen át az átlátszó levegő megsűrűsödni látszott és zöld villanások kezdték meg benne káprázatos cikázásukat.
S a hangulatérzés utóbb is, újabb évek múltán is el-elfogja egynémelyik emberi arc előtt, amely egyre mélyebbre húzódó érzelmiségét valahogy ki tudja csalni rejtekéből. Ilyen lírai óráknak alkotásai Ferenczy legszebb arcképei. Ilyen leányának és kisebbik fiának kettős arcképe, melynek kobaltkék-szürke a harmóniája. Ilyen egy 1907-ben festett női arcképe, mely a mester emlékkiállításán 74-es számot viselt s mely egy lila-szürke ruhás nőt ábrázol, amint karosszékében féloldalt dőlve könyökére támaszkodik. Miként gyermekeinek két alakos arcképén, ezen is a fejnek és a szemnek elmosott, érzelemben, szinte láthatatlan könnyekben feloldott kifejezése a felejthetetlen. Ilyen művei megfestésekor milyen titkos szívbillentyűje mozdult meg a mesternek, nem tudjuk. De úgy érezzük, hogy idegen arcokra átvitten önmaga lelkének kifejezését érzékítette meg rajtok.
Művészetének arra a lírai korszakára, melynek a «Három királyok» képe a főműve, Ferenczy utóbb lekicsinylően nézett vissza. A közönség is, művésztársai is később kezdték igazán ünnepelni, mikor a hangulatfestés korszakán már messze túl járt és az objektív természetlátás világában haladt előre. Ma azonban, mikor egész pályáját egy tekintettel be tudjuk fogni, úgy tetszik, hogy művészete legigazabb, leginkább ösztönből sugallott és azért legmeggyőzőbb hatású az első korszakában volt, mikor még az ellenállhatatlan erővel felbuzogó érzelem át-átütközött képzeletén és a hangulat lágy párázatába burkolta azt, ami később, mint keménység, mint kíméletlenség, sőt könyörtelenség vált láthatóvá egyéniségében.