Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · SCHÜTZENBERGER LAJOS : GUSTAF AF GEIJERSTAM
Megoldásig nem érnek el a témái, de nyugvásig igen. A fiatalkoriak kivételével minden munkája ugyanabba a mély folyóba torkoll: az áhítatba. Csodás a kihangzása minden írásának. A csoda a fal, amibe a problémái ütköznek. Az élet mélyebb és intenzívebb érzése, közelférkőzés a talányhoz, mely kínt és kérdést ámulatba dermeszt. Gyermeki lélek egyszerűsége és ösztönös, mély életérzése kell ahhoz a hithez, mely csak érzésben oldódik fel, s Geijerstamban mind a kettő épen maradt. Kutató, gyötrődő, érteni akaró hitetlensége így válhatott mélyebb és forróbb, elevenebb hitté.
Az individuumok szakadatlan vibráló bonyodalma fölött óriási rejtelem árnya libeg: a halálé. A halál azonban formája az életnek. Rajtunk kívülálló és mégis velünk egy tényezője sorsunknak. Csomó. Ezért lehet ugyanaz a szerepe az individuumok egymásközti válságára, mint a gyermeknek, a születésnek. E tekintetben Geijerstam költészete teljesen zárt, befejezett egész: hitté érlelődött hitetlenségének kiélési formája.
Ez a hit az életének s ami ezzel egyet jelentő, költészetének eredménye, jutalma, nyugvópontja. Az ő fogalmazásában úgy is mondhatnám: boldogsága. Mert a boldogság: nyugvás, csend, gondolattalan, tiszta, édes érzés. Az élet érzése.