Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ
Fordította: Kallós Ede.
Modern Könyvtár 681-684. 1922.)
Századokon keresztül Longinos neve alatt járt a «fenségesről» szóló munka, melyet Kallós Ede most új fordításban, új címmel ad a magyar olvasóközönség kezébe. A Nyugat olvasói előtt ez a fordítás már nem egészen ismeretlen, mert 1-54. lapjai először ebben a folyóiratban (1920: 765-779. lk.) jelentek meg.
Az irodalomtörténeti kutatás tisztában van azzal, hogy e stíluskritikai munkának nem Longinos a szerzője, de ezentúl csak annyit sikerült pozitívumként megállapítania, hogy a szerző a Kr. utáni első század első felében él. A mű sorsáról a fordító eleven hangú «Bevezetés»-ben tájékoztat; ez ellen csak az a kifogásom, hogy keveset mond s hogy imitt-amott modorosságokban tetszeleg. A fordításhoz csatolt jegyzetek - hogy az apparátussal egyszerre végezzek - kevés szóval eleget mondanak. Valahol - talán leginkább a bevezetésben - szívesen láttam volna a mű szerkezeti vázlatát, legalább főbb vonalaiban. Okos és talpraesett megjegyzései a fordításában követett elvekre vonatkozólag (Pár szó a fordításról, 92-98 lk.) jó ismerősei minden műfordítónak, aki megérdemli ezt a nevet s aki a művész áhítatával és - tehetségével végzi munkáját. «A megértés lelki feltételei», «a szavak lelke» - igen, ezekről a dolgokról érdemes beszélni és főképpen érdemes akkor, amikor görög és latin írók műveinek fordításáról van szó. És különösen érdemes nálunk, ahol latin és görög művek fordítása körül az utóbbi évtizedekben hivatásos kontárok copfos kis serege napszámoskodott. Mivé lett ezeknek kezében Horatius, Suetonius, Seneca, Apuleius, Catullus (a szegény Catullus! Már akkor inkább hallgatom Hatvany Woepkéjének agyonmagyarázását, mint a Csengeri pitykés-sujtásos, siralmasan megnyomorított ál-Catullusát!), vagy az isteni Platón! Micsoda fahangú kopogás, micsoda monoton szürkeség, fölé-mellé- és alárendelések zuhataga s minden egyéb, ami ezeknek a mesterembereknek iskolás, ódonszagú fordításaiban valami titokzatosan egymásra hagyományozott fordítói tolvajnyelvvé «kögült»! Ahogyan ez a céh latinból s görögből fordított, úgy sohasem beszéltek magyarul, legfeljebb az iskolai latin órákon, ahol azonban a megértés és a forma, a stílus sohasem volt fontos, csak az egyedül üdvözítő és hétszer szent, ó szent grammatika!
Ezek tették, hogy a latin és görög írók fordításait a magyar közönség bizonyos iszonyodással, bizonyos jogosult idegenkedéssel fogadja: Mi jó jöhet Názáretből? Vagyis az akadémiai fordítás-gyárból, mely szívós nem-tágításával hosszú időkre virágjában sorvasztott el minden érdeklődést az antik nyelvekből való fordítások iránt? Nos, Kallós - Archilochos nagy tudású akadémiai kommentátora - szerencsére ment minden akadémikus és iskolás sallangtól. Egy nehéz görög író komoly stíluskritikai munkájának fordításával olyan bravúros munkát végzett, melyért igaz és meleg elismeréssel adózhat neki mindenki, akinek benső, személyes-ügye a görögség és rómaiság kultúrája s nem csak szólam, sallang, póz, avagy kenyérkereset. Valóban: omne tulit punctum.
Vezető szempontja az, hogy a fordítás érthető és pedig okvetlenül úgy érthető legyen, ahogyan az író értette azt, amit leírt. Tagadhatatlan, hogy ezzel az intuitív fordításmóddal közelebb hozta hozzánk az írót, vagy jobban mondva, stílusának szuggesztív erejével minket vitt közelebb az íróhoz, megteremtette közte s köztünk azt a lelki, hangulati közösséget, melyben már nem ridegen objektív és szinte ellenségesen kritikus szemmel olvassuk a majdnem kétezer éves rétorfejtegetéseket, hanem szívesen megyünk a tudóskodó professzorral, élvezzük lendületét, friss vitatkozó kedvét, ügye már a magunk ügyévé vált s ha imitt-amott (főleg párhuzamainak olvasásakor) ellenkező véleményen vagyunk is, mindvégig frissen tartja figyelmünket, nem fáraszt, nem untat - modern. Ezt pedig úgy értsük: modern, mert a mai ember fogalom- és képzetanyagát ássa ki az antik szavak mélyéből, modern, mert mai (s nem holmi mondvacsinált és könyvszagú) nyelven beszél és emellett mégsem sikkasztja el az eredetinek különös ízét, azt a régi görög ízt, mely ma már csak a kiválasztottak szájában édesedik fel. Szerencse, hogy már vannak ezek között, akik ezt az antik zamatot másokkal is meg tudják éreztetni. Kallós ezek közül való s fordításának értékét éppen abban látom, hogy a görög író művét lüktető, friss, lendületes, új magyar nyelven adta, anélkül, hogy a couleur locale rövidséget szenvedett volna. Fordítása egyik komoly sikere újabban fellendülő műfordító irodalmunknak.
Aprólékos kifogásaimat éppen ezért elhallgatom, különben is magyar stílusa ellen mindössze öt helyen tehetnék jogos észrevételt. Ezek mellőzésével azonban meg kell említenem, hogy a görög nevek elmagyarosítását elvileg ellenzem, tehát nem Fülöp (44, 45 l.), hanem Philippos. Tovább kifogásolom a szükségtelen idegen szók (invenció, pupilla, kozmikus, pregnáns, kicirkalmazott, stilizáltság, stb.) elég sűrű használatát. Kallós nyelve elég bő vizű ahhoz, hogy ezekre még teljék belőle.
Ezeket a szépséghibákat nem rovom fel bűnül: a fordítás komoly érték s bizonyára hozzá fog járulni a klasszikusoknak nálunk is - végre - felderengő reneszánszához.