Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A TÚLÁRADÓ ÉLET

Az első verseskönyvek, értékükre való tekintet nélkül, jellemzik a kor érzés-megnyilatkozását és irodalmi formanyelvét.

Emlékezni próbálok és visszaidézem, hogy tizenöt évvel ezelőtt, mikor még csak néhányan szóltak az új líra hangján, milyen volt az első verseskönyv típusa.

Többnyire tíz ív terjedelmű. Benne helyzet-dalok és hangulatok, egy szokott szerelmi verscsokor, felül a nő nevével (Magda, Márta vagy Ella), aztán nagyvárosi képek, egy budapesti éjjeli kávéház rajza, majd pár refrénes-vers, néhány alkalmi óda (ötös jambusban), okvetlenül pár románc és ballada s esetleg egy hosszabb történelmi elbeszélő költemény.

Az újabb kötetek, melyek ma és tegnap jelentek meg, akár jók, akár rosszak, más képet tüntetnek föl, erősen érzik rajtuk a lezajlott irodalmi átalakulás hatása. Mindenekelőtt vékonyabbak. A költők tudják, hogy a sok gyakran kevés és a kevés sok is lehet. Tömörítésre, sűrítésre törekszenek. Kis izzókemencében égetik a szavak zománcát. Urai a formának, ritka mesterkedésre vágyakoznak. Vége a szónoklatnak, szeretik a szonettet, terzinát, a tudatosan-egyszerű szakokat és sokszor a szabad verset is. Bizonyos esztéticizmus kísért. Hatnak a festészet, zene eszközeivel s képekre, zeneművekre hivatkoznak. (Ezt új műszóval peinturlite-nek nevezik.) Magyarságukban kevesebb a szólam, a jelenben látják a történelmet, a prófétaság hitét vallják. Ez a stíl ma már annyira kialakult, olyan határozottan körvonalazott, mint tizenöt évvel ezelőtt a másik, melyre föntebb céloztam. Mind a kettőben - hiszen a forma csak edény - egyforma értékek lehetnek.

Rupprecht Tibor, aki «A túláradó élet» címen - szép, megindító cím - teszi közzé első verseit, korának gyermeke. Több részre osztja kötetét, tárgyak szerint, de könyvében művészileg állandóan az a kettősség bujkál, mely a mai művészetet is kettévágta: részint finomítja, barokk ékekkel, a birtokunkban levő finomságokat, részint pedig idegesen elfordul tőlük, új mezsgyéket kutat a nyitottabb, szabadabb formák területén. Türelmetlen keresővágy ez, mely rájött arra, hogy tudni nem érdemes, amit előttünk tudnak, még jobban tudni sem érdemes. Tovább kell fejleszteni azt, ami megvan. Első hajlamára példa a «47 szonettem» a maga dallamos zártságában, vagy a «Japáni diplomata» a dús festőiségében és rokonszenves magyarságában, a másodikra a «Téli kereszt», az élmény-tartalmával.

Azt hiszem, innen serkednek ki majd igazi értékei. Mindig jó jelnek tartom, hogyha kezdetben egy költő nem éri be a tapintható valósággal, hanem eszmei homályba menekül, a bölcseleti elvontságok ködébe, melyben salakosan, kormosan forrong mondanivalója. A holnap célja ezt kibányászni. Nem beszélni a végtelenről, hanem sejtetni a végtelent a végesben. (Egy tárgyban, egy arcban, egy megszokott szóban, melynek jelzője sincs.) Érzékletessé, barbáran-megfoghatóvá tenni, ami tulajdonképpen megfoghatatlan. Szóval ismét visszatérni - de már gazdagabban és nyugodtabban - a tapintható valósághoz. Mert a nagy versek sohase vergődéseink hiánytalan elmondásából keletkeznek, csak a sejtetésükből. Több ilyen költemény is van itt. (Életem nyögve akarlak, Rövid óda az örömhöz.)

Iskolázottság, sok képesség, több ellentétes irányú fejlődési lehetőség tárul elém a könyv olvasása után: első sorban azonban ezek a versek mutatnak írójuk jövendőjére.