Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: KÉPTELEN TERMÉSZETRAJZ

Reggel az állatkertben látok egy borzot s ezt mondom: «Egészen olyan, mint Y, az ismerősöm.» Délután aztán találkozom Y ismerősömmel s ezt mondom: «Egészen olyan, mint az állatkerti borz.»

Nyilván e két hasonlat között mozog az állatmese s ezeknek játékos változatából keletkezik az a gyengéd humor, finom-metsző gúny, mely az indus Pancsatantra őskori példázataiban, Aesopus, Phaedrus, Lafontaine sohase-évülő meséiben megnyilatkozik. Az emberiség nem unt rá erre a komoly tréfára. Lessing folytatta, Jules Renard pedig megkoronázta a műfajt az ő imádandó «Histoires naturelles»-jeivel, melyekben már egy városi irodalmár éles szemével szemléli - végtelen szeretettel és megbocsátással - «alsóbbrendű testvéreinket.» A legnemesebb ötletek viaskodnak ezen a téren. Újat mondani vajmi nehéz.

Nagy Lajosnak nemrégiben megjelent egy csomó állatmeséje, egy mulattató könyvtár szerény füzetkéjében. Az író, akit biztos elbeszéléseiért, világos szerkesztéséért, kemény jellemző erejéért becsülik, ezeket a karcolatokat könnyedén vethette papírra, de annyira frissek, eredetiek, annyira egy tiszta fő és szív gondolat- és érzésvilágát tükrözik, annyira egyéniek, hogy külön föl kell hívnom rájuk az olvasó érdeklődését. Jó kedvvel írta, igénytelenül és mi jó kedvvel olvassuk, mert érezzük a humor lélekkel teljes szerénységét.

Ő is állatokról beszél és folyton emberekre gondol. Komikumának alapja szintén az, hogy a természet, melynek nincs öntudata, egyszerre öntudatossá válik s ami öntudatos, elveszti öntudatát, gépszerűvé lesz. De új elemet vegyít meséibe, mely az ő leleménye. Az állatokkal együtt kigúnyolja a tankönyvek fontoskodó és pontoskodó leíró módszerét s ártatlan arccal, nagyon szigorúan, kedves, bárgyú együgyűségeket állapít meg a mindenáron teljességre törekvő természettudomány nevében. Felsorolja például a kígyók különböző fajtáit, majd hozzáteszi: «Érdekes lenne még egy kis, rövid sárga kígyó, lila kecskeszakállal.» Vagy: «Kékszínű hangyák nincsenek, ami a természetnek minden gazdagsága mellett is némi szegénységre vall.» Vagy: «A teve életkora 40-50 év, de előbb is agyon lehet ütni.» A rendszeres-módszeres tudomány kattogását érezzük ezekben a sorokban s kacagunk. Könyvének címe ez is lehetne: «Állatmesék az állatokról és a tankönyvírókról.»

Főképpen az emberközponti, utilitárius szemlélet félszegségeit pécézi ki, mely «hasznos»-nak jelzi a juhot, mert meg lehet enni s «haszontalan»-nak a tigrist, mert az viszont az embert eszi meg. Az ő szeme is városi, sokszor budapesti, de látszólagos léhasága mögött tartalmas lélek van, a torz fintor mögött fájdalom és bölcsesség. «Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat közt, de ezért kitüntetésre nem tart számot. Hazája Afrika és Ázsia, más földrészeken csupán mint idegen államok alattvalói szerepelnek s útlevél és más igazoló íratok hiányában állatkertekben vannak internálva.» Ítélete mindig talpraesett, az emberi értékelés viszonylagosságát feltüntető. Ötlete pedig, mely soha sincs önmagáért, keserű és jóízű.

Ezzel a pár szóval az író figyelmét is szeretném ráirányítani kis könyvére, melynek vázlatosságát - úgy látszik - készakartan nem tüntette el. Eddig elbeszéléseiben alig szólalt meg ez a gúny. Milyen érdekes lenne, hogyha szatirikus értékeit összefogná egy egységes alkotásban.