Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · Strém István: Négy vers
Ma gyerünk a rétre, kedves, jóllakni napsugárral,
illattal, méhdongással és jószagu, fiatal nyárral!
Óh, kedves, gyémántajtó, ma távoli tájra nyílj ki!
Óh, kedves, hószínű liljom, ma illatozva nyílj ki!
a rét közepén neked épüljön aranyos oltár,
hűs forrás pusztaságba', vadonom epre voltál,
ma tőled ifju a föld, a nyár, erdő, a rét,
ma tőled fényes a nap, ma tőled ragyog a lét,
ma lágy szellő a lábad, csobogó hullám ajkad,
a tücsöknóta hangod, mely domboldalba' zeng,
patakcsörgés a réten s a titkos, ősi csend,
mely az erdőben hallgat, -
óh, erdő, illatos templom, óh napfény, aranyos bor,
óh, leszek-e még ilyen boldog, ily részeg valamikor?
Ha ma szarvas volnék, te piros eper volnál,
a tested százezeréves, örökös, aranyos oltár,
csobogó hullám csókom, ajkam a suhanó szél
és versem a tücsökhangverseny, mely domboldalba' zenél,
leborulok előtted imádni Istent, ki leszállt a földre,
a napot, mely az éjt, - a hajnalt, mely az éjt tovaűzte örökre,
a nyárt, ki megáldta himmel a nőt és himet a nővel,
a rétet virághimmel, engem diadalmas erővel...
óh, szállj lelkembe ma, Isten, szent, örökifjú rejtély,
te semminél kevesebb és mindenebb mindennél, -
légy, kedves, gyémántajtó, rá szélesen kitárva,
légy, kedves, hószínű liljom, ültetve a távoli tájra,
mert egy vagy a világgal, a nyárral, a széllel, a fénnyel,
a jóval, a rosszal, a bússal, a viggal, a földdel, az éggel,
magamba' látlak téged, mindenbe', mire nézek,
óh, leszek-e még ilyen boldog, óh, leszek-e még ilyen részeg?