Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

HALÁSZ GYULA: SCOTT KAPITÁNY

1868. június 6. - 1912. március 29. [* ] - Halálának tízéves fordulóján. -

Angol képes újságokban egy fantázia-megmozgató szobor képmását láthattuk a közelmúlt napokban. Scott kapitányt ábrázolja a szobor, sarkutazó viseletében - kezében ski-bot - ahogyan hódító útján járt a déli sark hósivatagában. Az angol fővárosban álló szokatlan szobormű Lady Scott alkotása, a vértanú hős özvegyéé. Ugyanabban az újságszámban találjuk a hírt, hogy Lady Scott tíz évi gyásza után eldobta az özvegyi fátyolt: férjhez ment egy félkarú hőshöz, Lieutenant-Commander-Hilton-Younghoz. Péterke, Scott kapitány egyetlen gyermeke, akinek a jövőjéért annyit aggódott a halódó hős utolsó óráiban - nem lesz többé árva. Megkapó véletlen, hogy ugyanegy újságszámban, Lady Scott és kisfia képe mellett, jelent meg egy másik özvegy és három másik árva arcképe: Lady Shackleton, három gyermekével.

A beszédes képek láttára fölmerül emlékezetemben egy megható epizód a Scott-expedíció szerencsésen induló drámájából.

Amikor a déli sarkvidék szárazföldjén partra szállt angol expedíció téli tanyáján elömlött az újra fölvirradó tavasz első napsugara: fehér vitorlák bukkantak föl a zajló jégtáblák torlaszai között. Scott hajója tért vissza az Antarktisz önkéntes száműzötteihez, hogy új készleteket és - leveleket vigyen a magukra hagyatott vándoroknak a messze hazából. A postazsákokból előkerülő küldemények között akadt egy, amely minden másnál jobban megörvendeztette a vezért. Egy mozgókép-film. A nagy kutató, akit nem remegtettek meg a léleksorvasztó délsarki viharok, bizonyosan nem rejtegette társai elől az elérzékenyülés könnycseppjét, amikor lepergette a filmet és megjelent előtte a szőnyegen játszadozó kis fiacskája, az anya képével, aki egy hatalmas földgömbön igyekszik megmagyarázni neki, merre jár most az édesapa.

Ha a földgömb semmitmondó sima golyójáról nem is: az apa üzenetéből megérthette a nyiladozó gyermeki elme, milyenféle világ is az, amely elcsalogatta az édesapát az otthon verőfényéből, hogy sohse adja vissza többé neki... Ma már bizonyosan megérti... Scott kapitány gyöngéd viszonzásul elküldte haza az expedíció addigi útjáról fölvett filmeket - az első mozgó-képeket a déli sarkvidék igézetes, álnok tájairól: hogyan töri-zúzza a kis hajó a morzsolódó jégtáblákat, hogyan vonszolják szánjaikat az utazók az örök hó sivatagában, bújnak be vihartépázta pici sátraikba és ülik körül a gőzölgő pemikános-csajkát. A háború előtt Budapesten is gyönyörködhettünk a megragadó fölvételekben, amelyek első ízben hozták közel hozzánk a fenséges tájképeket és a sarkvidéki robinsoni élet derűs és gyötrelmes élményeit.

Ezek a képek és a látszólag talán önmagukat ismétlő aprólékos napló-jegyzetek - ezek vetítik elénk (ha szívünk és szemünk van olvasásukhoz) a sarkvidék vándorainak mindennapos életét, tevékenységét, örömeit és küzdelmeit.

Greely, a sarki fölfedezések történetírója - maga is úttörő kutató a magas északon - azzal a vallomással kezdi históriai művét, hogy az ő könyve csak azt mondhatja el, amit végrehajtottak a sarkutazók, és nem adhat feleletet arra a kérdésre: hogyan hajtották végre munkájukat.

«Ha valaki fogalmat akar kapni ezeknek az utazásoknak az igaz természetéről» - írja Greely -: «az eredeti naplókhoz kell fordulnia... Azokban a kötetekben találni fog történeteket hajókról, amelyek a jég fogságában vergődnek nem hónapokig, hanem évekig; zajló jégről és jégmezőkről, amelyeknek kiterjedéséről, vastagságáról és roppant tömegéről a leírás csak halvány képet nyújthat; csónakutakról, amelyeken csak az állandó éberség háríthatja el a minden pillanatban fenyegető halált az úszó jéghegyek és torlódó jégtáblák között; szárazföldi menetelésekről, amikor kimerült emberek havon, sziklán, vérnyomokat hagyva vánszorognak tova; szánutakról összevissza dobált jégrögökön keresztül, amelyeken nemes hősök végső erejükkel a vontató kötélnek feszülve bukdácsolnak tovább; mert egyiküknek kidőlése valamennyiöket vesztükbe sodorná; magányról és egyhangúságról, amely az állandó sarki napfény mellett is félelmetes, de csaknem megőrjítő a véget nem érő sarki éjszaka hónapjaiban; csöndről, amely magában is rémítő, de még döbbenetesebb, amikor ijesztő természeti tünemények kísérik hangtalanul riadt szemünk előtt; sötétségről, amely oly szünet nélkül való és oly áthatatlan, hogy a zaklatott elme már-már kétségek közt hányódik: vajon a természet rendjén visszatér-e még valaha a Nap, avagy talán a világ kizökkent pályájából a csillag-rendszerek univerzumában; hidegről, amely oly dermesztő, hogy pillanat alatt elhal a védtelen testrész;... nélkülözésekről, amelyek elsenyvesztik a testet és elsorvasztják a lelket; csalatkozásról mindenben, nemcsak élelemben, tüzelőben, ruhában és menedékben - mert hiszen az ilyesfélék megfogyatkozása előre veti árnyékát a sarki utazásokon - hanem a tervek és várakozásokban való keserű megcsalattatásról, amelynek nyomában a kétségbeesés jár óhatatlanul... »

Így ír az amerikai sarkutazó, rámutatva a könyvében érintett eredeti naplók hetvenezer nyomtatott lapot meghaladó tömegére: olvassátok!

Greely még nem ismerhette Scott kapitány naplóját - és mégis: mintha csak ez a mélységesen megindító emberi írás lebegne szeme előtt... amikor az önmagukat társaikért feláldozó hősökről és... keserű csalatkozásokról beszél.

Valóban. Gondoljunk csak Oates kapitány hősi elhatározására, amikor kirohan a sátorból az őrjöngő hóviharba, hogy társai során könnyítsen a maga úgyis veszendő életével. «Tudtuk jól, hogy Oates a halálba megy. Megkísérlettük, hogy lebeszéljük róla, de éreztük, hogy amit tesz, az egy hősnek, egy angol gentlemannek a cselekedete.»

És gondoljunk a keserű csalódásra, amikor fenn a déli sark platóján, már-már célhoz érve, a halálra fáradt vándorok fölfedezik Amundsen szánjának keskeny nyomait és a norvégek fekete lobogóját. És a többi csalódások a hazatérő útban - «élelemben, tüzelőben... menedékben.»

«Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors» - írja Scott a nemzethez intézett Üzenetében.

A déli sark háromezer méteres fennsíkjáról a hegyláncok és gleccserek szakadékain keresztül a szárazföldi jégtakaró alacsony síkságára vezető út - mintha csak jelképe volna rohamos zuhanásuknak a diadal ormáról a megsemmisülés örvényébe. A győzelmes bajnokokból menekülők válnak, akik immár nem a dicsőségért: puszta életükért küzdenek - «az utolsó darab kétszersültig.»

«Kevés eseménye van a történelemnek, amely nagyszerűségre és pátoszra összemérhető volna a néma hósivatagban lejátszódó dráma záró jelenetével» - írja Sir Clements Markham, Scott naplójának előszavában. «A nemes vezér, maga mellett legdrágább barátainak tetemeivel, csak írt és egyre írt, amíglen a ceruza ki nem hullott ujjainak elhaló szorításából. Nem önmagára gondolt. Egyetlen mélységes vágya az volt, hogy vigasztalást és enyhületet nyújtson másoknak szomorúságukban. Utolsó sorait is azért írta le, hogy azt, akinek az ösztönzésére a délsarki kutatásokra vállalkozott, valahogyan ne mardossa az önvád azért, amit tett. 'Mondd meg Sir Clementsnek, sokat gondoltam rá és soha nem bántam meg, hogy reám bízta a Discovery vezetését.'»

A haláltusáját vívó hős a tomboló hóviharban mozdulatlanságra kárhoztatva, utolsó óráiban olyan emléket állított magának és társainak, amely mellett elhalványodik - az önnön diadaluk. Eljön az idő, talán nem is sokára, amikor fejlettebb harci fölszereléssel, bőségesebb anyagi eszközökkel mindennapos sporttá szürkül a sarkok elérése. Scott kapitány utolsó útja és megmentett naplója akkor is megragadó, nagyszerű történet marad az eljövendő nemzedékek számára - történet, «amely minden angol szívet» - nem! minden érző emberi szívet «meg fog remegtetni.»

Méltán mondotta Lord Curzon ezekről az írásokról: Scott, «ez az egyszerű férfiú, aki nem volt sem a toll, sem a szó embere, olyan hangokat ütött meg, olyan szavakat talált, amelyek túlszárnyalják és túl fogják élni a hivatott ékesszólás legmagasabb röptű alkotásait.»

Ők azok a fáklyavivők, akik szemei előtt lebegtek a költő-tudósnak, szárnyaló trilógiája kezdő soraiban:

Wars we have sung. The blind, blood-boltered kings
Move with an epic music to their thrones,
Have you no song, then, of that nobler war?
Of those who strove for light.

(Háborúkat már énekeltünk. Az elvakult, véres ujjú királyok
Epikus zenével vonulnak trónusaikra.
Nincs hát éneketek arról a nemesebb háborúról?
Azokéról, akik a világosságért küzdöttek!)

Alfred Noyes: The Torchbearers. (A fáklyavivők).

De nemcsak emberileg érdekes a történet, amely Scott utolsó útját és útitársainak élményeit beszéli el. [*] Az 1910-1913. évi brit délsarki expedíció tudományos sikere és eredménye is nagyjelentőségű. Mit sem von le érdeméből, hogy váratlan versenytárs bukkant föl vele egy időben a Nagy Jégfal tövében, s hogy ez a versenytárs - a norvég Amundsen - a célnál megelőzte. Scott második - és utolsó útjának programja elsősorban tudományos volt. Számolnia kellett persze az angol közvéleménnyel: az amerikai Peary diadala után nem lehetett «kitérni» többé az elől, hogy a Déli-sark meghódítását föl ne vegye munkatervébe.

«Megengedem,» - mondotta Scott az expedíció tervéről tartott előadásában - «hogy egy eleddig emberláb-nem-tapodta pont elérése a föld felszínén, magában véve is dicséretes; s ha ahhoz a ponthoz fűződtek hosszú korokon keresztül a civilizált világ leleményes törekvései és erőfeszítései, és oly egyedülálló földrajzi pontról van szó, amilyet a Föld sarka foglal el: van benne valami, ami több mint puszta érzelgés, s nem csupán sportösztönünket izgató gondolat, hogy igenis eljussunk arra a pontra... De habár a Föld pólusának ez az elérése magában véve is kiemelkedő vállalkozás, méltó a nemzet figyelmére, nyilvánvaló, hogy különféle utak és módok vannak, amelyeken ilyen vállalkozás megvalósítható. Elképzelhető egy úti jelentés a sark eléréséről, amely nem számol be egyébről, mint hogy hány lépést tett meg az expedíció, mit evett és miféle ruhákat viselt. Egy ilyen beszámolót tökéletesen tönkretenne az a csalódás, hogy az expedíció egy ennyire ritkán kínálkozó alkalmat az emberi tudás gazdagítására - elszalasztott.

Elemi kötelessége a kutatónak, hogy... kivételes helyzetét és a természeti jelenségek tanulmányozására kínálkozó lehetőségeket minden irányban kiaknázza és hozzá járuljon a tudomány épületének magasabbra lendítéséhez azokkal az épületkövekkel, amelyek csupán az ő általa bejárt vidékeken bányászhatók.»

Shackleton nagyszerű előretörése után nem volt többé kétséges, hogy a déli sark annak a hegyláncokkal és jégárakkal borított hatodik világrésznek a szívében van, amelyről való első sejtéseink éppen most százesztendősek. Száz esztendővel ezelőtt látta először emberi szem a déli kontinens szárazföldjét, de mindössze huszonhét éve, hogy emberi láb partra lépett rajta. (Kristensen volt ez az utazó 1895 januárjában. Kristensen hajóján, az Antarctic-on ott volt Borchgrevink, aki öt évvel később, 1900-ban, elsőnek töltötte a telet a déli kontinensen. De ő még alig-alig merészkedett behatolni az ismeretlen szárazföld belsejébe).

Az Antarktiszt beborító titokzatosság fátyolát Scott és Shackleton lebbentették fel elsőknek a hatalmas déli kontinensről. De a fátyol csücske - hogy Amundsen szavával éljünk - továbbra is elfödte előlünk a sarkot magát. A lepelnek ezt a darabkáját ő és Scott vonták félre végleg a rejtelmes déli pólusról.

A norvég utazó oly akkora titokzatossággal készítette elő programját, hogy még útitársai sem gyanítottak semmit, mindaddig, amíg Funchal-ban, közvetlen útra kelése előtt föl nem tárta előttük megváltozott útitervét [*] Ekkor tudta meg a világ - és még később a legjobban érdekelt Scott kapitány -, hogy Amundsen is a Déli-sarkra készül.

Amundsennek minden oka meg volt rá, hogy meglepetésképpen, mintegy rohammal «vegye be» a sarkot. Expedíciójának a költségeit ő még Peary diadala előtt, akkoriban teremtette elő, amikor az Északi-sark lebegett szeme előtt. El akarta kerülni az előzetes kritikát és a huzavonát, amibe került volna az újabb tőke megmozdítása. A siker biztos reményében, egyszerűen előlegezte magának a már együttlevő költségeket és fölszerelést. Úgy nevezte ezt: «előbb kis kitérést teszek a Déli-sarkra»; a délsarki kitérőt a Fram-expedíció első fejezetének tekintette csak. Joggal számított rá, hogy diadalának a forrósága meg fogja teremni azokat a jelentékeny anyagi eszközöket, amelyekre szüksége volt; hogy vakmerő és nagyszerű tudományos terveit megvalósíthassa az - északi sarkvidéken. Mert az arktikus tájak voltak az ő első szerelme, amelyhez mindig csak visszatér az ember, még ha sarkutazó is...

De azért Amundsent ellenségei sem illethetik a rekordhajhászat fölületes vádjával. Jóllehet példátlanul szerencsés déli útján csakugyan elragadta a pálmát az angolok elől (ha szabad ezt a trópusi «trópust» tollunkra venni, amikor a déli sarkról van szó), senki sem áll távolabb a könnyű diadalokra törő fölfedezők típusától, mint éppen ő, aki úgy szólva egész életét a rideg sarkvidéken tölti és a déli sarkról is szinte nyílegyenesen folytatja útját az Északi Jeges-tenger zordon tájaira.

Az a vád sem lenne igazságos, hogy vállalkozásával keresztezni akarta az angol expedíció terveit. Ő maga elismeri, hogy Scottnak csak mellékes célja volt a sark elérése, s hogy az ő útiterve, amelyet megtáviratozott Scottnak, az angol utazó útiprogramján mit sem változtathat. Igaza volt. A déli sarkvidék végtelen szárazföldjén jut még tér nem két és nem három, négy vagy öt expedíció számára. (A japáni Sirasze, az ausztráliai Mawson és a német Filchner is találhattak kutatni valót a norvég és az angol expedíció érdekszféráján kívül elegendőt). A sarkkörüli állomások Weyprecht-féle terve csakúgy gyümölcsöző tudományos eredményeket ígér a déli kontinensen, mint az északi sarki tenger partjain. A különféle pontokon egyidejűleg, és a különféle időpontokban egyazon helyen végzett sorozatos észlelésekből megmérhetetlen tudományos tanulságok meríthetők.

Amundsen ismerte Scott útitervét és kezdettől fogva el volt rá határozva, hogy más útvonalat választ. Az angol utazó a Shackleton feltárta «országúton» készült előre nyomulni - a norvég utazó a Nagy Jégfal közepe tájáról tervezte előretörését «torony iránt» a Déli-sark felé. Téli szállása, a Bay of Whales (Cethal-öböl) mellett, sok száz kilométerre volt az angol expedíció téli tanyájától. Természetes, hogy a sark felé tartva az őket elválasztó távolság szükségképpen nullára zsugorodott. Nem tagadható tehát, hogy mégis csak erőpazarlás volt két expedícióval erőszakolni az utat egészen a déli pólusig. Ha Scott visszafordul arról a pontról, ahol Amundsen szánnyomaira bukkant, bizonyosan megmenekül, hiszen csak hajszálon múlott a katasztrófa. De ehhez a hősi lemondáshoz nem voltak elég - gyengék!

Amikor 1911. október 20-án Amundsen elindult nagy déli útjára téli szállásáról, teljes száz kilométerrel kisebb távolság választotta el céljától, mint a tizenhárom nappal később útra kelt Scott kapitányt. (Amundsen útvonala a sarkig 1400, Scotté 1500 km. volt.) Ez a tizenhárom napi késedelem a sarkig harminchárom napra növekedett. A norvég lobogót, amelyet Amundsen 1911. december 15-én tűzött ki a föld legdélibb pontján, Scott 1912. január 17-én fotografálta le. A visszatérő útban még szerencsétlenebbül alakult ez a térelőny-verseny az angol csoportra.

Amikor a már hetek óta gyalogszerrel vánszorgó angol utazók nekivágtak baljóslatú visszatérő útjuknak: Amundsen már majdhogynem megérkezett a Framheim biztos révébe. Alig van még példa a sarkvidéki utazások történetében, hogy szánutazók elhagyogassák útközben mint fölösleges ballasztot, élelmiszereiket, ahogy azt a norvégek tették a déli sarkról hazatérőben. Ők is, kutyáik is, annyit ehettek amennyi beléjük fért, ugyanakkor, amikor a délsarki hegyláncok gleccserszakadékain öt halálra ítélt emberi lény bukdácsolt lefelé, komor sejtelmekkel vonszolva szánjaikat, és kutatva önnön viharsöpörte lábnyomaikat, hogy hátrahagyott szegényes készleteikre reátaláljanak. Ha csak egyet is eltévesztenek, menthetetlenül éhen kell veszniök.

Ismeretes, hogy agyoncsigázva, utolsó pillanatban mindannyiszor rábukkantak «hóbabák»-kal megjelölt eleségtáraikra. És mégis - bár napról-napra rövidül a távolság: óráról órára növekedik a veszedelem. A természet ellenük esküdött. Március derekán, a délsarki ősz kegyetlen viharaiban Scott már érzi, hogy «túllőttek a célon.»

Március 21-én ütik föl végső tanyájukat, a megváltást jelentő Egytonnás depot-tól egyetlen napi járóföldre. Nem mozdulhatnak. «A sátor falán kívül őrjöngő hóförgeteg kavarog.» Nyolc nappal később, miközben Atkinson dr. mentőcsapata ott kering közelükben, megdermed a kéz, amely megörökítette az emberiség számára a regés történetet.

A «sakkjátszmából», amelyhez Peary a maga diadalútját hasonlította, Scott kapitány is győztesen került ki. Ő is bajnoka volt ennek a zseniális játéknak. És mégis el kellett buknia - miután fölvitte gyalogjait a végső mezőre. Igaza van a hindu bölcsnek, aki azt mondja, hogy a hasonlatok rendesen egy pontban érintkeznek a valósággal.

*

A diadalmas norvégek hajója már az ausztráliai enyhe vizeken járt, amikor nemes vetélytársaik magukra hagyatva, minden emberi segítségtől elvágva összeroskadtak a küzdőtéren. Vajon mit érezhetett a szerencsés győző, hajója fedélzetén sétálgatva, lenge kabátban (ahogyan a fényképen látjuk), ha tekintete és emlékezete visszaszállott délnek az örök jég néma világába. Gondolt-e rá, hogy angol bajtársai, a nemes hősök úgy lehet épp akkor vesznek végső búcsút «azoktól a csöndes örömöktől, amelyeket oly jól esett elvonultatniok szemük előtt a szánok vontatásának keserves, hosszú hónapjaiban.»

 

[* ] Erről a napról való a valamennyi társát túlélő hős utolsó naplóbejegyzése. A «kegyelmes vég», amelyet megadással várt heteken keresztül, kevéssel utóbb őt is megváltotta szenvedéseitől. Ma tíz esztendeje játszódott le a néma tragédia a végtelen, néma hómezőkön.H. Gy.

[*] Scott utolsó útja - a naplójegyzetek, levelek és az útitársak följegyzései - most van sajtó alatt e cikk írójának fordításában. Ugyancsak Amundsen könyve a déli sark meghódításáról. (Szerk.)

[*] A tengerkutásokat is végző expedíció személyzetének nem tűnt fel a madeirai kitérő - Amundsen Funchalban fölszólította embereit, hogy aki akar, haza mehet. Mindenki vele maradt, s ő szerencsésen haza is hozta valamennyiöket. H. Gy.