Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ
Kivirult, tetőfokát érte a harmincéves háború leromlásából, dermedtségéből feltápászkodó, új erőre kapott Európa anyagi és erkölcsi teljessége. Az egymás fölé telepedett néprétegek, osztályok véglegesnek hitték és óhajtották helyzetüket, Angliában még nem űzték hontalanságba a kézművesek ezreit, tízezreit, öröklétre építettek a fejedelmek, az udvari rendek, egyházak urai, a nemesek, a föld birtokosai, a polgárok; késő ivadékok biztonságát, jóvoltát óhajtotta most már mindenki megalapozni. A kegyetlen tréfákat kedvelő anyaföldnek kellett időről időre rettentő kataklizmákkal eszméletre téríteni a tenyerén nyüzsgő emberbolyt, hogy semmi sem örök.
- Lissabon 1755. Messina 1784.
E hervadó világ végső fokon, még elfajzásában, torz mivoltában is a XVI. században oly magasan lobogó életakarásnak, a pogányságba való visszaálmodásnak volt a végső kicsendülése. E hervadó világ fárosza, Goethe János Farkas úr az apró Szász-Weimar-Eisenach nagyhercegség ügyes-bajos dolgait dirigálta, közben Faust, Egmont, Tasso, Wilhelm Meister töredékekben, csonkán hevert, várva a felszabadító szellemet, építő kezet, mely bevégzi a megkezdett munkát, az élet szikráját röpíti a szunnyadó, a nyers vagy félig kész anyagba. Barátai aggódva szemlélik, hogy az államgépezet mellett álló nagy gépész miképp sodródik egyre távolabb a teremtő munkától. Sokáig áltatja magát, lázadó érzéseit visszaparancsolja. «Von mir habe ich Dir nichts zu sagen, als dass ich mich meinem Beruf aufopfre, in dem ich nichts suche, als wenn es das Ziel meiner Begriffe wäre», írja lemondó beismeréssel egyik barátjának.
Goethe messzire távolodott nagy céljaitól, ámde egy pillanatra sem halványodott el lelkében Itália képe, e koldus-szegény, egyben mérhetetlenül gazdag föld felé való vonzódása, olthatatlan sóvárgása. E vágyakozás lassan-lassan eggyé vált a kibontakozás, a szabad lendületet lekötő akadályok félrehárításainak reménységével, az alkotás lehetőségével, új élettel. Legyűrte, hatalmába kerítette őt is az északi embereket dél felé űző ősi ösztön bírhatatlan ereje, belső harmóniáját megbontotta és e krízisből nem kínálkozott számára a felszabadulásnak más módja, mint az utazás minél előbb Itáliába.
Több ízben készült Goethe olasz földre, egyik svájci útján már-már azon volt, hogy az Alpesek ormáról alászáll délre, de terveit mindig keresztezték az események. Babonás félelem szállta meg őt, némán magába gyűrte érzéseit, senkinek sem szólt e tervéről, még Steinné sem tudott róla, aki pedig Goethe lelkének minden rezdülését felfogta.
1786 szeptember 3-án hajnali három órakor szinte szökve indul útra Karlsbadból, barátai köréből, kik néhány nappal korábban, augusztus 28-án ünnepelték őt harminchetedik életéve betöltése alkalmából. Károly Ágost weimari hercegnek, Steinnénak, Herdernek megírta ugyan, hogy utazik, de hogy mikor és mennyi időre, azt elhallgatta. Erős kézzel széjjel akarta tépni a kötelékeket, melyek őt múltjához kötötték.
Valósággal végigrohan Bajorországon, Tirolon, éjszakákon át utazik, hogy minél elébb elérje azt a földet, melyből új életének tápláló nedveit magába szívja. De menekült is. Rettegett a gondolatától is annak, hogy valami hazulról jött üzenet, ostoba véletlen eléje torpan utjában. Senki sem tudta hol van, meddig jutott előre, nevét is eltitkolja, Johann Philipp Möller néven utazott át az Alpeseken.
Végtelen rajongással emlékezik meg naplójában az olasz földön nyert benyomásairól. Az újjászületés örömének szédülete fogja el, kiélvezi még az út porát is, melyet kocsijának kereke felkavar. Belesüpped a nép lármás sűrűjébe, mindent szemügyre vesz és fokozott gyönyörűséggel élvezi a magára utalt ember szabad életét. Bajorországban, Tirolban a mineralógia, geológia köti le elsősorban, bár az olyan egyetemes műveltségű, minden iránt érdeklődő, túlzottan kíváncsi ember mint Goethe, nyitott szemmel beletekint a társadalom mechanizmusába is és nemcsak a felhők járását, a növények váltakozását figyeli, hanem az eleven embert is, de az Alpeseken innen és az Alpesek között nincs hangja a mindent átfogó életérzés számára. Itáliába érve, sőt már Dél-Tirolban, hol olasz levegő csapja meg, visszanyeri énjét, felpattannak a zárak.
Trient az első város, ahol olaszokkal találkozik. Egyheti vágtatás után ér ide. Másnap már Roveredóból keltezi naplóját, majd Torbole, Malsesine következik, végül szeptember 14-én már Veronában van.
Verona, Vicenza, Padova, Venezia. Itt megpihen, de nem nyugszik. Róma az ő igazi célja és amíg azt el nem érte, voltaképpen mit sem ért el.
Rohanva, szinte lihegő törtetéssel száguld Róma felé. Ferrara, Cento, Bologna, Firenze (három órai ott tartózkodás), Perugia, Assisi, Terni. Október 29-én Rómába ér. Ott marad 1787. február végéig, onnan Nápolyba utazik, keresztüljárja Szicíliát, majd néhány napot Nápolyban tölt. Június 6-án visszaérkezik Rómába és ott is marad 1788. tavaszáig. Nyomban húsvét után, április 22-én búcsút vesz az örök várostól és június 18-án ér haza.
Goethe lelki alkatához még szorosan hozzátapadt a szépségnek és művészi alkotó tevékenységnek a barokk eltorzulás különböző fokozataiban is folyamatosan jelentkező hedonisztikus képzete, mely a francia forradalom után következő nemzedékekben a különböző belső és külső megrázkódtatások következtében egyre elmosódottabban, csupán foszlányokban, riasztó csonkaságban bukkan fel. A mai ember is eltemetkezhetik Rómában, az ott felhalmozódott műemlékrengetegből talán sohasem is szabadul ki teljesen, de Goethe számára és a XVIII. századbeli ember számára általában más volt, több volt Róma. Ma kissé sokalljuk a sok márványt és talán keveselljük a hatásukat. Goethe korának neoklasszicizmusa inkább kedvezett Róma műemlékeinek és akkor még frissebb is volt az impresszió, nagyobb a hatóerő. Ez a klasszicizmus ma már szinte érthetetlen egyoldalúságra vezetett. Goethe végigmegy Assisi utcáin és nem veszi észre Giottót, ellenben a Minerva templom maradványai lelkesedéssel töltik el. Padovában sem vesz tudomást Giottóról, ellenben nagy rokonszenvvel fordul a centói születésű Guercino felé, aki még az eklektikusok között is másodrangú csillagkép ragyogott. Palladiót mindenkinél előbbre való építőmesternek tartja és Veneziában is csupán Palladio épületeit érdemesíti arra, hogy róluk elismeréssel emlékezzék meg.
Ez nem csökkenti Goethe mindent átfogó szellemének nagyságát, csak amellett bizonyít, hogy ő sem tudta magát teljesen kivonni korának általános nézetei alól, különösen képzőművészeti dolgokban nem, ami érthető is, ha tekintetbe vesszük a művészi kutatás akkori tudományos eredményeinek fogyatékosságát.
Goethe sokoldalúsága utazásában sem veszített intenzitásából. Természettudományos érdeklődése egy pillanatra sem csökkent és a szobrok, képek, az egyházi szertartások, utcai jelenetek mellett, a vegetáció, a talaj mineműsége, a légköri jelenségek egyaránt lekötötték a figyelmét. Kereste az ősnövényt, minden növény mintáját és ezzel előre világított a sötétségben, megkönnyítette a huszadik század egységes fejlődéselméletének felderengését. Minden percét kihasználta, folyton tanult, közben átdolgozta és végleges formába öntötte az Iphigeniát, és társas életet élt, bár sokak elől makacsul elzárkózott. Dolgozott, fejedelmekkel társalgott, ő a Werther világhíres írója.
Fürdött a szépségek zuhatagában, napsütésben, a boldog elfeledkezés, a múltban való elmerülés dicső másfél esztendején át. Itáliai utazása után kettőzött erővel, helyreállt lelki egyensúlyának derűs főlényével alkotott. Hermann und Dorothea, Wilhelm Meisters Lehrjahre, a Wahlverwandschaften, önéletrajza, a Dichtung und Wahrheit a fontosabb útjelzői e fokozott munkának. A kielégített vágyakozás felszabadultságával folytatta élete útját, az élmények nyomán nem támadtak újabb vágyak és a visszaemlékezés óráiban nem sorvasztotta erőit a céltalan keserűség.
Goethe Steinné számára naplót írt. Herderrel és másokkal is levelezést folytatott. A Steinné számára írt naplóját, levelezéseinek egy részét dolgozta fel az Italienische Reise című úti rajzában. 1816-ban jelent meg az első kötete. Ezek az útirajzok sok helyütt még azonmód nyersen, a sebtében papirosra jegyzett élmények közvetlenségével őrzik meg Goethe impresszióit. Helyenként kissé homályosak ezek a feljegyzések, a szavak néhol lazán, torlódó rohanással fűződnek egybe, majdnem látni véljük a gyorsan tovairamló kezet, mely azonban mégsem eléggé gyors, hogy a száguldó gondolatokat mindig követni tudná. Sokszor eltűnődünk, nagyon is bele kell merülnünk a költő elképzeléseinek iramló forgatagába, hogy megtaláljuk az összefüggéseket, kapcsolatot az egyes mondatok között. A fordító munkáját olykor-olykor meg is nehezítették e pillanatfelvételek. A magyar nyelv különben sem simul Goethe németségéhez. Azonkívül vissza is kellett adni, azaz inkább megközelíteni - amennyire lehetett - a tizennyolcadik századvégi német nyelvet. Természetesen nem mentem vissza Kazinczyig, hanem egy csipetnyi archaikus ízt belekevertem a mai magyar nyelvbe. Csak egy csipetnyit. Az Italienische Reise első és második könyvét kapja e kötetben az olvasó.
[+]