Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ

DÓCZY JENŐ: EGY MÁSIK VÉGSZÓ AZ ADY-ANTOLÓGIA ÜGYÉBEN

Király György nyilatkozata után most már bátran lezárhatnók az antológia-pör aktáit, ha nem lenne az ő cikkében egy passzus, melyet nem hagyhatok szó nélkül s ha nem volna az ügynek elvi jelentőségű tanúsága, melyet kár volna le nem vonni.

Király Györgyöt - amint mondja - meglepte, sőt megdöbbentette az a különös érzékenység, mellyel én - kritikus létemre - az ő kemény szavú kritikáját fogadtam. Föl is veti a kérdést, vajon «valóban ott tartunk-e még, hogy a kritika egyenlő a becsületsértéssel, és őszinte véleménymondás helyett egymást hízelkedéssel kápráztassuk el?» - A kérdés fölvetése, ha az nem rám, hanem az írók nagy átlagára vonatkoznék, teljesen jogosult és nagyon időszerű. Csakugyan úgy van, íróink teljesen elszoktak a komoly, tárgyi és nem személyi szempontokhoz igazodó kritikától, de legyünk csak őszinték: maguk a kritikus urak szoktatták el őket. Egy-két tiszteletreméltó, de egészen kivételes névtől eltekintve kritikusaink az irodalmon kívül eső szempontok szerint magasztalnak, vagy ócsárolnak és sajnos, egészen odáig hanyatlott az irodalombírálat, hogy ha egy új könyv megjelenik, a viszonyokkal csak némileg is ösmerős előre meg tudja mondani: melyik sajtóorgánum fogja égbe emelni és melyik fogja sárba rántani, vagy agyonhallgatni. Ha véletlenül nem így történik, ez olyan szokatlan jelenség, hogy az irodalmi közvélemény kíváncsibb része mindjárt a kulisszatitkokat szimatolja. Mindez köztudomású, nem mondok vele újat. A helyzet tarthatatlanságát senki se érzi elevenebben, mint én, akinek évek óta legfőbb törekvésem a magyar irodalombírálat színvonalának fölemelése, a kritika hitelének helyreállítása. De akkor, mikor szóban és írásban e cél érdekében izgatok, teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy e cél megközelítéséhez az első lépés: a pártpolitikai törekvések kiszorítása az irodalomkritika területéről. Kritikus nem lehet pártember, mert a pártember természetszerűleg elfogult, a kritikus legfőbb erénye pedig az elfogulatlanság. A műkritikának csak akkor van értelme és haszna, ha mindennemű érdekeltségtől függetlenülve a műalkotás értékének megítélésére vagy legföllebb annak megállapítására törekszik: amennyiben képes a mű kielégíteni a társadalom aktuális, egyetemes esztétikai szükségletét. (Hogy ez a két jogosult feladatkör miért nem találkozik minden esetben össze, annak kifejtése kívül esik e cikk keretein.) Szóval, míg a műkritikus vizsgálódó szempontja mindig kell, hogy egyetemes legyen, addig a politikusé mindig részletes, pártos, mindig csak emberek szűkebb csoportjának efemer felfogásához igazodó. Ha a politika egyszer benyomul a műkritikába, megzavarja vagy egészen tönkreteszi az egyetemes ítélet tisztaságát, még akkor is, ha a kritikus jóravaló igyekezettel össze akarná kapcsolni a különnemű szempontokat. Ez az összeegyeztetés lélektani lehetetlenség. A különböző szempontból történt ítéletek utólagos kombinációjának sikere pedig tisztára a véletlen szerencse dolga.

E meggondolások bírtak engem arra, hogy műkritikában sohase engedjek befolyást politikai rokon- vagy ellenszenveimnek s az íróval szemben csak egy kérdésem legyen: művész-e, vagy kontár? És kritikatörténeti tanulmányaim során örömmel tapasztaltam, hogy a magyar irodalombírálat legnagyobb klasszikusai: Kölcsey, Kazinczy, Arany, Gyulai is tudatosan ezt a felfogást követték. És a politikától mentesített műkritika elvét hirdette mindig e folyóirat illusztris főszerkesztője, Ignotus is, ez volt, amiért legtöbbet harcolt s a múlt évtized irodalmi forradalmának vívmányai között ez volt az, melynek kivívására és általános elfogadtatására leginkább büszke volt. És - az utóbbi évek kavarodásai épp ezt az elvet borították föl a legteljesebben. A politika árja benyomult a kritikába s magával cipelte az elfogultságok mindenféle tajtékját. Akár elölről kezdhetjük az egész küzdelmet. - - Sőt azt mondhatnám: ma még sokkal rosszabb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. Akkor csak a konzervatívokkal kellett verekedni az irodalombírálat függetlenségéért, ma már a liberalisták, sőt a progresszívek is politika fegyverül használják ki a műkritika eszközeit. Pedig milyen szép, fölemelő látvány lett volna, ha most, amikor közéletünk minden pontján ölre mennek egymással az ellentétes érdekek, az irodalombírálat területe megmaradhatott volna immunis szigetnek. De úgy látszik, a művészetkritika autonómiájának követelménye túlságos nagy áldozatot kívánt volna az emberektől, ha még olyanok is elfordultak tőle, mint Király György.

Azt mondja Király: meglepődött azon a túlérzékenységen, mellyel én az ő kritikáját fogadtam. Nem túlérzékenység volt az kérem, hanem a legnagyobb mérvű elkeseredés és megdöbbenés. Íme hát még ő is! Még ő se tud, vagy nem is akar kiszabadulni a politika hálójából. Nemhogy örülne neki, hogy az antológia szerkesztője a legtisztább művészetkritikai szempontoktól vezettette magát, hanem ehelyett beleesik a kor bűnébe: politizál: Ady aktuális politikai verseit kéri számon s azon vitázik: mennyire fontos, hogy a proletárversek ki nem maradjanak. S teszi ezt akkor, mikor maga is elismeri, hogy e versek nem állanak a művészi teljességnek azon a fokán, mint a gyűjteménybe fölvett költemények. Kifogásaira azt felelhetném, hogy a proletárversek nemcsak hogy gyöngék, de nem is jellemzik Adyt különösebben. Nagyon jól emlékszem arra a beszélgetésre, melyet Adyval a háború valamelyik esztendejében a Városmajor-szanatórium kertjében folytattam. Mikor valahogy szóba hoztam előtte szocialista verseit, energikus kézmozdulattal és arccal hárította el magától e kifejezést. - «Sohasem írtam szocialista verset!» - mondotta. Hol itt az igazság, minthogy ilyen színezetű versei mégis csak vannak Adynak? Azt hiszem: e kérdésben Schöpflin találta meg az igazságot, mikor egy, vagy két évvel ezelőtt megírta egy Nyugat-béli cikkében, hogy Ady bár nem volt szocialista, nagy, nemes humanizmusát kiterjesztette minden elnyomottra. Vagyis nem lehet szó Adynál szocialista állásfoglalásról, csak széleskörű emberi szolidaritásról. Ez viszont minden versét egyformán jellemzi s ennek különösebb feltüntetésére nincs szükség az erőtlen «proletárversekre». Mondom: ilyesmit felelhetnék Király György kifogásaira, ha bele akarnék menni az ő utcájába, de nem megyek. Egyszerűen azért hagytam ki e verseket, mert nem ütötték meg a gyűjteményben fölállított színvonalat. Hogy ez igaz, ezt ő is elismeri, ő is így tudja. De hiszen azt is tudta, módjában volt közvetlen tapasztalásból tudnia: mily messzemenő óvatossággal ügyeltem rá, hogy ne csak politikai averziók ne érvényesülhessenek a gyűjtemény összeállításánál, hanem hogy még az egyéni esztétikai tetszés egyoldalúsága is a lehetőségig kikerültessék. S mégis a kor bűnének mondotta az antológiát. - Hogy a kiadóvállalat igazgatóságának utólagos kérelmére négy, mondd: négy vers kihagyatott a gyűjteményből, ez elfogulatlan ítélkező előtt nem eshetik számottevő súllyal a mérlegbe. Ez a négy vers nem volt se politikai, se «szocialista» vers, kimaradásuk bátran quantité négligeable lehet.

Minden okom meglehetett tehát rá, hogy Király első cikkét kritikai köntösbe bújtatott politikai támadásnak tekintsem, mely annyira megy az elfogultságban, hogy nem lévén képes megérteni pártatlanságomat, engem vádolt pártossággal. Mert bővebb magyarázat nélkül lehetett-e azt a kitételét, hogy munkám a kor bűne, másként értelmezni, mint hogy a bűnöző én vagyok. A kor Ady meghamisítását kívánta s én e kívánságnak siettem eleget tenni. Azt az elismerését, hogy szerkesztői munkámat «nagy gonddal és felelősséggel» végeztem, nem lehetett másként, mint gúnyos értelemben venni, mert hiszen Király végül is csak annyit tudott elkönyvelni a szerkesztő «egyetlen érdeméül», hogy sikerült a kötetből még a legkisebb sajtóhibát is kiüldözni. (Notabene: van bizony abban, sajnos egy-két sajtóhiba!)

Mikor e politikai indítékú támadás és - úgy látszott: meggyanúsítás ellen egy pártatlan írói zsűrihez fellebbeztem, nem a kritika ellen berzenkedtem, ami nagyfokú ízléstelenség lett volna, de megtámadott kritikusi reputációmat igyekeztem megmenteni.

Eljárásom tehát nem volt naivitás, hanem egy önérzetes ember rendelkezésére álló egyetlen eszköz. Mert ellenkritikát akkor ugyebár nem írhattam? Azt mindenki félreértette volna. - A zsűri igazolta teljes jóhiszeműségemet. S most, hogy a Nyugat legutóbbi számában Király György kimagyarázta magát, nagy örömmel veszem tudomásul, hogy jóhiszeműségemet ő se akarta kétségbe vonni. - Hogy mégis e nyilatkozat után is megírtam e cikket, erre az késztetett, mert szeretném, ha ez áldatlan polémia végül is tisztítóan hatna az irodalomkritika légkörére s mert úgy érzem: kell, hogy a Nyugat annáleszeiben nyoma maradjon annak, mi indított egy magyar kritikust 1922-ben arra az egészen szokatlan lépésre, hogy egy másik kritikus «kemény szavai»-ért egy irodalmi zsűrinél keressen elégtételt?