Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: ANTHES

Felemelt fővel, messzire tekintő szemekkel járt-kelt, mintha valami idegen világrészből tévedt volna a földre, ünnepiesség, emelkedettség parfümje sodródott utána mindig, bárhová lépett, bárhová fordult, a színpadon épp úgy mint az utcán, vagy a tanári katedrán, az emberekkel való mindennapos együttlétében. Hős volt, nem küzdő, nem töprengő, hanem felfelé törő, azaz inkább felfelé szálló emberideál, kit nem tépnek meg a valóság tüskés fogai, hanem épen, szférikus szépségek sugaraival övezve tűnik el ámuló szemeink elől.

Wagner germán férfiideálja nyert benne fogható valóságot, Wagner drámáiból nőtt ki a személyisége, hogy több mint egy évtizeden át példát mutasson nálunk az északi ember majdnem absztrakcióvá finomult, átszellemített, eszménnyé emelt típusáról. Lohengrinre eszmél mindenki neve hallatára, az ezüstvértes lovagra, ki megkísérelte, hogy földi ember lehessen, aztán csalódottan, reményvesztetten és reményeket összetörve, egyben távoli új reményeket keltve szétfoszlik, átsuhan az ismeretlenségbe. Lohengrin alakja, mint szimbólum tér vissza Anthes György búcsúzatlan és fájdalmas eltávozásakor, és ahogy elcsendesül a tetemére hullott göröngyök zaja, és ő maga is emlékké halványul, testi képe feloldódik a Grál lovag fénylő figurájában.

Nála tökéletesebben talán senki sem személyesítette meg Lohengrint, őt e szerepben megközelíteni is keveseknek sikerült. Ha színpadra lépett és búcsút vett a hattyútól, abban a pillanatban betöltötte egymaga az egész színházat, mindenki fölé magasodva élte át a titkok terhével emberek közé szállt hős romantikáját. Egyetlen mozdulata, palástja redőinek elhárítása elegendő volt, hogy a közönséget beleringassa a mondák világába, hogy igazsággá hitesse a káprázatot. Borzongva gondoltunk arra, hogy gonosz kezek széttépik a hit, a bizakodás fátyolát és felhangzik a sötét kérdés, honnan jött, ki légyen ő.

Világos színezésű tenorja tisztán, ércesen csengett, csak nagysokára veszített erejéből és rugalmasságából, mikor a férfikor alkonyulásával kissé nehezen és kevésbé folyamatosan ömlött széjjel e nemes fluidum.

A wagneri deklamációnak lelkét, természetét teljesen magáévá tette, a szavak, mondatok lüktetése, az ének tagoltsága nála nem volt erőszakolt külső kényszerűség, hanem a tisztult életforma, felfelé törő szépségakarás közlési módja és szinte járuléka volt testi alkatának.

Szokatlan értelem segítette ösztönét a zenedrámák hőseinek életrehívásában. Tudatos volt akkor, ha nagy vonásokban, a lényeget kellett kivetítenie, de tudatos volt akkor is, ha halovány árnyalatok kiszínezéséről, majdnem észrevehetetlen, de jellemző részletek kidolgozásáról volt szó. De azért nem pepecselt, a stílus tisztaságát nem zavarta a realisztikus ábrázolás oktalan túlcsigázásával.

Anthes Drezdából került Budapestre közel húsz esztendővel ezelőtt, ámde a drezdaiak még ma is úgy emlékeznek rája, mintha néhány héttel ezelőtt távozott volna, és bizonyára ők is meggyászolják, magukénak vallják oly hosszú idő elmúltával.

Elárvult szerepei: Lohengrin, Parsifal, Siegmund, Siegfried, Tannhäuser, stolzingi Walter, aztán Cavaradossi. Ezek a fontosabban, az emlékezetesek, de Anthes nevezetes volt arról, hogy száznál jóval több szerepet betanult és néhány próba után kész volt akármelyiket el is énekelni. Megbízhatósága, kötelességérzete is példaszerű volt.

Nagy színészt, nagy énekest gyászolunk elhunytával. Az a nemzedék siratja őt, mely Ney Dávidot, Takács Mihályt, majd Erdős Rikárdot, e sírbahullt nagy énekeseket, aztán Vasqueznét, Diósynét, a most is élő, de visszavonult színpadi hősnőket még művészetük teljes pompájában látta.

Ismét felharsant Siegfried hagyományos gyászindulója, majd kihűlt, elsimult a sistergő hangok örvénylése, a muzsikusok hazamentek és egy hőssel megint kevesebb.