Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ
A magyar irodalom egyik legérdekesebb problémáját ragadta ki Császár Elemér, azt akarja megmutatni, hogy miképpen fejlődött ki Dugonics András félszeg és kezdetleges kísérleteiből kiindulva a magyar regény odáig, ahol ma van, amikor elérte azt a fokot, amelyen már megvan számára a kifejezés minden lehetősége. Mert amíg Dugonicsnál és utána jó ideig a regényírás a magyar író számára kipróbálatlan terület volt, még Jósika is csak úgy tudott rajta megállani, hogy teljesen Walter Scottra támaszkodott, egészében és részleteiben, minden következményeivel átvette és magyar témákra alkalmazta a regény walter-scotti politikáját - a mai magyar regényíró már jóformán mindenütt kipróbált vagy legalább is kitapogatott területen jár, akármilyen témát, akármilyen módszerrel próbál feldolgozni. A magyar regény formája, ma, Kemény, Eötvös, Jókai és Mikszáth után felhasználhatja a regényírás minden lehetőségét, csak tehetségre van hozzá szükség. És ezzel párhuzamosan haladt a magyar olvasóközönség kultúrája is az olvasásba: Tolsztoj és Balzac is megtalálják ma a maguk megértő közönségét a magyar olvasók között és megtalálná - ha volna - a Balzac vagy Tolsztoj méretei szerint magyar regényíró is.
Császár Elemér nem is igen tett kísérletet könyvében arra, hogy a fejlődésnek ezt a kialakulását megrajzolja. Az igények, melyeket önmagával szemben támaszt, sokkal szerényebbek. Nincs sem meghatározott műfajelmélete, és nincsenek fejlődéstani szempontjai sem, általában nincsenek olyan magasabb szempontjai, amelyekből nézve mint egységes folyamatot tudná ábrázolni a magyar regény történetét. A világirodalmi fejlődés képébe is alig próbálja bekapcsolni a magyar regényt, hacsak nem vesszük ilyenül azokat a rendszerint egész felületesen odavetett megállapításokat, amelyek valamely külföldi írónak vagy irodalmi stílusnak valamely magyar íróra való hatásáról szólnak. Ezért nem látszik észrevenni azokat a pontokat sem, amelyekben a magyar regény a külfölditől eltérvén, a magyar észjárásból és a magyar viszonyokból adódott originalitással fejlődött ki. Nem szól például arról, hogy történeti regényünk Walter Scottból kiindulva Kemény Zsigmondban és részben Jókaiban is egészen önálló politikai törvények szerint fejlődött ki, egészen másfajta műformává, mint bármely külföldi irodalom történeti regénye, mások a történelem költői feldolgozására való módszerei, más az egyes embernek és sorsának a történelmi távlatba való beállítása. Általában sajátságos magyar vonás, a magyar életből szorosan következik, a történeti regénynek más irodalmakhoz képest aránytalanul nagy fontossága és súlya. Ilyen szempontok kiemelését igazán el kellene várni olyan írótól, aki akkora hangsúlyt vet az irodalmi kérdések tárgyalásában a nemzeti jelszóra, mint Császár Elemér.
Ő azonban beéri azzal, hogy egyszerűen regisztrálja a tényeket és ezeken belül sorra bírálja az időrendileg egymás után következő írókat - körülbelül annyira korlátozza feladatát, amennyit a tankönyvek szoktak nyújtani. Alig is tekinthető könyve másnak, mint egy tankönyv meglehetős terjedelmekre kiszélesített fejezetének. Mint ilyen, talán jó szolgálatot is fog tenni egyetemi hallgatóknak, akik vizsgára készülnek a magyar irodalom történetéből. Óvatosan kell azonban használniok, mert a könyvnek az egyes írókról szóló jellemzései, alig adnak megfogható képet. Császár nem tudja kellően kiemelni és hangsúlyozni az írók jellemző vonásait, azokat, amelyek egyéniségükre és alkotásuk módjára jellemzők és amelyek megkülönböztetik őket mindenki mástól. Kritikája kimerül a jellemrajz és kompozíció úgynevezett hibáinak konstatálásában, alig érint olyan kérdéseket, amelyek nélkül író tehetségének méreteit és súlyát lehetetlen megállapítani. Mi az író életfilozófiájának lényege? Mekkora területét foglalja be szelleme az egyetemes világképnek? Mi a viszonya a realitáshoz, az élményhez, az erkölcs, a társadalmi és magánélet nagy kérdéseihez? Ilyenforma kérdéseket alig vet fel, ha maguktól elébe állnak néha, sietve félrehárítja őket egy fölszínes megjegyzéssel. Kemény Zsigmond nagyságáról igen hiányos fogalmat kap, aki csak Császár fejtegetéseiből akarja megérteni, Jókairól pedig teljesen elrajzolt képet. Az marad ki a könyvből, ami az írók nagyságát, műveik szépségét teszi és különösen Jókainál méltón fölvetheti valaki azt a kérdést, hogy miképpen lehetett olyan roppant nagy hatással egy nemzet egész kultúrájára az az író, akiről a könyv fejtegetései olyan szeretet nélküli, sőt kicsinylő képet nyújtanak. Gyulai kritikája és Péterfy tanulmánya, bármilyen éles és egyoldalú bírálatát adják Jókai művészetének, mégis mindig éreztetik a költő nagy jelentőségét, ha mással nem, hát az ellene intézett támadás lendületével. Császárból hiányzik a kritika tollára vett írókkal való congenialitás és az irodalmi mű mélységeibe való penetráció, amely Péterfy és Riedl írásait olyan érdekes és gondolatébresztő olvasmányokká teszi, és hiányzik az irodalmi alkotásban való gyönyörködés izgalma is. Egy kritikus, aki nem gyönyörködik az irodalomban, vagy legalább is soha nem árulja el a gyönyörködését ...
Nagyon helyesnek tartom, hogy Császár nem veszi fel könyve keretébe a mai irodalmat. Tudományos munkában az aktuális irodalomnak nincs helye, mert a tudós nem őrizheti meg objektivitását olyan kérdésekben, amelyekben benn él, bizonyára pártállása is van bennük. Ezek a szorosabb értelemben vett irodalmi kritika és nem az irodalomtörténeti tudomány hatásköre alá tartoznak, tudományos feldolgozásukra még nincs meg a szükséges perspektíva. Az irodalomtörténet-író szemlélete különben is mindig a múltba való visszanézésre van beigazítva, s ha ezzel a szemlélettel nézi a jelent, abból csak tévedések származhatnak. Ez pedig különösen így van nálunk, ahol a kartársak egymáshoz való viszonyát igen erősen befolyásolják az irodalomtól idegen politikai, sőt személyes szempontok is és különösen ma, amikor az idők izgalmai olyannyira megzavarják az élet csaknem összes aktuális kérdéseiben még a jószeműek és jóhiszeműek tiszta látását is.