Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ

KIRÁLY GYÖRGY: MÓRICZ ZSIGMOND NÉMETÜL

Egy csomó kritika fekszik előttünk: a külföldi sajtó megnyilatkozásai a Sáraranyról, mely tavaly nyáron jelent meg először könyv alakban németül Ernst Rohwolt kiadásában. Nagyrészt jelentéktelen, pársoros könyvismertetés, bár akad ezekben is egy-két figyelemreméltó, találó megjegyzés; van azonban közöttük néhány alaposabb recenzió, mely behatóbb értékelésre törekszik, s ha sokszor félreértéseknek esik is áldozatul, megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert több érdekes, szimptomatikus jelenség megfigyelésére ad alkalmat. Mert ezek után arról sajnos le kell mondanunk, hogy a külföld vélekedéseit a saját irodalmi ítéleteink korrigálására fölhasználhassuk. Aki azzal a céllal ül neki e bírálathalmaz tanulmányozásának, hogy megtudja, vajon Móricz Zsigmondnak a mi sajátos magyar szemszögletünkből olyan nagyra becsült regényköltészete világirodalmi perspektívába kerülve fog-e nyerni vagy veszíteni értékben, vajon nagy könyvsikere nálunk nem különös helyi okokra vezetendő-e vissza és elismerése a sajtóban nincs-e éppen irodalmunknak speciális fejlődésével kapcsolatban - aki mondom ezekre a kérdésekre vár feleletet, annak igen szomorú csalódásban lesz része. Fog találni nem egy magasztaló, a lelkes elragadtatás hangján szóló elismerést és fog találni fölényes, akadémiai nagyképűséggel és meg nem értéssel megírt megrovásokat, de tanulságot csak a legnagyobb általánosságban meríthet belőlük, olyan tanulságot, mely amint mondottam szinte szimptomatikus a mi irodalmunknak a külföldi, kivált a német irodalomhoz való viszonyára vonatkozólag.

Hogy senki félre ne értsen, külön ki kell emelnem: a cikkek legnagyobb része a föltétlen elismerés hangján szól a magyar regényről, s ha a továbbiakban többször idézek a kedvezőtlen bírálatokból is, ezt azért teszem, mert éppen ezek a legtanulságosabbak a fönt említett szempontokból és sok minden megértésére adnak alkalmat. Nem szeretném, ha valaki azt a következtetést vonná cikkemből, hogy Móricz regényének külföldi sikertelenségét (amiről szó sincs!) akarnám magyarázni és palástolgatni.

Bármilyen különös, de még mindig ott kísért a bírálatokban a régi romantikus felfogás, mely főként etnográfiai kuriózumokat keres a magyar népies művekben. Így az egyik az egész regényt egy «beissendes, gewürzreiches ungarisches Goulasch»-hoz hasonlítja, míg egy másik ezt a furcsa megállapítást teszi: «diese Pusztabauern(?) sprechen zuweilen allerdings in etwas romanhaft pathetischen Gemeinplätzen», igaz, hozzáteszi mentségül, hogy ez a fordító hibája is lehet. Általában sok a panasz a fordításra, s ebben a bírálóknak igazuk is van. Schwarz Ármin fordítása becsületes, gondos munka, de stílusa lapos, művészietlen és távol van attól, hogy az eredeti ízét, zamatját visszaadja; ezt kivált fájdalmasan érezzük a párbeszédekben.

A másik bajt a naturalizmus okozza, főként ez a naturalizmus, melyben olyan erősen érvényesül az erotikus elem. A külföldi kritikus okvetlenül Zola Terre-jére gondol s van, aki kereken és rövidesen kijelenti, hogy a mű «ein ins Magyarische übertragener Zola». Mások általában a nagyvárosi irány visszatükrözését vélik benne fölfedezni (zuviel Budapester und Pariser Farbenfirnis), de akad egy igen mulatságos megállapítás, mely egyenesen kétségbe vonja, hogy Móricz egyáltalában ismeri a magyar parasztot s az egész regényt egy városi intellektuel fantáziabeli elkalandozásának tekinti - s ez hozzá még osztrák író! (Phantasie, die doch mehr städtischem als ländlichen Leben entspricht. - Die Arbeit eines Schriftstellers, der selbst vom Magyarentum entfernt ist.) Természetesen vannak olyanok is, akik az egész naturalisztikus irány visszautasításával a regény fölött is ítéletet mondanak, a legszigorúbban egy derék svájci kritikus, aki elismeri ugyan, hogy parasztregényben jogosultsága van a naturalizmusnak, de annak sohasem szabad túllépni azokat a határokat, amelyek a jámbor és unalmas Jeremias Gotthelf műveiben örökérvényűen meg vannak állapítva. Általában azonban a naturalizmus ellenfelei sem feledkeznek meg arról, hogy Móricz Zsigmond egyéb kiváló tulajdonságait, elsősorban emberábrázoló erejét, a lélektani fejlesztés szigorú következetességét és a katasztrófa belső megokoltságát ki ne emeljék. Nem egy furcsább megfigyelést is találunk, többen rámutatnak a nyersebb beállítású jelenetek és a durvább szövésű férfikarakterek között a gyöngédebb tónusokra, főként Turiné szenvedő, madonnás alakjára. (Krauss um der Warheitwillen, aber auch eigentümlich sensibel für schwebende Gemütszustände.) Viszont lelkes örömmel üdvözli az egyik bíráló a mai vérszegény, ideges, hisztériás irodalomban ezt a regényt, melyben ilyen erős animalitás és fékezhetetlen ösztönélet uralkodik.

Érdekes jelenség, hogy míg nálunk annak idején talán éppen a közviszonyok alakulása következtében elsősorban a regény szociális jellege, a magyar zsellér-falu társadalmi rajza keltett feltűnést, a külföldön - bár ez sem kerülte el a figyelmet - különösen az egyéni és családi tragédia kötötte le az érdeklődést. Turi Dani rendkívül szuggesztív, markáns egyénisége annyira lenyűgözi a szemeket, hogy alig veszik észre a többi gazdagon és változatosan jellemzett mellékalakot. Az ő családi tragédiája a legfontosabb, a két házastárs testi és lelki összeférhetetlensége, mely a lobogó vérű parasztot annyi szoknya után hajszolja s végül is a pusztulásba kergeti. «Ein Eheroman, Geschlechterkampf», állapítja meg az egyik bíráló és Strindbergre hivatkozik, de Móriczot föléje emeli, mert semmi nyoma benne a svéd író túlfeszített idegességének és rögeszméinek.

A világirodalmi összehasonlításokkal általában meg lehet elégedve Móricz. Nem kisebb emberalkotókra, mint Shakespeare és Dosztojevszkij, kétszer is történik hivatkozás («wahrhaft Shakespearischer Tiefblick für Menschliches und eine Dosztojewskische Empfänglichkeit für heisse Leidenschaften.») Többször történik hivatkozás Maupassantra is («die wenig komplizierten Menschen des Romans sind so meisterhaft geschaffen, wie die in den Bauernnovellen Maupassants.») Egy svéd bíráló nem habozik a parasztélet legnagyobb északi ábrázolói, Strindberg, Hamsun, Lagerlöf mellé állítani. Persze itt is akad egy pár mulatságos egyeztetés, egy cseh kritikus Móriczot egyszerűen az epikus Molnár Ferencnek nevezi («derr Autor ein epischer Molnár, versteht es mit den Nerven des Lesers zu spielen»), viszont egy rosszmájúbb berlini csupán Arthur Landsberger és H. H. Ewers keverékének tartja a magyar írót; milyen alapon, azt nem tudom, mert mind stílus, mind ábrázolás, mind általános karakter tekintetében ég és föld választja el a két írót Móricz Zsigmondtól.

Külön ki kell emelnünk egy svéd író, Carl David Marcus kritikáját (a stockholmi Aftenbladet-ben, 1921. júl. 3-án). Részletes elemzés tárgyává teszi a regényt, mind az egyéni jellemzés, mind a szociális környezetrajz szempontjából. Minthogy hozzá van szokva a nagy északi írók kíméletlen, semmit takargatni nem akaró naturalizmusához, Móriczban sem lepi meg ennek az őszinte emberábrázolásnak sokkal tüzesebb, délibb, erotikusabb megnyilatkozása. A magyar falusi jelenetek Strindberg Hemsőiek c. regényét juttatják eszébe. De még ennél is tovább megy, ő a főhős alakjában az egész magyar parasztosztály típusát látja, kiben kirobban az évszázados gyűlölség az elnyomók ellen, népének vezére lehetne, de alacsony környezete lehúzza a sárba a többiek közé.

Nem szükséges itt arra a pár magyar tollból eredő ismertetésre kitérni, melyek kötelességszerűen igyekeznek Móricz Zsigmond külföldi érvényesülése előtt az utat egyengetni. Csupán Ignotus rendkívül finom, impressziókban gazdag kis essaijét emeljük ki, mely a berlini Das Tagebuch c folyóirat idei februári számában jelent meg. Szomorúan kell továbbá regisztrálnunk még egy magyar kritikát, mely pedig előkelő helyen, a Literarisches Echo-ban jelent meg. Teljes megérteni nem-akarással tör pálcát a regény fölött, mintha csak a jó öreg Budapesti Szemléből venné tudomásul, hogy neki sehogy sem tetszik ez a paraszterotika, melyet úgy látszik eddigi skatulyái közé nem tud beilleszteni s azért rövidesen eldönti: «diese in ihrer Übertriebsamkeit erklügelte Sinnlichkeit hat mit der ungarischen Volkspsyche wenig gemein.» S ezt olyasvalaki mondja, aki bizonyára annyira ismeri a magyar paraszt igazi psychéjét, mint Móricz az eszkimóét.