Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám

Ujházy Ferenc: FŐVÁROSUNK MŰVÉSZETI ÁLLAPOTAI A MÚLT SZÁZAD KÖZEPÉN

Ujházy Ferenc (1872-1921) műveiből egy teremre valót összegyűjtött és emlékkiállításon bemutatott a Képzőművészeti Társulat. A ritka szép festői fejű művészpátriárka egész hosszú élete, s benne művészetünk eleinek küzdelmes sorsa megelevenedik a kis kiállításon. Az ifjú Ujházy 1843-ban kerül Szolnokról Pestre. Itt sorra bekopogtat a kor ismertebb festőihez, tanítványul jelentkezik. De mindenütt elutasítják, a mígnem végre Warságh János megfogadja tanítványának. 1846-ban az akkor megnyílt Marastoni-iskolának lesz növendéke. Ott készült rajzaiból többet bemutatott emlékkiállítása. S láttuk rajtok a kor művészetpedagógiai észjárását, s megismertük általuk a kor festési ideáljait. Lapmintákról, legjobb esetben gipszöntvényekről rajzoltatta tanítványaival Marastoni a haldokló barokk kor divatosabb művészeinek alkotásait. A forradalom és szabadságharc zavarja meg Ujházy tanulóéveit. Fejlődése érdekében ekkor külföldre kellett volna mennie, mint tanulótársai közül Lotznak, Thánnak és másoknak. De Ujházy itthon maradt, s ezzel úgyszólva elmetszette fejlődésének folyamát. Sokat fest, történeti kompozíciókat, zsánert, csöndéletet, s a szabad festő cigányi egzisztenciájából a rajztanár biztosítottabb menedékébe húzódik végül. Ekkorra már lemondhatott arról, hogy jelentős művész váljék belőle. De így is sokat tud használni művészetünk ügyének. Néhány jó tanítványában ő fedezte föl és kezdte kifejleszteni a művészi tehetséget. Legfontosabb művészet-társadalmi intézményeink megalapításában és felvirágoztatásában bő részt vett. Nem volt benne semmi az öregedő művészek féltékenységéből és irigységéből: mindvégig szerette a fiatalságot - még amikor már értette is törekvéseit - s általában melegszívű emberbarát volt holtáig. Művészete különböző hatások között ingadozott. Legszerencsésebben némely hollandus csendéletfestő, tovább ifj. Teniers művészete ihlette meg. Az utóbbinak hatása alatt festette magyar csárdajeleneteit, mozgalmas és üde kis kompozíciókat, melyeken a hollandus mesternek éppen a legjelentősebb kvalitásába, a tónusos előadásba, sikerült magyar parasztjait környezetestül belefoglalnia. Az ember azonban előbbre volt benne a művésznél, s éppen azért egyéniségének további körülírása helyett inkább neki engedjük át a szót. 1901-ben, a Szépművészeti Múzeum meghívott közönsége előtt olvasta Ujházy ezeket az emlékezéseit. Kedélye, szívbeli melegsége, pompás elbeszélő tehetsége, minden értékes emberi tulajdonsága megérzékül bennök.

E. A.

A festő nem azért fest, hogy éljen a jelennek,
Hanem azért él, hogy fessen a jövőnek.
Ujházy Ferenc

Véghetetlen' örvendek, hogy szerencsém van a művészet iránt érdeklődő közönséget ily szép számban üdvözölhetni. Célom a régi Pest művészeti viszonyairól szólani; kifejteni azt, hogy művészetünk fájának gyökerei mélyebben nyúlnak bele a hazai talajba; hogy művészetünk nem az utolsó néhány évtized munkájának eredménye, hanem múlttal, tradíciókkal bír, amelyeket ismerni és megbecsülni illik. Mert amely növénynek mélyre elágazó, terjedt gyökérzete nincs, az biztos fejlődésre nem számíthat. De mielőtt magukról a művészeti viszonyokról szólnék, célszerűnek tartom, az igen tisztelt hallgatóságot a régi Pesttel röviden megismertetni.

1843 tavaszán Szolnokon kocsira ültünk, hogy Pestre utazzunk azon célból, hogy magamat a festészetben tökéletesítsem. Harmadnapra, későn este érkeztünk. Reggel szétnézek a városban. Az első látvány nem volt kellemes: minden ház kapuja alól egy deszkával borított folyókán át a szennyes víz kifolyt az utcára és haladt utcahosszant. Kürtölést hallok: magyar csordás kürtöl s a házakból hajtják ki a teheneket, hogy a csordás az Üllői úton át legelőre terelje azokat. A Széna téren magas dombon áll a református templom, mellette a Rottenbiller-féle ház a «Pióca kereskedés» felirattal. A templom előtt sorban állanak a szolnoki kenyeres kocsik, csupa ismerős, mintha csak otthon volnék. Bokáig járok a gazban. Ismét kürtölés: a toronyóra fertály ütött, ezt jelzi a toronyőr. A Lövész-utca sarkán deszka-kerítéssel ellátott kis ház támaszkodik a város falához, túl rajta térdig érő paréj és a város lőrésekkel ellátott falai láthatók egész a Lipót utca sarkáig. A Pipa utca sarkán voltak a sóhivatalok, jobbra, egy nagy téren, amelyen idegenszerű, török jelvényekkel díszlő hajók horgonyoztak. Felfelé haladva a parton, néhány szép, magas ház után apró viskók következtek, melyekbe szűcsök hordták fel a Dunából a gerebenezett báránybőröket. Feljebb tímárok faragták a Duna vizén a tehénbőrt. A haltér irányában kékfestők öblögették kékre festett szöveteiket. A Nagyhíd utcánál állott a hajóhíd s csak itt volt a Duna partja egy kis fallal kiépítve. A parton pár sor golyó-akác állt s úgy nevezték, hogy «promenádé». A hídon felül volt a gyümölcspiac, majd a gőzhajó-állomás következett és a «Csónakda» meg a Lánchíd, amelyen éjjel-nappal dolgoztak. Itt, ahol most az Akadémia palotája áll, ingoványos hely volt, melyen vásár alkalmával a dereglyések kötöttek ki és rakták ki a komáromi tulipános ládákat, pozsonyvidéki cserépedényeiket s faszerszámaikat. Az Arany János utcáig a ma is álló épületek nagy része megvolt, de azon túl már csak egy-két házacska és a város végét jelző veres kereszt állott. Az Újépület előtt két ágyú volt kipeckelve, mellettük állandó strázsa. A Széchenyi tér helye pocsolya fészke volt, melyet a város házi szeméttel töltetett föl. Az Újépületen túl levő részt úgy nevezték, hogy «am homok»; tűzifát árultak rajta, tócsás hely volt, sás termett rajta. A Váci útról befelé alacsony házak voltak, részben deszkakerítéssel ellátva. A zsidópiacon (széntér) ezerféle rozsdás, régi vasárú hevert, mely az út felét elfoglalta, jobboldalt voltak az ócskaruhás boltok.

A Király utca volt a legnépesebb, melynek sarkán a Br. Orczy-féle ház arról volt nevezetes, hogy minden órában egy arany házbérjövedelmet hajtott. A Király utca másik sarkán volt a ma is álló két legmagasabb háza Pestnek, négyemeletre. A Király utcától a hatvani kapuig a mai régi házak már léteztek. A Hatvani utca sarkán állt a Zrínyi kávéház, sarokerkélyes, alacsony, emeletes ház, melynek udvarán hetivásáros kocsik tanyáztak. A Kerepesi út sarkán: a Grassalkovics-féle régi magtár, a Nemzeti Színház, a Griff fogadó, udvarán gémes kúttal és sertéshizlalóval. Mellette a Beleznay-féle francia barokk-stílben épült palota, kupolás termével, mely ez időben asztalos műhelyül szolgált. A palotát szép park környezte s ebben volt egy várszerű, csinos eremitage. A Kerepesi út mindkét oldalán álltak a kenyérrel, gyümölccsel és más élelmiszerekkel megrakott kocsik. A mészárosok az utcán vágták ki a húst.

A mai Múzeum körút belvárosi része a Zrínyitől egész a kecskeméti kapuig csupa földszintes házból állott. A Grassalkovics-féle magtár mellett a botanikus kert, ezentúl a Kunewalder-féle gabonacsarnok. A Sándor utca sarkán a Luby-féle kastély, melyben csinos kis házi kápolna volt. A múzeum épülőben, Arany János szobra helye táján gémeskút állott. A múzeum mellett egy zsákutca, melynek külső sarkán volt a Marczibányi család tulajdonát képező híres fogadó: «A két pisztolhoz», magas tetővel, alacsony falazattal. A Stáció utcán s az Üllői úton bokáig ért a futóhomok. A Gyár és Kertész utcáktól kifelé a legszebb búza termett. A Kerepesi út végétől az Orczy kertig húzódtak a szalmafedelű házak, melyekben tehenészek laktak. Kőbányán volt a polgárság szőleje.

Pest város lakosai csendes, békeszerető, szorgalmas emberek voltak, a hatóságnak nagy bajt nem okoztak, alig volt a városnak 30 drabantja. Az úgynevezett Viertel-meister, Platzkomissär frakkban, pofonütött kalappal a fején, intézkedett a piacokon, hogy melyik kofa hova üljön - punktum. A drabant az utcasarkokon kidobolta, hogy egy gyerek elveszett, aki valamit tud róla, jelentse be, vagy hogy vasárnap délután a Józsefvárosban N. N. házát ellicitálják, akinek tetszik, vegye meg.

A közlekedés rossz volt. Hetenként egyszer-kétszer indult a hajó Bécsbe, «elindulása előtt mozsárágyúból lőttek és 3-szor csengettek, vártak, hogy egy-egy későn jövő utas le ne maradjon. Az árúkat lovakkal vontatott hajókon is szállították felfelé. De volt egy másik alkalmatosság is, mely a kereskedést közvetítette: a Brassótól Bécsig járó kolosszális oláh szekerek, melyek 12-16 lóval elibük fogva, portékával megrakva, a szekér oldalaihoz láncolt hordókkal, a lovak kolompokkal, csengettyűkkel ellátva rettentő csengés-bongással és lármával vonultak be a városba. Mozgó házakhoz hasonlítottak ezek a járóművek.

A város lakosságának száma ez időben, Budával és Ó-Budával együtt alig érte el a 100.000-et. Az úri és nemesi osztály nagyobb részét hivatalok kötötték ide, de mivel központosítva volt ide az ország minden főhatósága, ez a városnak bizonyos előkelőséget biztosított. Központul a nádor udvartartása s az itt telelő sok mágnás fényes háztartása szolgált. Az egyetem és egyéb főiskolák a műveltséget általánosították. A régi polgári elemet kereskedők, iparosok képezték, régi törzsökös családjai a városnak, kik nemzedékeken át szereplők, hangadók voltak. Nem nővén oly rohamosan a város, lakosságának nagyobb része nem lévén jövevény, mint ma, tradíciók képződhettek és azok megvoltak becsülve. A vagyonos kereskedők és iparosok nagyrészt német származásúak voltak. Wurm építette azt a rettentő épületet, a Wurm-udvart, ki is vasárus volt. Spiegel, később Tüköry, a többiek között a Fürdő-utcában levő háromemeletes házat 52 lakosztállyal és kúttal a III. emeleten, ácsmester volt. Vogl építette a Dorottya utcára és a József térre szolgáló házat, asztalosmester volt. Unger, Schmied-Unger, több háznak a tulajdonosa, kovácsmester volt. S még sokat tudnék megnevezni, kiknek utódai nemesek és földesurak lettek s elfeledték, hogy apjaik mesteremberek voltak. A magyar mesteremberek közül csak néhány vagyonost tudnék felemlíteni. A mester együtt élt, dolgozott, ebédelt a legényeivel, kávéházba nem járt, luxust nem űzött, egyszóval családias életet élt.

A vasárnap szent volt.

A lakosság igen szerette József nádort, ki szívesen vett részt egyes ünnepségükben, így pl. 1846-ban a céllövészek ünnepélyén. Az udvari kocsi megállott a lövölde vasrácsozata előtt, az áldott emlékű főherceg lassan szállott le róla, bokáig érő sötétkék kaputrokk volt rajta, lapos, sárga rézgombokkal, fején cilindert, nyakán magas, kemény kravátlit viselt. Arca szelíd kifejezésű, bajusza keskeny, elől egyenesre nyírva. Csontfogantyúján fekvő oroszlánt ábrázoló nádpálcájára támaszkodva csendesen lépdegélt be az előkertbe, hol a polgárok már sorfalat állottak s hol a lövészek hatalmas «elien» kiáltással fogadták. Amint belépett az előcsarnokba, hol a lövésre előkészített fegyverek voltak, felkérték a nádort, szerencséltetné őket egy lövéssel. És őfensége meghúzta a ravaszt és a fegyver eldördült... Vivát! - centrumot talált, a céltáblát pedig a polgárság örök emlékezetül megfesttette.

Színházak voltak: a nagy német színház és a várszínház, a városligeti és a budai aréna és a nemzeti színház.

És gondoskodva volt az elaggottak és betegesek kényelméről is. A harmincad-épület körül (a Gizella téren) állottak a régi francia divatú, emberek által hordozható gyaloghintók.

-

1839-ben elérkezettnek látták az időt arra, hogy a művészeteknek, melyek semminemű állami támogatásban nem részesültek, egy egyesület útján központot, otthont biztosítsanak. A főhercegi család, a világlátott főnemesség, a főiskolák nagy képzettségű tanáraikkal, a vagyonos régi polgárság: egy ily egyesület alapítására elég alapot szolgáltattak. Schedius Lajost, az egyetemen az esztétika és bölcsészet tanárát kell első helyen említenem, mint aki fáradhatatlan buzgalommal az egyesület létesítésének főapostola s annak első műbíráló elnöke is volt. Széchenyin kívül alig volt az országnak férfia, ki minden irányban annyira a közügyeknek élt volna. Kulturális hatást pedig kortársai közül, nagy irodalmi és társadalmi tevékenységével, senki nagyobbat nem gyakorolt.

1839. november 15-én alakult meg a Pesti Műegylet. Első kiállítását 1840-ben rendezte. Elnöke Jósika Miklós báró, «titoknoka» Szalay László volt. Az igazgató-választmányban Széchenyi István, Andrássy Károly, Dessewffy Aurél grófok, az Orczy-, Prónay-családok tagjai foglaltak helyet, a tisztségviselői és tanári karból Bartakovics ,Benyovszky, Dercsényi, Lányi, Rosty, Tasner, Ürményi, Schedius, Schedel. A régi polgári, gyökeres pesti elemből az Eckstein, Fröhlich, Heckenast, Henggelmüller, Wagner családok neveit találjuk. A művészek közül Einsle Antal s Neefe Hermannt említem.

Neefe Hermann Bonnban 1790-ben született. Atyja Beethoven mestere, s ő maga is jeles zenész. Bécsbe jő zenei kiképzésének tökéletesítésére, de Schlotterbeck útján a rézkarc-, majd a dekoratív-festészetre adja magát. A wiedeni színház dekorációit festi, majd mannheimi, müncheni és braunschwigi szereplés után a bécsi józsefvárosi színházhoz került. Az «Ördög Róbert» és a «Portici Néma» nagyszerű díszleteinek híre napainkig eljutott. A színházi festészet terén új korszakot számítanak működésétől. Ezt Pesten érvényesítette a Scmhidt igazgatása alatt álló német színháznál. A pesti művészi életnek egyébként is tényezője volt a megalakult műegylet választmányában és bíráló-bizottságában. De mikor Schmidt megvált a német színháztól, sorsa őt is másfelé vezette. Sok olajképet is festett: finom tájképeket. Őrültté tették a dekorációk színei, többször kigyógyult, de végre is belepusztult. A gráci színház őrzi még dekorációit, a pestiek a német színház égésénél mentek tönkre. Egyéb műveit, arcképeit egyeseknél találjuk.

Szintén külföldi művész volt, de viszonyainkra nagy hatást gyakorolt Einsle Antal udvari festő, ki időközönként Pesten huzamosan tartózkodott. A műegylet igazgató-választmányának tagja volt 1840-ben. Kitűnő arcképfestő hírében áll. Az udvar, a főnemesség, a hadsereg tisztjei, főemberei állandóan foglalkoztatják. Ami a hasonlóságot illeti - a kortársak véleménye szerint - csak egy konkurense van, kitől félnie kell és ez - a tükör. «Aki fél, hogy nagyon is jól találják, mutatják be szívét és lelkét, az őrizkedjék tőle» - írták róla, pedig ez nem szól a festő ellen. Plasztikára törekedett a formában, az előadás valószerűségére, a jelentős kiemelésére és a ruházat jó visszaadására, húsa azonban nagyon kemény. Kertbeny, azon idők rossznyelvű műkritikusa, nagyon elítélőleg nyilatkozik róla, de mert ő mindenkivel így tett, véleményének nem volt hatása. Einsle nagyon tiszteletreméltó ember és jó honpolgár is volt.

A nevezetteknél gyökeresebb pestinek mondható Lieder Frigyes, aki 1780-ban született s 1859-ben halt meg 80 éves korában. Neki már a 20-as években nagy híre volt mint minature- és arcképfestőnek. Képei valóságos biográfiák színekben, tele élettel és igazsággal. A főrangú körök sokat foglalkoztatott, kedvenc művésze, kinek festményeivel telve a paloták. A nagyanyák és nagyapák hervadhatatlan üdeséggel tekintenek le korunk roncsolt idegzetű, agyoncsigázott nemzedékére. Finom apróságaiból, nem tudom, van-e valami gyűjteményeinkben, Hollósy Kornélia és Kubinyi Ágoston arcképeit a Történelmi Képcsarnok őrzi. Tudása és műveltsége egyébiránt bármely más körben is előkelő helyet biztosított volna néki.

1841-ben rendezte a műegylet a második kiállítását. Elnöke Fáy András, alelnöke Kossuth Lajos volt, pártfogói: Károly főherceg, Mária Dorottya és Hermina főhercegnők. Csereviszonyban állott a prágai, bécsi, trieszti és müncheni műegyesületekkel. 1814 részvényes tagja volt, mintegy 11000 pengőforint jövedelme, melyből 2500 forintot a műlap költségeire, 4500 forintot pedig művásárlásokra fordított.

A kiállítást 1841-ben a redoute-épületben rendezték s közel 400 számra terjedő műtárgy volt ott látható: metszetek, miniature-, aquarell-festmények, képfaragó mívek és olajfestmények. A nevezetesebb külföldi kiállítók közül ezen időtájban a kiállításokon szerepelgettek: Remi van Haanen, Ender, Lavoss, Ammerling, Waldmüller, Schindler, Passini, Svoboda, Raffalt Bécsből, Tischbein Triesztből, Manes Prágából, Adam, Bürkel, Voltz, Spitzweg, Richter Münchenből, Rahl Rómából, Aschenbach, Geselschapp, Scheurer Düsseldorfból, Sartorini Bolognából, Lipparini, Schiavoni Velencéből stb. stb.

A külföldiek szívesen küldtek magyar vonatkozású képeket. Egy mainzi festő Sobri halálával, Svoboda Bécsből bakonyi zsiványokkal kedveskedett, egy harmadik csikóst a pusztában ábrázoló képet küldött. Felső Magyarország és a dunántúli határok szép vidékei, érdekes népélete már akkor is vonzották az idegeneket. Lavoss József Bécsből a magyaróvári búcsút festette meg.

A magyar festők e második kiállításon is nagy számban szerepeltek. Ha unalmas is, neveiket ideiktatom, hogy fogalmat adjak az akkori magyar művészgárda nagyságáról. Borsos József, Balkai Pál (Eger), Barabás Miklós, Boross János, Engerth Vilmos, Frühling Károly, Gaál Gusztáv, Heldwein István, Hóra Alajos, Heinrich Ede, Judrikovics János, Khoór József, Kovács Mihály, Kosareck Márton, Kann Henrik, Kärgling János, Kärgling Henriette, Kiss Bálint, Laccatari, Lestyán János, Lieder Frigyes, Madách Pál, Marastoni Jakab, Müller János, Pollák Vilmos, Pósa Gusztáv, Pichler Károly, Nagy Mihály, Rauch Ferenc, Stech Alajos (Vác), Schwindt Károly és Zsófia, Szále János, Tikos Albert (Kassa), Wirostek Eduárd (Láng), Wantza Mihály (Miskolc), Weide Vilmos. Akiknek lakóhelyét nem neveztem, azok budaiak vagy pestiek. Rövid időn kiegészítették a névsort: Komlóssy, Grosz, Brodszky, Alkonier, Adler ,Weber, Klette K. és mások.

A kiállított művészek közül akarok néhánnyal foglalkozni, olyanokkal, akik régebben kidőltek, akiknek emléke tehát már jobban elhalványult.

Ilyen érdekes alakja volt azon időknek Laccatari Demeter (vagy Diamanti Laccatari v. Laccataros), ki Macedoniában született s akinek atyja br. Sinánál volt alkalmazva. Laccatari Debrecenben egy görög templomfestőtől 6 évig tanulta a festészetet. Festett arc- és oltárképeket, görög templomi képeket, melyeknek rajza korrekt, alakjai elevenmozgású heroikusak, színezése tüzes, megkapó, kezelése bátor, mozaikszerű a nagyobb képeknél, míg a kisebbeknél simán részletezett. Széles vállú, köpcös ember volt, elegánsan élt. Sokszor szúttyongatták, hogy a megrendelt képet még sem készítette el, de ő azt föl se vette. Akkor festett, ha jókedvében volt. Megesett, hogy este, hazatérve, a palettán levő olajtartókba egy-egy gyertyát állított, nekifogott a festésnek s reggelre a megrendelt természetnagyságú alak készen állott. A címerképek festésétől sem riadt vissza, sőt ilyenek gyanánt is pompás alakokat adott. A Fuchs-féle dohány- specialitás-bolt előtt 4 remekül festett alakja volt, melyet utazó angolok megvettek s magukkal vittek, a Váci utcában Medecznél a Török császár, a Városház téren Csögelnél Fortuna, az Úri utcában egy szivarbolt előtt a Jurátus, egy órásnál Venus Urania, a Kígyó téren Szilágyi István gombkötőnél Mátyás király, a Hatvani utcában Mátyás király lovon, környezetével, végre a Nagyhíd utcában Lapedato szabó címtábláján Ottó görög király képe: mindannyi remekmű. Alakjai éltek, mozogtak. Sajnos, Laccatari effajta képei, az idő viszontagságainak kitéve, elpusztultak. Különösen sajnálom a Török császárt, a Fortunát és a Mátyás király lovas képét. Laccatari ismert művésze volt Pestnek, de 1849-ben - megváltozván a viszonyok - eltűnt, senki sem tudta, hová lett. Egyik barátom az 50-es években találkozott Ságodyval, Pest város akkori alpolgármesterével, aki beszélte, hogy egy átutazása alkalmával Grácban találkozott Laccatarival. Sch. barátommal Velencébe szándékoztunk s hogy Laccatarit felkeressük, Graz-ban megszálltunk. Tudván, hogy Laccatari fodroztatni szokta a haját, körüljártuk a fodrászokat: vajon nem ismerik-e őt? Végre sikerült is egyre bukkannunk, aki jól ismerte és ajánlkozott, hogy hozzávezet bennünket. Elhajtattunk az «Am Graben»-ra, valahol a város szélén levő emeletes, alacsony házhoz. Mi kinn maradtunk, a vezető belépett: - «Du Laccatari, es sind Herrn da, die wollen ein Altarbild bestellen.» Laccatari erős, mély hangon válaszolt:

- Ja wohl, wo sind Sie?

Alacsony emeleti szobába léptünk, benne a legnagyobb művészi rendetlenség, szanaszét hányva portefeuille, rajzok, vázlatok, a sarokban egy vacok, mellette rongyos szalmaszék, melyen egy fél krumpliban leégett faggyúgyertya és nyitott francia könyv volt. Laccatari éppen a mellényét vette magára, melynek hátsó része hiányozván, egy madzaggal kötötte össze. Panaszkodott:

- Viel hab' ich gelitten. Gras hab' ich gegessen!

Az állványon munkában volt egy Mária-kép, de az nem volt már a régi Laccatari műve: a nyomor látszott az emberen, látszott a munkáján. Sch. barátom Laccatari adósságait kifizette, őt felöltöztette, utazási költséggel látta el s ígérte neki, hogy Pesten egyik házában lakást ad neki. Laccatari meg is érkezett Pestre, a szabad lakást elfogadta, de csakhamar vérszemet kapott: basáskodott a többi lakók fölött. A lakók panaszkodtak ellene, hogy megférhetetlen, hiába volt a háziúr békítése, intése: Sch. barátom kénytelen volt neki az ingyen lakást felmondani. Igen ám, de Laccatari nem ment ki a házból, míg végre Sch. úr máshol fogadott számára lakást - csak így sikerült őt a házból kitudni. Éldegélt, festett arcképeket, görög-templomi képeket, de munkáit kifogásolták. Utolsó idejében a Két szerecsen utcában egy képkereskedőnek festegetett az ellátása fejében. Meghalt a Rókusban, a 60-as években, 62 éves lehetett. A Nemzeti Múzeumba művei közül «Dobozy Mihály menekülése» került, egy arckép, mely öreg férfit ábrázol és Sváb Vilmos arcképe.

Címképek festésével, boltok elé, az akkori festők közül Varság (Warscheig), Kiss Bálint, Schwind Károly, Henrik Ede is foglalkozott. Mily szeretettel és tökéllyel? - azt Barabás munkája mutatja, Nádasi posztókereskedése számára készült. Évtizedekig volt az esőben, napon, fagyban, és mégis milyen ép! Nemrég szerezték meg a Képtár számára, hogy tanúsítsa festészetünk akkori terjedtségét és állapotát.

Ezen kor alakjai közt említendő Kiss Bálint, a hasonnevű szentesi református pap és író fia. Apja szenvedélyes régész, a magyarok eleiről egy három kötetes munkát irt, bírt esztétikai műveltséggel is: könyvecskét adott ki a rajzolás oktatásáról. Fia jogásznak, teológusnak készült, s végre a bécsi festészeti akadémián jutott célhoz, amelyet 1826-tól 6 évig látogatott. Hosszabb olaszországi utazás után 1833-ban tért vissza hazájába, ahol mint táj-, arckép és történeti festő működött s oltárképeket is festett. Az 1843-ban alapított múzeumi képtárnál hazafias lelkesedésből díjtalanul működött s azért - a gyűjtemény mellé őri állás szerveztetvén - arra nyert kinevezést. Képek restaurálásával is sikerrel foglalkozott. Művei közül felemlítem: Nógrádi parasztok, Dobó István, Hunyadi János a rigómezei ütközet után, Pethes János búcsúja leányától. Ez a Nemzeti Múzeum képtárában van. Teóriával sokat foglalkozott, az anatómiáról, perspektíváról, a festés technikájáról nagyobb számú művei maradtak fenn kéziratban. De műveiben ezen intenzívebb műveltség nyomai alig fedezhetők fel. Érdemes munkása volt korának, lelkes, ideális harcosa az iránynak, de mint művész az utókorra befolyást nem gyakorolt.

Gyökeres pesti volt a Schöfft család. Tagjai nemzedékeken át a festéssel foglalkoztak családi házukban, mely ma is áll a Képíró utcában, mely nevét (Malergasse) éppen őróluk nyerte. A ház, melynek ablakai fölött hét bagoly látható, a fővárosi közönség előtt eléggé ismeretes.

Ismertem a családból Schöfft Józsefet, aki sokszor elmondta, hogy apja, nagyapja festők voltak Pesten, s általában, ha meglátogattam az akkor már 70 éven felül lévő öregurat, szívesen elbeszélgetett a művészetről. Arc- és templomi képek megrendelésével e késő öregségben is el volt halmozva s végnapjáig szorgalmasan festett. A vidéken sikerült oltárképet láttam tőle. 1850-ben fáklyát vittem a temetésén.

Számos gyermeke közül Guido említendő fel, ki ebben az említett családi házban, 1809-ben született. Kalandos élete, melyre a lökést házassága adta, Bukarestbe, majd kelet felé mind távolabb, végre 1843-ban Indiába vitte. Kitűnő arc- és tájképfestő volt, azért a Kelet-indiai kereskedelmi társaságnál, majd később - megismerkedvén a belföldiekkel - különféle maharadzsáknál és fejedelmeknél talált bőséges foglalkozást és szerzett kincseket. Lahore, Bombay, Benares, Amreesir, sok fejedelmi város volt tartózkodásának, működésének színhelye. Több, mint nyolc évig volt távol; kincsekkel megrakva, sok tanulmánnyal, táj- és csataképpel jött haza, Bécsben nagy műtermet tartott, ott állította ki egyiptomi, perzsa, indiai tanulmányait. Őfelsége a Belvedere számára két nagy velencei képet vett tőle. Majd Pestre jött s itt a szolgálatában álló szerecsen fiúval és leánnyal is nem csekély feltűnést keltett. A Stáció utcában emeletes házat épített; itt szándékozott letelepedni, de mozgalmas élethez lévén szokva, ismét elhagyja Pestet; Velencébe ment s többé vissza se tért. A lagunák mellett palotát vásárolt, azt pompásan berendezte, később pedig - ecsetje nem lévén úgy kihasználható, mint keleten - házát hotellé alakította át. Tovább űzetve innen is sorsától; Miksa császár mexikói expedíciójában vett részt, ott nagyszabású képeket festvén. Hol töltötte élete utolsó idejét, nem tudom. A müncheni festészeti iskola, később Rahlp befolyása alatt állott. A nagy hatásokat kereste tájképein; sokszor Hildebrandra emlékeztetett. A pesti festőiskolának mindenesetre érdekes, figyelmet keltő tagjai, aki kár, hogy - tudtommal - képtárainkban egyetlen művel sincs képviselve.

A pesti festőgárda tipikus alakja volt Kärgling János is, ki Ausburgban 1780-ban született s szülővárosa művészi iskolájában tanult. 1801-ben Bécsbe jött, s Krafft Péter, a Belvedere igazgatója vette pártfogásba. 1809-ben Pestre hívták arcképfestésre. Itt annyira megtetszett neki s annyira kinyerte a szimpátiákat, hogy többé el sem távozott: pestivé lett egészen. Művei nagyon tetszettek, elhalmozták megrendelésekkel. Miniatűrt és nagy portrékat festett. Pompásan talál, finom a kidolgozása, színezése üde. Leánya volt Henriette, kit ő oktatott a festészetben. Meghalt 1845-ben, 65 éves korában.

Kärgling Henriette kitűnő művésznő volt. Mária Dorottya főhercegnő segítette, hogy Bécsben folytathatta tanulmányait. Sokat másolt a cs. Képtárakban. Olajban, akvarellben dolgozik, arckép, életkép, csendélet: mind körébe vág. Merész, férfias felfogással ábrázolta tárgyait. Pacher nevű zenészhez menvén férjhez, Bécsbe költözött, de a császárváros fejlett művészi életében, annyi versenytárs között is, megtartotta jelentőségét.

Említenünk kell Tikos Albertet, ki nagy tehetséggel indult művészútjára. 1830 körül már Bécsben találjuk, mint Ammerling tanítványát. Előszeretettel nőket festett, és a női bájokat, az üde, pajzán lelkületet csodálatos készültséggel adja vissza. Már 1840-ben állított ki Bécsben és nagy feltűnést keltett. 1841-ben Pesten több tanulmányfő és női arckép mellett egy leányt adott alvó ölebbel, egy tót pásztort, amint ebédjét költi. Rómában tartózkodott hosszabb ideig, majd ismét Bécsbe került, ahol korai halála gátolta meg hő vágyának teljesedését: hogy hazájába, hazája műveltségének szolgálatába kerülhessen.

Kortársa volt Tikosnak, kit a sors kevesebb tehetséggel, de hosszabb élettel ajándékozott meg: a nagykárolyi születésű Schäffer Albert, ki roppant szorgalmával a tudás tisztes fokára küzdötte fel magát, 1842-ben kezdett kiállítani tanulmányfőket, csendéletet, figurális kompozíciókat. Kertbeny azt írta róla: «Vérző címmel kell eltekintenem nagy szorgalmától, és ízlésének hiánya miatt megtagadok tőle minden tehetséget». «Kóborlók egy korcsmában című képén ezért a csavargók és útonállók közé festette Schäffer az író jól talált arcképét. Rendkívüli szorgalommal dolgozott, csendéleti tárgyai közé előszeretettel véve föl azt, ami magyar. A Nemzeti Múzeum régiségtárának díszedényei közül sokat megörökített úgy, mint Mátyás királynak Bécsújhelyen őrzött kincsit is. A bécsi császári képtár egy magyar tájképét, a Nemzeti Múzeum képtára arcképét és két csendéletét őrzi. Ha a hollandi, belga csendélet-festőket nem érte is el, kora jobb csendélet festői mellett foglal helyet. Jelesül gyümölcsöket, arany- és ezüst díszedényeket nagy gyakorlottsággal adott vissza. Sokat küszködött, Borsossal, elhagyva a festést, egy ideig a fényképészet terén is működött, de újra fölvette eldobott ecsetjét és Düsseldorfba költözött. A képzőművészeti társulat 1875-ben egy levélben szólította fel, hogy a kiállításra legyen szíves képet küldeni. A levél ezen távirattal jött vissza: «Schäffer gestorben».

Említenem kell e kor művészei közül Vidra Ferdinándot is. Veszprémben született és olyan szerencsés volt, hogy József nádor figyelme terelődött feléje. A nádor segélyével 10 évet töltött Rómában, Bécsben pedig az «akadémiai festő» címet nyerte el. Szentképek festésével foglalkozott különös szeretettel; ennek köszönhette, hogy Popovics Bazil munkácsi püspök székes temploma kifestését reá bízta. Pár évig dolgozott ott. «A szent kereszt felmagasztalása» című kép 15 méter hosszú, 7 méter magas. Nagy sikert aratott, a püspök egyházmegyei festővé nevezte ki és ekkor székhelyét Ungvárra tette át. Sok munkácsegyházmegyei templomot festett ki, sok képállványt, un. ikonasztáziont készített. Zaricsó, Nagy-Turicza, Bilke, Dávidháza, Sarkad, Kereczke s több más templom hirdeti munkásságát. Nagyon kedves, előzékeny, túlságosan szerény ember volt. Bilkén, Beregmegyében szerzett magának ingatlant, nőtelen egyedüliségében ott lakott, dolgozott, amíg szeme világának megfogyatkozása ebben nem akadályozta. 1877-ben teljesen megvakult, két évvel később meg is halt. Kívánságára a Bilke mellett fekvő templomok közé temették el. Roskovics Ignác festőművésznek első mestere és irányítója volt.

Az azonban, akinek művészeti viszonyainkra való hatása a legáltalánosabb e korban: az Marastoni Jakab. Velencében született 1810 körül, de korán Magyarországra szakadt. Keresett arcképfestő volt, tájakat, figurális kompozíciókat, zsánert festeget inkább olasz, mint bécsi befolyás alatt. Ami azonban úttörővé tette őt művészeti törekvéseinkben, az az volt, hogy velencei mintára 1846. október 1-én megnyitotta az «Első magyar festészeti akadémiát» a Deák utcában, a Weisz Bernát-féle házban, 4 nagy teremmel, 14 szobával. A kellő berendezésre Marastoni a legnagyobb gondot fordította. Gipszmodellek, szobrok voltak intézetében nagyobb számmal, egy kis galériát is improvizált, mert ekkor inkább a festett, mint a létező világot tekintették. Osztályai voltak: olajfestés a természet után, olajfestés másolatban. Vízfestési osztály, krétarajz gipszek után, végre díszítményrajz krétával és egyebekkel. Intézete annyira fejlődött, hogy más tanerőket is kellett alkalmaznia, amilyenek voltak: Szemlér Mihály és az igazgató fia, Marastoni József. A társadalomban oly élénk visszhangot keltett a vállalkozás, hogy külön társulat keletkezett, melynek hivatása az első magyar festészeti akadémia gyámolítása volt. Tizenegy alapító tag, közöttük Andrássy Manó, Károlyi György és István, Nádasdy Lipót grófok egy-egy növendéket tartottak. Ugyanezt tette Kassa város és Nagyvárad város közönsége. Ma vajon melyik törvényhatóság áldoz ilyen címen csak egy fillért is? ... Pest város Lotz Károlyt, Grimm Rudolfot és Szemlér Mihályt küldötte ily alapítványi helyekre. Elnöke Ürményi Ferencz, alelnök, Kubinyi Ágoston és 600 pártoló tagja volt a társulatnak és adakozások is folytak ezenfelül. 3000 pengőforintot tett ki körülbelül, amit a társadalom erre az iskolára áldozott.

Marastoni betegeskedése akasztotta meg a vállalatot. Nem bírta a vezetés gondjait s terheit s anyagiak sem állottak - minden állami támogatás híján lévén - kellő mennyiségben rendelkezésére. 1859-ben megvakult és 1860-ban feloszlott az akadémiája. Tanszerei a fővárosi iparrajziskolában részben máig használatban vannak.

Mint festő Schiavoni utánzója, de kitűnő volt mint tanár és lelkes, hasznos polgára új hazája s városának. Az első dagerotypeket is ő készítette Magyarországon papírra. Nagy hatással volt kortársaira grafikai vállalkozásaival, amelyekben fia, József lépett örökébe. Azon idők szereplőinek jó részét nem ismernők, ha litográfiában a marastoniak karakterisztikus vonásokkal meg nem örökítették volna kortársaikat.

Habár ismertetésemben nem akarok kiterjeszkedni olyan művészekre, kiknek neve eléggé forgalomban van, minők a Markó család, Ferenczy, Jakobey; vagy akik csak nemrég költözvén el közülünk, élénk emlékezetben vannak, mint Molnár, Than, Kovács, Komlóssy, Brodszky stb.; de nagy és maradandó hatásánál fogva mégis említenem kell Barabás Miklóst. Én nem az arckép- és életfestő nagy szorgalmát, művészi ihletét akarom benne dicsérni - ezt mindnyájan tudjuk; hanem a grafikai művészetek terén kifejtett bámulatos szorgalmát. Ő valójában történetírójává lett korának. Finom litográfiájával a legélethűbb finomsággal örökítette meg kortárai minden kitűnőségét a politika, tudomány, művészetek s a társadalmi élet terén. Nem ismerhetnők ama kort Barabás képei nélkül, mert minden képe, minden rajza egyúttal élethű lélektani megfigyelés.

... De nem folytatom a művészek neveinek, életviszonyainak felsorolását. Sokan vannak: arra itt idővel, a közönség türelemmel nem rendelkezik. Általánosságban azt mondhatjuk a kor magyar művészeiről, hogy a bécsi, velencei és kisebb részben a francia befolyás volt művészetükre nézve az irányadó, s hogy ügyes mesterek a művészetek szeretetét, az irántok való érdeklődést ébren tudták tartani. Pozíciójuk volt, meg voltak becsülve.

-

A társadalmi tevékenységet akarom még röviden jellemezni.

1845 körül Concordia néven a művészeknek a Váci és Kiskorona utca sarkán külön köre volt a «Három Gráciához» címzett házban. A társas élet virágzott, a nem művész közönséggel való érintkezés élénk volt, a Concordia-bálok eseményszámba mentek.

Volt idő, mikor a műegylet tagjainak száma a négyezret meghaladta.

Pedig a műegyleten és a Marastoni akadémiát támogató egyesületen kívül még egy intézmény volt, amely igénybe vette az aránylag kis társadalom áldozatkészségét.

Ez a Nemzeti Képcsarnokot alakító Egyesület volt.

A művészi törekvések közepette élénken érzett szükség volt egy nyilvános képtárra. 1837-ben kezdik építeni a Magyar Nemzeti Múzeumot: ebben képtárhelyiségekről gondoskodtak, s ennek hatása alatt hagyta a nemzetre Pyrker egri érsek nagyszerű képgyűjteményét. Az ajándékozott gyűjtemény kiegészítése, egy magyar képtári osztály létesítése volt az egyesület célja. A fenséges nádori család tagjai, testületek, hatóságok, egyesek lelkesen karolták fel az egyesületet. A tagsági díjakból képek vásároltattak, de ajándék útján is sok képpel gyarapodott a múzeum. Képtára tekintélyes részének összegyűjtése ezen egyesület működésének és az általa gyűjtött tőke kamatainak eredménye. Például említem csak, hogy a Múzeumban őrzött nagybecsű egész Markó-gyűjtemény (a legújabban szerzett néhány mű kivételével) ennek az egyesületnek erejéből vásároltatott. Báró Prónay Gábor, Kubinyi Ágoston és mások is szereztek az egyesület körül hervadhatatlan érdemeket. Minden tag 5 Frt 25 Krt fizetett, s virágzása idején 2000-nél is több tagja volt az egyesületnek.

A közbejött politikai események, a szabadságharc viharai és az ötvenes évek nagy pangása azonban megakasztotta a fejlődést.

1848-49-50-ben a műegylet nem rendezett kiállításokat, adminisztrációja megbomlott, anyagi eszközei elmaradtak. 1851-ben rendezett ismét kiállítást - az elpusztult Redoute épület helyett a Nádor utca 244. számú házban. 28 magyar, 69 idegen művész mindössze csak 151 művel vett részt a kiállításon, holott előző időkben 400-ig terjedt a kiállított művek száma.

1852-ben a Nemzeti Múzeumban volt a kiállítás 161 művel, 1853 óta a Diána-fürdőben.

Talán, hogy a csappant érdeklődést újra élesszék, talán egyéb befolyások alatt. 1856 körül több volt kiállításainkon az idegen műtárgy, és a vásárlások túlnyomó nagy része is osztrák és külföldi művészek műveire esett. 1857-ben például 2300 Frt magyar képre, 12 000 Ft idegen munkákra.

Elégedetlenség támadt ebből a magyar művészek között. Mind gyakrabban gyülekeztünk, mind sűrűbben folytattunk eszmecseréket. Egy a művészek összejövetelére szolgáló egyesület megalakítását kezdeményeztük és megszületett ebből a Magyar Képzőművészeti Társulat, amely - a politikai égbolt is derülni kezdvén - 1861-ben alakult.

Érdemes munkásai közül - engedjék meg, hogy csak egynek a nevét említsem - a fáradhatatlan, derék Telepy Károlyét.

A vezéreszme a hazai, a magyar művészet ápolása, fejlesztése volt. Az első kiállítást 1863-ban Klimkoviccsal én rendeztem a Nagyhíd utcai házban. Az elsők egyike, akit segéllyel küldhettünk külföldre, Munkácsy Mihály volt: ez az egy eredmény is fényesen igazolja választásunkat.

Hogyan izmosodott mindjobban társulatunk és sorvadt el a régi műegylet? - nem kívánom fejtegetni, hosszúra nyúlna. Végre is a két társulat egyesült és a Képzőművészeti Társulatra hárultak mindazok a feladatok, melyekről hajdan három-négy társulat gondoskodott.

De ha figyelembe veszem az állam bőkezű támogatását, mely akkor teljesen hiányzott, a műveltség, az érdeklődés növekedését, nincs okom desperálni.

A változott viszonyokhoz erősödött nemzeti művészet a jövőben fényes, nagy feladatokat van hivatva teljesíteni - és fogja is azokat teljesíteni! És most, mikor hosszúra nyújtható visszaemlékezéseimet ezekkel befejezem, bocsánatot kérek, hogy oly fényes nevek után, minők az előző előadásokban szerepeltek, a Mantegnák, Sartók, Lionardok után az én szerény művészeimmel mertem előhozakodni.

Szolgáljon azonban mentségemül, hogy ezek úttörőink voltak, hogy az ő munkájok eredménye az, amit ma mint készet élvezünk; hogy elődeink, apostolaink voltak, kik érettünk küzdöttek, hogy magyarok voltak.