Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám · / · FIGYELŐ

ZILAHY LAJOS: KRÚDY GYULA: N. N.

Szám szerint az ötvennyolcadik Krúdy kötet. Most végigzenélnek az emlékezetben a régebbi Krúdy-kötetek címei: A víg ember bús meséi ... A podolini takácsné ... Nyíri csend ... Első szerelem ... Esti út ... A kék láng ... Aranykéz utcai szép napok ... Szindbád ... A vörös postakocsi ... Napraforgó ... és felrajzanak Krúdy álomba mártott figurái, a macskanadrágos gavallérok, szívarcú hölgyek, boltíves ódon vendégfogadók, kocsmák, melyek kolbászszagú füstöt eresztenek, pörgő kerekű bricskák, toprongyos vándorszínészek, akik állatnevű szállodákban szarvasagancsnyelű bicskájukkal piszkálják a fogukat és mesét mondanak az ismeretlen asztaltársnak ... folyók, amelyek jégtáblákat csörgetnek a hátukon, őszi tájak, ahol az országút melletti nyárfa alatt magányos sírdomb pihen ... álombeli tájak és álombeli emberek, amelyek fölé nem lehet évszámot írni és nevüket is gyakran csak egy magányos betű jelzi, betűk, melyek úgy vannak felvésve Krúdy könyveiben, mint ahogy fatörzsek őrzik ismeretlen nevek kezdőbetűit a ligetekben, erdőkben.

Krúdy olvasótáborában vannak, akik rajonganak érte és vannak, akik - unalmasnak találják. Akik hiába keresik Krúdy írásaiban akár az orosz regények hömpölygését, akár a franciák meseszövését, akár Jókai képzeletét. De ez utóbbiak, akik unalmasnak találják is őt - mégis olvassák. Olvassák, mert a hang, amely Krúdy könyveiből árad - még a kevésbé fogékony lelkeket is - elbűvöli, szívüket és fülüket rabul ejti.

És valóban: a mesemondó Krúdynak - nincs meséje. Nincs meséje abban az értelemben, amelyben a mese történésének ág-bogait, események lombozatát, meglepetések hidegrázását, emberi sorsok egymásba fúródását jelenti, mint mikor két parasztszekér rúdja egymásba szalad éjszaka az országúton. Őneki nincs meséje, nem törnek össze recsegve a sors szekerének rúdjai, nála az öngyilkos is úgy válik meg az élettől, hogy - nem halljuk a pisztolylövést. Az ő alakjai, akár a nótacsináló Kecsegi, akár a vándorcigány Kakucsi, akár a búcsús Gyaloggai, akár Gogolyák a fuvaros, akár Zathureczky, akár Fruzsina, ugyanazon hangon fuvoláznak. Őnála a tízesztendős szerelemgyerek így beszél:

« - Én tízesztendős vagyok és az apámat keresem. Az apám előadása szerint apám bánatos kedvű, magának való, szinte szomorú úriember volt és útszéli kocsmákban szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az útonjáróktól hallott...»

Csak arra kell gondolnom e pillanatban, hogy például Molnár Ferenc hogyan beszéltet egy tízesztendős gyermeket és e különbségen át már tisztán is látom Krúdy Gyula írói lényegét. Krúdy nem naturalista, Krúdy nem is romantikus. Ő - túl a romantikán - a prózában élő líra, mindenütt lírikusabb, mint Jacobsen, őnála a líra nem eszköz, ő maga: a líra. És Krúdy Gyula: Krúdy. Ő és senki más. Őse és elődje talán Balassi, talán Csokonai, talán Lavotta, a nyírségi táj zenéje ő. Még akkor is, ha lengyel tájakon jár, vagy az Aranykéz utcában sétál. És szívtestvére a nyírségi magyar cigány, akinek hegedűje helyett az ő kezében a magyar nyelv olyan hangszere, e hangszernek olyan húrja szólal meg, amely a más kezében néma marad. Ezt a hangot, ezt a barna magyar hangot valahonnan őseitől, évszázadok messzeségéből hozta, ez a hang onnan jön, ahonnan az Adyé. Nem úgy, nem annak a szívnek torkán át dalolva, de onnan jön.

Egyhúrú gordonka - mondják rá azok, akik Krúdyt egyhangúnak találják s amely megállapítás elsősorban Krúdy arisztokrataírói voltát jelenti. De most, az N. N. olvasása közben mindenkinek éreznie kell, hogy Krúdy görcsösen markolta meg a gordonka nyakát, a nyirettyű vad fájdalommal vonaglik s a zümmögő húr felsikolt.

A regényt egyetlen lírai hangulat köti át: a férfiszív heves nosztalgiája a gyermekkor és az ifjúkor után. A nyírségi táj után, ahol a gyermekkori őszök és ifjúkori tavaszok elrepültek, és amely telve volt magányos tücskökkel. És a fáradt férfilélekben megszólal a tücsök. Ciripelni kezd és felcirpeli a gyermekkor emlékeit, az agarászbálokat, a kártyás, boros, vetélkedő, cifra kocsin járó, hajdút tartó, párbajozó, barátkozó, százesztendős családi perek legendáit őriző, takarékpénztárak körül sompolygó, fiak házasságában reménykedő, hetyke, virtuskodó, hortyogó, unatkozó, vadászkalapos és kurjongatással halálba hanyatló nyírségi gentry világot, amelynek ködös, életunt hencegő tájékáról elmenekült. És most visszavágyik erre a tájra, visszavágyik - már nem is a sárga kúriába - csak a faluvégen egy tanyaházba, ahol Juliska, az ifjúkori szerelem alázatos, halk cselédje úgy járkál körülötte, mintha jóságos szemű galambok ülnének vállain. Reggel ágyához viszi a pálinkát, amelynek íze ifjúkori szüreteket juttat eszébe, szalonnával kínálja, mely kamrák andalgó csendjét vonja emlékezetébe. Friss kenyérrel kínálja, melyben hosszan elnyúló, renyhén álmodozó, pacsirta hangjára álmodozva figyelgető búzaföldek lelke él. És Juliska szívességében, kínálásában egy egész nemzet erényét látja, a magyar parasztmenyecskék odaadó jóságát, mely úgy csillog a szemben, mint a gazdagon termő földek virágzása.

Ide vágyik vissza, hogy egyszer, mikor a félhold a szélmalom tetején áll és mikor szinte hallik a gyalogösvény lélegzetvétele, megsimogassa a Juliska tízesztendős, törvénytelen gyermekének arcát és mélyen a szemébe nézve, azt mondhassa: - Én az apád vagyok.

Ez a regény meséje. Szándékosan használtam a regény tartalmának rövid elmondásában Krúdy eredeti kifejezéseit, hogy valamiképpen megérzékeltessem azt a mély lírai tartalmat, mely ezt a vékony mesét kitölti.

Nem tudom, vajon szimbólumnak szánta-e Krúdy ezt a regényét? Nem tudom szabad-e belemagyaráznom azt a szimbólumot, amelyet lehetetlen nem éreznem: a földjétől elszakadt, fáradt és tönkrement kurta nemest visszarántja a föld, a nyírségi táj, mint iszonyú mágnes. Visszarántja, de vágyai nem a kúriák romjaira hullnak, hanem oda, ahol a mágnes ereje élet és egészség: a tanyaházba.

Ezen a vonalon Krúdy Gyula új regénye már olyan mélyen bontja fel a magyarság problémáját, mint Justh Zsigmond.

És hangjában Krúdy talán még sohasem volt ilyen színeiben tiszta, mint ebben a regényében. A kocsmáról írott oldalak az új magyar irodalom prózai stillművészetének remekbe vésett sorai. Szeretném azt mondani, hogy Krúdy könyvei között a «Napraforgó»-t szeretem a legjobban és szeretném azt mondani, hogy az «N. N.» - regényke egy szerelemgyermekről - több, szebb, súlyosabb, fájdalmasabban magyar, mint a Napraforgó.