Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám
Századunk elején élt még Weimarban egy férfiú, név szerint Julius Stöterer és foglalkozására nézve tanár, aki még diákkorában, mint 16 éves gimnazista egy fedél alatt lakott dr. Eckermannal, mindössze néhány lépésnyire Goethe házától. Egy iskolatársával együtt, akivel megosztotta szobáját, Störerer gyakran szívdobogás közepette leste el a néha ablakában ülő aggastyánnak felcsillanó alakját és árnyát. De hajtva a kívánságtól, hogy egyszer egészen közelről és alaposan megnézhessék, lakótársukhoz, a famulushoz fordultak az ifjak, és nagyon kérték, szerezze meg valamiképpen számukra azt a kegyet. Eckermann természeténél fogva barátságos volt; a fiúkat egy nyári napon bebocsátotta valamely hátsó ajtón a híres ház kertjébe, s itt állottak most már elfogódottan és várták Goethét, aki azután nagy ijedelmükre csakugyan meg is jelent: világos házikabátban - alkalmasint ez volt a flanel hálókabát, amelyről tudunk - itt sétált ez órában és amint megpillantotta az ifjakat, hozzájuk lépett, megállott előttük; a kölnivíz illata érzett rajta, keze természetesen a háta mögött, hasát kidüllesztette és városatyai ábrázatával, mely mögé, amint hitelesen tanúsítják, zavarát rejtette, nevüket, kívánságukat tudakolta - valószínűleg mindkettőt egyszerre, ami, ha csakugyan így történt, ismét igen szigorúan hatott és alig lehetett reá válaszolni. Miután pedig dadogtak volt valamit, az öreg úr tanácsolta, hogy legyenek szorgalmasak a tanulmányaikban, és ezt úgy értelmezhették: okosabb, ha nekiülnek a tanulásnak, mint ha szájukat tátják itten - és továbbment.
Így folyt ez le - 1828-ban történt. Harminchárom évvel később, egyszer déli 1 órakor Stöterer, akiből időközben buzgó, hivatásának szeretettel adózó középiskolai tanár vált, éppen meg akarta kezdeni a tanítást a második osztályban, amikor egy szemináriumi diák bedugta fejét az ajtón és jelentette, egy idegen látni kívánja Stöterer urat. Ez az idegen minden további nélkül be is lépett, jóval fiatalabb, mint a tanár, körszakálla nem volt túlságosan dús, arccsontjai kiállóak, szeme kicsiny, szürke és néhány redő sötét szemöldökei között. Elmulasztotta a mentegetődzést és a bemutatkozást, de tüstént a mai délután tananyaga iránt érdeklődött; és amikor megtudta, hogy előbb történelem, azután német nyelv kerül sorra, ezt így kitűnőnek találta és mondta, hogy meglátogatta volt a délnémet, francia és angol iskolákat és szeretné most az északnémeteket megismerni. Úgy beszélt, mintha német volna. Tanárnak kellett tartani szakszerű és érdeklődő kérdései alapján, amelyekkel Stötererhez fordult, miközben jegyzőkönyvbe irogatott. Jelen volt a tanórán. Amikor a gyerekek leírtak a füzetükbe valami feladatot, levelet egy bizonyos tárgyról, az idegen kérte, hogy «kompozíciójukat» magával vihesse és megtarthassa, mert számára nagyon érdekesek. Ezt már naivnak találta Stöterer. És ki kárpótolja a gyerekeket a füzeteikért? Weimar szegény város volt ... Ezt udvariasan meg is mondta. De az idegen azt felelte, hogy ezen könnyű segíteni, és kiment. Stöterer az osztályba hivatta az igazgatót. Valami rendkívüli történt, üzente. És ebben igaza volt, jóllehet később fogta csak föl teljesen, mennyire helyes volt az üzenete. Még akkor és ott helyben nem sokat jelenthetett számára, mikor az idegen egy csomag írópapírossal a hóna alatt visszatért és az igazgató előtt és ő előtt megnevezte magát: «Tolsztoj gróf, Oroszországból.» - Stöterer tanár azonban magas kort ért el és ily módon alkalma nyílt tudomásul venni, kivel kötött ismeretséget annakidején.
Ez az ember tehát, aki Weimarban élt 1812-től 1905-ig, és akinek élete egyébként úgy lehet igen egyszerűen telt el, dicsekedhetett Goethe és Tolsztoj személyes ismeretségével. Valóban, Tolsztoj járt Weimarban. Mint harminchárom éves ember (abban az évben születvén, mely meghozta az ifjú Stöterernek Goetheval való beszélgetését) jött Nikolájevics Leo gróf Brüsszelből, ahol először is: látta Proudhont, aki meggyőzte, hogy la propriété c'est le vol, másodszor pedig: megírta «Polikucska» című elbeszélését; és az első város, amelyet Németországban felkeresett, Goethe városa volt. Mint előkelő idegen és az orosz követ vendége, bebocsátást nyert a Frauenplanon lévő lakóházba, amely akkoriban nem nyílt meg a közönség számára. Feljegyezték azonban, hogy sokkal inkább érdeklődött a Fröbel féle gyermekkertek iránt, amelyeket magának Fröbelnek egy nőtanítványa vezetett és pedagógiai rendszerüket nagy tanulásvággyal tanulmányozta. Vajon nem különös-e, hogy egy ember ismerte mindkettőjüket, a «Faust» költőjét és «az orosz föld nagy íróját», ahogy Turgenyev nevezte Tolsztojt híres búcsúlevelében? Mert hiszen nem egy századból valók voltak, Tolsztoj életének legnagyobb része a tizenkilencedik századba esik. Ennek a fiat minden bizonnyal, még pedig a második felének, különösen, mint művész viseli e korszaknak jegyeit. Ami Goethe illeti, őt a tizennyolcadik század hozta világra és lényének és képzettségének fontos, sőt elhatározó alkotó részei a tizennyolcadik századból valók - ezt könnyű lenne bizonyítani. Erre persze mondhatnók, hogy Tolsztojban ugyanannyi élt a 18., a Goethe századából, mint amennyi Goethében a 19-ből, a Tolsztojéból. Tolsztoj racionális kereszténységének több köze van a 18. század deizmusához, mint Dosztojevszkij misztikus és hatalmas vallásosságához, mely egészen 19. századbeli. Moralizmusa, mely lényegében széttagoló, minden emberi és isteni intézményt aláaknázó értelmi erőből állott, inkább volt rokona 18. század társadalom-kritikájának, mint Dosztojevszkij mélységesebb és vallásosabb moralizmusának, és hajlama az utópiára, gyűlölete a civilizáció ellen, szenvedélye a falusiasság iránt, a lélek bukolikus békessége iránt - előkelő szenvedély, egy nemes úrnak a szenvedélye - ugyancsak a 18., még pedig a francia 18. századénak nevezhető. Másfelől pedig Goethe: öregkorának műve, a szociális regény, «Wilhelm Meisters Wanderjahre», főképpen azáltal kelt csodálkozást, hogy abban az intuícióval, éles és széles látással, mely okkulte, látnokian hat, de csak finomabb szervezettségének kifejezése és szenzitivitásának eredménye, előre bemutatta a 19. század egész társadalmi és gazdasági fejlődését: a régi kultúr- és agrárországok eliparosodását, a gépnek uralmát, a szervezett munkásság érvényre jutását, az osztályok közötti konfliktusokat, a demokráciát, a szocializmust, sőt még az amerikanizmust is, nemkülönben valamennyi, ezekből a változásokból fakadó szellemi és nevelési konzekvenciákat.
Ám legyen, bármiként álljon is a két nagy ember századbeli hovatartozása - nem nevezhetők kortársaknak. Mindössze négy évig osztoztak az egyidejűségen: 1828-tól, az orosz születésének évétől 1832-ig, amikor Goethe meghalt. Mindez nem akadályozta meg, legalább
«Elolvastam teljes Rousseaut, mind a 20 kötetet, a Zene Lexikonát is beleértve. Több volt, mint lelkesedés, amit éreztem iránta: imádtam. 15 éves koromban nyakamon a szokott kereszt helyén medaillonban hordtam a képet. Némely helye oly meghitt volt számomra, mintha magam írtam volna.» Ezek a szavak Tolsztoj «Vallomásai»-ból valók. És bizonyos, rousseauista volt, intimebb, személyesebb és elmélyedőbb módon, mint Goethe, aki mint ember nem tudta mihez kezdjen a szegény Jean Jacques nem mindég megnyerő problematikájával. De ha Goethe, hogy valamely példát hozzunk, egy fiatalabb kori recenziójában így nyilatkozik: «A vallási viszonyokból, a velük legszorosabban összefüggő polgári vonatkozásoktól, a törvények súlyától, a társadalmi kötelékek még nagyobb súlyától és még más ezer dologtól sosem tud a kicsiszolt ember és a kicsiszolt nemzet, magában álló teremtménnyé válni, elnémul a természet intése és eltörlődik minden vonás, melyből jellegzetes képet lehetne alkotni» - ez így irodalmian szólva «Sturm und Drang», az általános szellemtörténet nyelvén szólva azonban: rousseaizmus, mely már a forradalmat, sőt az anarchizmust is magában hordja, mely az orosz istenkeresőnél vallási, ókeresztény és a művelődéssel szemben ellenséges köntöst ölt, míg Goethénél már észlelhető valami hajlás a humanizmus felé, valami művelődő és önművelő individualizmus derengése, mely ellen Tolsztoj tiltakozott volna, mint nem keresztényi és önös ellen, jóllehet ez az individualizmus nem ilyen, jóllehet ez az emberben és az emberiségen való munkálkodást jelenti és amint a «Wanderjahre» mutatja, a társadalmas világába torkol...
Melyik két asszociáció csendül fel Rousseau nevének hallatára bennünk? - eltekintve a «természet» asszociációjától, mely persze legelőször jelentkezik? Ez a két eszmetársítás: «pedagógia» és «önéletrajz». Mert J. J. Rousseau az «Emile» és a «Confessions» szerzője. Mindkét elem, a pedagógiai és az autobiografikus, erősen kidomborodik mind Goethében, mind Tolsztojban, ezek nélkül el sem képzelhető életük és működésük. Ami a nevelés motívumát illeti, Tolsztojt már előzetesen bemutattuk mint műkedvelő pedagógust és tudjuk jól, hogy évekig nem tett egyebet, a benne rejlő szenvedély egész hatalmával ezt a földet szántotta és ereje fogytáig küzdött elméletben és gyakorlatban az orosz népiskola problémájával. Fölösleges rámutatnunk, hogy Goethe nevelő ember volt, legteljesebb értelmében a szónak. Életének mindkét nagy emlékműve, a költői és a prózai, a «Faust» és a «Wilhelm Meister», a nevelőköltemények, az ember kialakulássásának ábrázolásai; és míg a «Lehrjahre»-ban még az individualisztikus önalakítás van előtérben - «mert önmagamat kialakítani volt vágyam és szándékom ifjúságomtól fogva», mondja Wilhelm Meister -, addig a «Wanderjahre»-ban a nevelőgondolat kifelé fordul, az objektív, a szociális, sőt az államférfiúi felé, és a mű középpontjában a Pedagógiai Tartomány szigorú és szép utópiája áll. Ugyancsak könnyű dolog a második motívumot, a megvallásét, önéletrajzét mindkettőjüknél kimutatni. Hogy Goethének minden műve csak egy nagy gyónás töredéke, akkor is tudnók, ha nem is tőle tudnók; azon kívül ő írta «Dichtung és Wahrheit»-et, Ágoston és Rousseau vallomásai mellett a világ leghíresebb önéletrajzát. Tolsztojnak is vannak vallomásai - ilyen című könyvére gondolok, mely teljességgel beállítható abba a fejlődésbe, mely az afrikai szenttől Strinbergig, a «Cseléd fiá»-ig vezet. De itt is úgy áll a dolog mint Goethénél: Tolsztoj nem
Egy jó mondás azt tartja: «A magunk szeretete mindég regényszerű élet kezdetét jelenti». A magunk szeretete, tehetjük hozzá, jelenti minden önéletírás kezdetét is. Mert az ember hajlama, hogy megrögzítse az életét, felmutassa alakulását, sorsát irodalmian ünnepelje és szenvedélyesen igénybe vegye a jelenkor és az utókor részvételét, feltételezi a magunk érzésének (Ich-gefühl) oly szokatlan elevenségét, amely ama bölcs mondás szerint, regényszerűvé teszi az életet - szubjektíve, az átélő számára, de objektíve is mások, a világ számára. Természetesen, ez a «magunk szeretete» valami más, valami erősebb, mélyebb és termékenyebb, mint a közönséges önmagában való tetszelgés, önmagának szerelme. Legszebb fajtája, amit Goethe a «Wanderjahre»-ban «a magunk iránt való hódolat» (Ehrfrucht) névvel illet és mint a legmagasabb fajtájú hódolat ünnepli. Ez az istenek kedvenceinek hálás hódolatú magukkal teltsége, amint az hasonlíthatatlan bensőséggel szólal meg e sorokban:
«Alles geben die Götter, die unendlichen,
Ihren Lieblingen ganz:
Alle Freuden, die unendlichen,
Alle Schmerzen, die unendlichen, ganz.»
Naiv és arisztokratikus érdeklődés ez a magas kiválasztottság misztériuma iránt, szubsztanciális előkelőség, veszedelmes kitüntetettség, melynek hordozói gyanánt élnek; kedv, hogy legbensőbb tapasztalásból ismerjék meg, miképp alakul a zseni, miképp láncolódik össze szerencse és érdem ki nem bogozhatóan valami kifürkészhetetlen kegyelem jóvoltából, s ez a kedv hozta létre a «Dichtung u. Wahrheit»-et és voltaképpen ez a kedv inspirátora általában a nagy önéletrajzoknak.
«Szükségét éreztem», írja Tolsztoj ifjúkoráról, «hogy mindenki
Goethe egy ízben költői találós mesébe rejtette nevét és ez bennem mindég mély csodálkozást keltett. Emlékezünk, a «Westöstlicher Diwan»-ban a «Hatem» álnevet választotta magának, Marianne-Suleika szerelmesének nevéül - ez a választás boldog és magával-tellett emberé, mert Hatem annyit jelent, mint «aki legbőségesebben ajándékoz és részesül». A «Diwan» egyik nagyszerű versében ennek a névnek megfelel egy szó, mellyel a vers fölépítése értelmében rímelnie kellene, amelyre azonban
«Nur dies Herz, es ist von Dauer,
Schwillt in jugendlichstem Flor;
Unter Schnee und Nebelschauer,
Rast ein Ätna dir hervor.
Du beschönst wie Morgenröte
Jener Gipfel ernster Wand,
Und noch einmal fühlet
«Und noch einmal fühlet Goethe -.» Megkapó huncutsággal cáfolja meg a Hatem nevet, azáltal, hogy nem rímel, önéletrajzszerűen áttöri a keleti álarcoskodást, és mivel a fül ellentmond az olvasó szemének, különös nyomatékkal bukkan fel Goethe isten- emberáldotta neve - a legeslegszebbre rímel, és a legeslegszebb ragyogja be, amit csak adhat az érzéki világ: a hajnal pírja (Morgenröte).
Szabad ezt «tetszelgésnek» nevezni, ha az istenek kedvenceinek hálás hódolatú magukkal-tellettségére gondolunk! Goethe egész életében küzdött a prüdéria ellen, mely megtiltja, hogy valaki kedvét lelje önmagában. Az volt a véleménye, hogy a prüdéria azoknak való, akiknek semmi okuk sincs magukban gyönyörködni. Sőt nyíltan védelmébe vette a közönséges hiúságot is, amelynek elnémultával tönkremenne a társadalom. Vajon elválasztható-e egyáltalában a maguk szeretete az irántad, az emberek és a világ iránt való szeretettől.
«Wie sie sich an mich verschwendet,
Bin ich mir ein wertes Ich:
Hätte sie sich weggewendet,
Augenblicks verlör' ich mich.»
És vajon a fiatal Tolsztoj nagyravágyása, kívánsága, hogy «ismerjék és szeressék», nem a világ iránt, mint valami nagy testvér iránt való szeretetének bizonyítéka-e? A magunk szeretetét és a világ szeretetét nem lehet pszichológiailag elkülöníteni - amiért is az a kérdés, hogy vajon a szeretet altuisztikus érzés-e vagy pedig inkább önös, a legterméketlenebb kérdések közé tartozik. A szeretetben mi sem marad már az egoizmus és altruizmus ellentétéből.
Ezzel valószínűleg összefügg, hogy az önéletírói hajlam igen ritkán lép fel valamely dilettáns tévedéseképpen, úgy látszik, ez a hajlam önmagában hordja az igazolást. A tehetség, általában szólva, kényes, nehézkes fogalom, nem fontos, hogy mit tud, mire képes valaki, hanem hogy
«Lássátok, íme, mily csodálatos ember él a földön!» Így kiáltott fel Gorkij Tolsztojra tekintve, amint emlékezéseiben írja, és erre a felkiáltásra akarja minden önéletrajz indítani a világot s rendszerint így is történik. Mert minden ember csodálatos; szellemmel és igaz érzéssel minden élet érdekessé és szeretetreméltóvá varázsolható, még a nyomorultaké is. J. J. Rousseau nem volt olyan, mint amilyennek az «istenek kedveltjeit» elképzeljük. A francia forradalom atyja nyomorult volt, fél- vagy háromnegyed részben bolond, és végül valószínűen öngyilkos is, és az érzékenység és hólyaghurut keveredése, amelyet a «Confessions» megábrázol, tisztán esztétikai szempontból, nem mindenkinek az ízlésével egyezik. Mindazáltal a szeretet követelését, melyet az ő magafeltárása magában foglal és eljuttat hozzánk, oly bőségesen és annyi könnyel jutalmazták, hogy méltán nevezhetnők szegény Jean Jaquesot nagyon szeretettnek, bienamiének. És ezt a világot körülölelő érzelmi sikerét a
«Szegény Jean Jaques». Nem e hangon beszélnek a két másik, időnként «isteninek», «istenhez hasonlatosnak» nevezett férfiról, akikben, amint láttuk, Rousseau lényének fontos elemei térnek vissza. Mert ők nem voltak szentimentálisak, alig volt okuk vágyódni a természet után, mert maguk voltak a természet. Az ő szövetségük a természettel nem volt egyoldalú, mint Rousseaué, vagy ha mégis, akkor ellenkező értelemben: a természet szerette és tartotta keblén őket, kegyelt gyermekeit, viszont ők bizonyos mértékig el akartak kerülni tőle, a természetinek tompaságától és kötöttségétől - más-más eredménnyel, akár külön-külön, akár egymással összehasonlítva vizsgáljuk őket. Goethe bevallja: «Így ezer gondolatommal együtt újra gyermekké lettem, a jelent és magamat sem ismerve.» Schillerhez, a legfőbb szabadság énekeséhez így ír: «Hogy milyen nagy előny lesz számomra az Ön részvétele, nemsokára látni fogja, ha közelebbről megismerkedve bizonyos fajtájú sötétséget és habozást fog találni bennem, amely fölött nem tudok úrrá lenni.» Ám legyen; sokkal nagyobb siker koronázta Goethe-nek magasabb humanisztikus törekvését, «hogy a természetnek sötét produktumából önmagának, azaz, az értelemnek világos termékévé legyen és ily módon teljesítse földi hivatását és kötelességét», amint Riemer gyönyörűen mondja, mint Tolsztoj kísérletét, hogy életét «áldott atyánknak, Lev bojárnak szent életévé változtassa», amint Gorkij mondja. A megkeresztényülésnek és kanonizálódásnak ez a folyamata annak részéről, akit a természet egész az istenítésig szeretett, meglehetősen ügyetlen kísérlet volt a szellemivé válás felé és az angolszászoknál elért népszerűsége ellenére, inkább kellemetlennek látszik, mint boldogítónak, ha összevetjük Goethe magasabb rendű szándékaival. Mert természet és kultúra nem ellentmondás, az utóbbi az előbbinek csak megnemesítése, nem pedig megtagadása. Tolsztoj metódusa azonban magának megtagadása volt, nem pedig magának megnemesítése és a magát-megtagadás a hazugság legmegszégyenítőbb formája lehet. Való, hogy Goethe bizonyos fejlődési fokra érve «Goetz»-ét «egy neveletlen fiú» munkájának nevezte; de azért sohasem szidalmazta önnön alkotását olyan nyomorúságosan és gyerekesen, mint Tolsztoj öregkorában, amikor «megbánta», hogy valaha is megírta a «Gyermekéveket», ifjúságának legüdébb művét - mert szerinte oly rossz, annyira nem őszinte, annyira irodalmias és vétkes ez a könyv; vagy amikor mindent egy kaptafára vonva beszél «mindarról a művészi locsogásról, melyek megtöltik Művének 12 kötetét és melynek a kortársak meg nem érdemelt jelentőséget tulajdonítanak». Ezt nevezem hazug magát-megtagadásnak és ügyetlen szellemivé-válásnak. És még így is csak szavaival tagadhatta meg magát és nem hallgatag lényével és Gorkij ránézett, a «ravasz» kis mosolygású pátriárkára és vastagon erezett teremtő kezére és ezt gondolta: «Ez a férfi istenhez hasonlatos».
«Istenhez hasonlatos», «isteni», Goethe-t is így nevezték gyakorta. Az «olympusi» szólásmód immár közhely. De nemcsak a világhírű és parancsoló szellemű aggnak hódoltak ezzel a jelzővel; már férfikorában, sőt «isteni tekintetű, varázslatos szemű», ifjú korában (ahogy Wieland énekli is ezerszer, illették kortársai evvel a jelzővel és Riemer meséli, hogy hatvan éves korában, alkalomadtán, keserűen tréfálkozott ezen, mondván: «Mit ér, ha mondják is rólam isteni ember, ha mégis maguk akarata szerint cselekednek és részednek engem. Isteni az emberek számára csak az, aki mindenre ráhagyja, hogy kedve szerint tegyen.» Ami Tolsztojt illeti, ő nem volt éppen olympusi - persze nem volt a humanisták istene. Amint Gorkij mondja, inkább valami orosz-fajta isten volt, aki «juharfa trónuson ült aranyos hársfa tövében» - más módon pogány tehát, mint a weimari Jupiter, mindazáltal pogány, minden keresztényi törekvés mellett, mert az istenek pogányok. Miért? Mert természetszerűek. Mert nem kell Spinoza hívőjének lenni, mint Goethe volt, aki viszont tudta, miért volt ő az, hogy istent és természetet, mint Egyet és a természetkölcsönözte nemességet, mint istenit érezhesse. «Isteni» számunkra annyit tesz, mint «természet-megáldotta» és a természet áldottjai, a teremtő erő legkedvesebb gyermeki voltak e két nagy alkotó, akiről szólunk; ebben rokonok, ebben van közös nemességük, amely klasszikusan és örökérvényesen elkülönbözik a Szellem fiainak, az Eszme gyermekeinek, nagy ellentéteiknek, Schillernek és Dosztojevszkijnek nemességétől. Talán ebben gyökeredzik mindkettőjük erős hajlama az autobiográfia iránt? Azért kérdem, mert a másik típusnál, melyet az Eszme szülöttének neveztem, Schillernél és Dosztojevszkijnél egyáltalában nem található, vagy csak bizonytalanul sejtető jelekben, ez a hajlandóság a megvallásra, a maga-megábrázolásra és odaengedésre. Ezek elkerülték valami büszke vagy szerény okból, hogy magukról szóljanak, hogy leleplezzék életüket, hallgatnak maguk felől, vagy túlságosan hidegek és fennköltek, vagy túlságosan alázatosak, közönyösek magukkal szemben, semhogy magukat adnák egy önéletírásban, semmi esetre sem engedi meg nemességüknek mibenléte, hogy a szeretetnek azt a követelését kifejezésre juttassák, mely minden önéletrajzban rejlik. Kétségtelen, hogy az isteniek, a természet szerettei, kiknek országa «e világról való» és kiket ezért realistáknak neveznek, jobban szeretik magukat és talán több okuk is van, hogy magukat szeressék, mint a Szellem, az Eszme szentjeinek és hőseinek, kiknek országa mélyen keresztényi és nem pogány módon «nem e világról való» és akiknek teremtő tevékenysége alapjában másfajta, mint az Anteushoz hasonlatosan földhöz-kötötteké. És önszeretetük, hálás hódolatú eltellettségük kiárad belőlük, miközben hírt adnak a világnak nemességükről és boldogságukról, rajtuk nyugovó áldásról.
Mindez hihetőbbnek látszik Goethére vonatkozóan, mint Tolsztojra, erre az epikus óriásra, kinek élete és alkotása oly megterhelten és oly sötét színekben mutatkozik az erkölcsi megkínzottság, a magát-megtagadás és a hazug szellemivé válás ügyetlen vesződsége következtében, hogy kevés érezhető kiáradó nemes elégedettségéből. Mégis magamban bizonyos vagyok állításom helyességéről és száz meg száz jelét és bizonyítékát tudnám felmutatni, hogy a faj, a nemzetiség, a korviszonyok és tradíciók erősen különböző volta ellenére Goethe és Tolsztoj ebben a lényeges dologban, amelyről beszélek, testvérek voltak, egy-egyfajtájúak, egyenrangúak, mint a másik oldalon Schiller és Dosztojevszkij, Tolsztoj életének kínja és vesződsége nem ingathatja meg nézetemet. Mert egyrészt nem hiányzik ez Goethe életéből, vidámabb színezete ellenére sem és másfelől jellegzetes az istenek kedveltjeinek életében, hogy minden szenvedésen, minden kínon által átviláglik szakadatlan napsugarasan, igazi voltaképpen való rendeltetésük.
«Ha Lev Nyikolájevics tetszeni akarna» írja Gorkij emlékiratainak kitűnő és tartalmas kis könyvében «könnyebb lenne a számára, mint egy okos és szép asszonynak. Képzeld el a sok mindenféle embert, aki szobájában ül: Miháljovics Nikoláj nagyherceg, házi festője, Ilja, egy jaltai szociáldemokrata, egy muzsikus, egy német, Bulgakov, a költő, stb. és mind egyaránt szerelmes szemmel tekint rá, mialatt ő Laotse tanait magyarázza. Magam is szakasztott úgy néztem rá, mint a többiek. És most kívánkozom, szeretném még egyszer látni - és nem látom már soha többé.» - Egy dolog nyilvánvaló: nem Laotse tana volt, mely ezt a szerelmességet a szemekbe idézte, ez a tan általában kevés érdeklődést keltett volna az előadó személye nélkül. Gorkij vágyódása, hogy Tolsztojt láthassa, ugyanaz a kívánkozás, mely a XIX. század elején a civilizált világ minden részéből zarándokokat vonzott a kis thüringiai székvárosba és a Frauenplanon lévő házba, a földnek e zugába, amely akkortájt az emberek képzeletében körülbelül - és nemcsak körülbelül - azt a szerepet játszotta, mint a XX. sz. elején Jasnaja Poljana kastélya, az oroszországi Tula kormányzóságban...Weimar és Jasnaja Poljana! Felötlik bennünk, hogy sem Schiller, sem Dosztojevszkij nemessége és zsenije nem tettek kegyelemteljes zarándokhellyé egy talpalatnyi földet sem. Nincs időnk elgondolkodni, miért nem? Talán egyszerűen azért nem, mert nem értek meg elég magas kort, mert a természet megtagadja tőlük a hosszú élet méltóságát és szentségét, nem engedte meg, hogy az élet minden lépcsőjéről szólhassanak, hogy teljes és klasszikus életet élhessenek ... Hogy azonban visszatérjünk arra a «mindenki szemében csillogó szerelemre», melyről Gorkij beszél, azonosnak láthatjuk avval, amelyre Károly Ágoston herceg gondolt, amikor átadta Goethének az Oroszországból jövő Napóleon üzenetét és hozzátette «Ég és Pokol legelteti rajtad szerelmes szemét».
Eddig Goethéről és Tolsztojról, mint önéletírókról és általánosságban az autobiográfia mibenlétéről szólottunk. De ahol önéletrajz van, nem lehet távol a nevelés eleme sem, mindkét hajlam legszorosabban összefügg egymással, igen, egyek voltaképp, a pedagógiai elem benne él tudatosan vagy öntudatlanul (jobb, ha öntudatlanul) az önéletírásban, belőle sarjad ki.
Goethe Wilhelm Meistert valahol «kedvelt hasonmásának» nevezi ... Hogyan is? Szereti az ember hasonmását? Nem kellene-e az embernek, hacsak nem szenved gyógyíthatatlan tetszelgésben, hasonmásának szemlélése közben tudatára ébrednie, hogy szükség van a megjavulásra? De, éppen ez kellene. És annak az érzése, hogy szükséges tökéletesebbé és jobbá lenni, a
«immer strebend sich bemüht»
odafönt a boldog gyermekek ez énekkel fogadják:
«Wir wurden früh entfernt
Von Lebechören,
Doch dieser hat gelernt, -
Er wird uns lehren.»
Senki sem szerette még annyira tulajdon személyét, senki nem volt még annyira egocentrikus, hogy személyét kulturális feladatként fogván fel és ennek a feladatnak a megoldásán sokat vesződvén, még se érkezett volna el odáig, hogy nevelőként hasson embertársaira és az ifjúság vezetőjévé, ember-alakítóvá legyen. A produktív ember életének legszebb pillanata, amikor ezt átlátja és ez a pillanat, amikor életének magaslatára hág. Nem lehet előre látni, előre sejteni sem ezt a pillanatot, azt hiszem soha. Az önéletrajzbeli szegény kutya, aki nem gondol mással, mint tulajdon földjének jócskán nehéz megművelésével, vagy vallás hangján szólva, csak a maga életének megmentésével és igazolásával törődik, nem is képzeli, hogy «valamit is taníthatna, ami javítaná vagy megtérítené az embert». Mindazonáltal eljő még a nap, amikor még hitetlen csodálkozással veszi észre, hogy tanított, miközben tanult, hogy nevelt, alakított és vezetett és ifjú életekre ütötte szellemének bélyegét, a nyelvnek magas, Erosszal tellett és embereket összefűző kulturális eszköze által és ez a ráeszmélés, ez az egész lényén ezentúl folytonosan uralkodó bizonyosság oly messze maga mögött hagy minden közönséges emberi, szellemi vagy atyai boldogságot, mint ahogy általában fölülmúlja a szellemi élet az érzéki és egyéni életet méltóságban, szépségben és nagyszerűségben.
Ezek az eszmék, melyeket itt jelezni és kifejteni akartunk, a német idealizmus és humanizmus szférájából valók - szférából, mely sosem lehetett volna Tolsztojé, jóllehet természetesen érintkezésbe került vele, amint azt néhány naplójegyzet bizonyíthatná, ha ugyan bizonyításra szorulna. «Goethét olvasom. Rajzanak a gondolatok», írja a hatvanas évek elején, tehát harminc-egynéhány éves korában, abban az időben, mikor hazatért külföldről és megkezdte működését, mint pedagógiai író és gyakorló. Akkoriban ünnepelték Oroszországban a jobbágyság felszabadítását. Szociális tevékenység volt a társaság jelszava és igen gyakran csak divatos jelszó. Tolsztoj erkölcsi szenvedéllyel merült a szociális ügybe, a köz szolgálatában állott minden tettével, teljes, alapos és feltétlen odaadással, mely jellemzi a szenvedélyes moralistákat - mégpedig először is ugyanazon területen működött, amelyen Goethe esztendőkön át lemondások közepette -, az adminisztráció területén. Ahogy Goethe a szász-weimari hercegséget kormányozta, oly módon tevékenykedett Tolsztoj gróf kerületében, mint mirovoj posrednik, mint békebíró; ami azonban meglephetne bennünket, különösen amennyiben Goethére vonatkozik, az a szellem, amelyben mindkettő hivatalát vezette, és amit szociálisnak nevezünk a szónak szorosabb értelmében. A két nagy gazdasági és társadalmi katasztrófát, melyek közül egyik Goethe életébe esett és erősen megrendítette azt, a másik csak évekkel Tolsztoj halála után, napjainkban valósult meg, mindkét költő a legtisztábban előre érezte, előre látta, mindegyikük a maga módján. Goethe a francia forradalom közeledését rémülettel látta, ellenszegüléssel égetően kívánta elejét venni. Az orosz forradalmat Tolsztoj kétkedés nélkül profetizálta és bizonyossága a forradalommal való pozitívebb rokonszenvéből fakadt. Ünnepélyesen részletes keltezéssel: «Jasnaja-Poljana, 1865. augusztus 13.» írja naplójába: «Oroszország általános történelmi feladata, hogy világba vesse a földosztás szociális szabályozásának gondolatát ... az orosz nép nem ismeri el a legerősebb, nem munka árán szerzett magántulajdont: ti. a földbirtok magántulajdonát, mely egyúttal leginkább áll más ember magántulajdonhoz jutásának útjában. Nem álom ez, de valóság, melyet a parasztok és kozákok köztulajdona fejez ki. Ezt az igazságot oly jól tudja az orosz tudós, mint az orosz paraszt, aki azt mondja: «írjanak fel minket a kozákok közé és szabad lesz a föld». Ennek a gondolatnak jövője van.
Hogy Goethe miniszteri működését nagyfokban agráretikai szempontok befolyásolták, kevesen tudják. A parasztok mentesítése robot és tized alól, birtokreform, a paraszt- és földesúri birtok átváltoztatása szabad, osztható tulajdonná: dolgok, melyekkel évekig a legnagyobb komolysággal foglalkozott - nagyjából eredmény nélkül ugyan, de nagyon hibás volna arisztokratizmusát a szociális dolgok iránt való nemtörődömséggel összecserélni. «A végzet, hogy az ország velejét emésztjük fel», mondja Goethe 1782-ben, hét évvel a párizsi katasztrófa előtt, «nem engedi meg, hogy elégedettség, nyugalom költözzék a lelkünkbe». Nem elvetemültség ez, hanem furdalt szociális lelkiismeret és a forradalom sejtése. És mikor Tolsztoj mint békebíró védelmébe vette a parasztokat a földbirtokosok és rendőrtisztek zsarnokságával szemben és ennek következtében nemcsak hogy elmérgesítette a szomszéd földbirtokossal való viszonyát, de egészségét is egy időre megrongálta, az a szellem töltötte be, mely Goethe következő levelében is megszólal: «A szegény nép viszi mindig a zsákot... látom, hogyan csikarja ki a parasztember szükségletét a földből, ami mégis elég kényelmes megélhetés volna, ha csak magáért izzadna. De tudod jól, amikor a levéltetvek a rózsafa ágán ülnek és szép kövérre és zöldre szívják magukat, jönnek a hangyák és testükből kiszopják a szűrt nedvet. És így megy tovább és most már eljutottunk odáig, hogy odafönt többet emésztenek föl egy nap alatt, mint amennyit odalent termeszthetnek.» - Látjuk tehát, a két nagy költő, a keleti és a nyugati, egyetértettek szociális lelkiismereti kérdésekben és mindketten érezték előre az elkövetkező kríziseket; ez csak oly embert tudna meglepni, aki költészet alatt álmot és művészetet ért, nem pedig mindenekelőtt szenzitív időhöz és jövőhöz való láncoltságot, tehát látnokságot.
Tolsztoj pedagógiához való hajlama is más volt mint Goethéé: közvetlenül a szociális erkölcsből eredt. «Egy tehetséges és tudós embernek kötelessége, hogy képességének áldásában részesítse azokat, akik ennek híjával vannak, még mielőtt maga élvezné:» - ez bizony szegényes motiválása törekvésének, racionális, humanitárius, miután ilyen irányú volt a nagy művész tudatos gondolkodása és sokkal alsóbbrendű, mint a szép emberségesség, melynek alapján a szociális gondolat Goethénél szervesen nő ki a kulturális és nevelési eszméből. De amit Tolsztoj
Rátérünk Goethének és Tolsztojnak, mint nevelő erőknek összehasonlítására, megállapítjuk az ellentéteket, amelyek jellegzetesen elválasztják őket, de leszögezzük a pontokat, melyeket eszmékben való figyelemreméltó rokonság köt össze.
Különbség mindjárt az, hogy Goethe mint pedagógus, teóriákban és utópiákban élt, gondolatait és tanait, mint író és költő fejlesztette ki és ábrázolta, míg Tolsztoj, terjedelmes pedagógus-szakírói működésétől eltekintve mint néptanító és mint parasztgyerekek számára való iskolák alapítója, gyakorolta is eszméit vagy helyesebben kísérletezett velük és törekedett gyakorlati próbálkozás útján kideríteni, hogyan és mit kíván tanulni a nép és az ifjú ember általában; mert erről még nincs tudomásunk és minden azon múlik, hogy ezt megállapítsuk, ez volt legfőbb pedagógiai tétele. «A nép» úgymond «az ügynek leginkább érdekelt tényezője, bíró és vádlott egy személyben, nyugodtan hallgatja meg többé-kevésbé szellemes vélekedéseinket, hogy miképpen kell szellemi táplálékát elkészíteni. Teljesen közömbös számára mindez, mert jól tudja, hogy nem fog ballépést elkövetni szellemi fejlődésének nagy ügyében és nem fog elfogadni semmit, ami hamis, és minden kísérlet, hogy valami nem megfelelő módon, pl. német módon irányítsák, műveljék és tanítsák, lepattan róla, mint falra hányt borsó.» Ha a német iskola típusát, mondja Tolsztoj, történelmi tapasztalás alapján kívánatosnak kellene is tartani, mégis nyílt kérdés marad, szabad-e orosz embernek oly népiskola pártját fogni, amilyen még nem volt Oroszországban. Mert mifajta történelmi bizonyítékkal lehetne támogatni az állítást, hogy az orosz iskoláknak ugyanolyanoknak kell lenniök, mint Európa egyéb iskoláinak? A nép, azt mondja, rászorul a nevelésre, és öntudatlan minden egyes egyén keresi azt. A magasabb műveltségű néposztály, a társaság, a kormány hivatalnokai arra törekszenek, hogy tudásukat átruházzák a többiekre és neveljék a kevésbé művelt tömeget. Azt kellene gondolni, hogy a szükségletek ilyen összetalálkozása mind a tanító osztálynak, mind a tanuló osztálynak kielégülését eredményezi. Azonban a gyakorlatban ellenkezően történik. A tömeg állandóan küzd az erőfeszítések ellen, melyeket a felsőbb néposztályok az ő nevelése érdekében kifejtenek, úgyhogy ezek az erőfeszítések gyakran meghiúsulnak. Ki itt a hibás? - mi jogosultabb: az ellenállás vagy az akció, mely az ellenállást kiváltja? Az ellenállást kell-e megtörni vagy az akciót kell-e megváltoztatni? Tolsztoj ez utóbbi mellett dönt. «Ne valljuk-e be magunknak becsületesen és nyíltan», írja, «hogy nem tudjuk, nem is tudhatjuk, hogy mi lesz a következő nemzedékek kívánsága, és hogy mégis kötelességünk kutatni utána? Ne mondjuk tudatlanságáért a népet vétkesnek, amiért nem fogadja el nevelésünket, hanem magunkra vessünk tudatlanságunkért és elbizakodottságunkért, ha továbbra is a magunk eszméi szerint neveljük a népet. Ne lássunk többé a nép ellenállásában egy ellenséges állásfoglalást tanításunkkal szemben, hanem inkább ismerjük fel benne a nép akaratának kifejezését és egyedül ez vezessen bennünket. Fogadjuk el végül is a tényt, melyet a pedagógia egész története nyilvánvalóan tanúsít, hogy míg a nevelő osztálynak tudnia kell, mi a jó és mi a rossz, a nevelendő osztálynak teljhatalma kell hogy legyen, hogy kifejezést adhasson elégedetlenségének és elfordulhasson a neveléstől, melyről ösztönösen érzi, hogy ki nem elégítő -, hogy a nevelés metódusainak egyetlen próbaköve a
«A pedagógia egyetlen kritériuma a szabadság, egyetlen módszere a tapasztalás, a kísérlet.» Ez Tolsztoj nevelésének legfőbb maximája. Az iskola, nézete szerint, a nevelés eszköze legyen és egyszersmind kísérlet, amelyet az ifjú nemzedéken kell végrehajtani és amely mindig új eredményekre vezetne; más néven nevelési laboratórium legyen, melyben a kísérlet szilárd alapot nyújt a pedagógiai tudomány számára. De ennek a célnak elérésére szükséges, hogy a tanítás olyan körülmények között menjen végbe, melyek biztosítják az eredmények értékét, azaz szabadságban. Az iskola mai formájában, véli Tolsztoj, elbutítja a gyermeket, mert eltorzítja szellemi képességeit, kiragadja családja köréből fejlődésének legdrágább idején, elrabolja tőle a szabadságot és a gyermekből meghajszolt, nyomott hangulatú lény lesz, fáradtság, félelem és unalom jegyét viseli magán, mialatt ajka idegen szavakat mormol idegen nyelven. De ha szabadságot adunk a népnek neveltetésére vonatkozóan, egyúttal lehetővé tettük, hogy kinyilvánítsa, mire van szüksége, lehetővé azt is, hogy válogasson a rendelkezésre álló ismeretek között. Platóntól Kantig valamennyi filozófus egybehangzóan arra törekszik, hogy megszabadítsa az iskolát a tradíció bilincseitől. Mindegyik igyekszik, hogy kitudakolja, mi az emberek szellemi szükséglete és ezekre a több-kevesebb helyességgel megállapított szükségletekre alapozzák új iskolájukat. Luther azt kívánja, hogy a nép a Szentírást eredetiben tanulmányozhassa, nem pedig a szentatyák kommentárjai alapján. Bacon tanácsolja, hogy a természetet a természet útján ismerjük meg, nem Arisztotelész könyveiből. Rousseau az életet önmagából kiindulva tanítaná, ahogyan ő felfogja, nem elévült tapasztalatok nyomán. Minden filozófia meg akarja menteni az iskolát attól az eszmétől, melynek értelmében az ifjabb nemzedéket arra tanítják, amit a régebbi nemzedék tudományának tartott, hogy azt tanulja ahelyett, amire csakugyan szüksége van neki magának. És minden halódó lépés, melyet a pedagógia történetének figyelmes szemlélete közben észlelhetünk, tanítvány és tanító nagyobb, természetes közeledéséből áll, a tanítás folyamata mindinkább könnyebb lesz és kevésbé kényszerű.
Tolsztoj, az anarchisztikus pedagógus, egyenesen a fegyelem ellen fordul. «Az iskola, amelyikben kevesebb a kényszer», mondja, «jobb, mint amelyikben több a kényszer. A metódus, melynek bevezetése nem kíván kényszert, jó; amelyik több szigort követel, bizonnyal rossz. Kíséreljük meg olyan iskolában, mint az enyém, a beszélgetést az asztalokra és a szoba sarkaira terelni, vagy kicsi kockákat tologatni ide-oda. Az iskolában szörnyű rendetlenség támad és okvetlenül szükségessé válik, hogy szigorral csillapítsuk le a tanulókat. De kíséreljük meg, hogy érdekes történetet meséljünk el, vagy feladatokat adjunk, vagy táblára írassunk valakivel és a többi javítsa és
«A gyerekek semmit sem hoznak magukkal» így írja le Tolsztoj a jasnaja-poljanai iskolát « - sem tankönyvet, sem füzetet. Nem kapnak házi feladatot. De nemcsak kezükben, fejükben sem kell semmit sem cipelniük. Semmiféle feladatot sem kell emlékezetükben tartani, semmit sem, amit előző nap tanultak. Nem kínozza őket a következő leckére való gondolás. Nem hoznak mást magukkal, mint fogékony lelküket és meggyőződésüket, hogy ma épp oly jól fognak mulatni az iskolában, mint tegnap; csak akkor jut eszükbe a tanítás, mikor már megkezdődött. A későn jövőket nem szidják ki és nem is késik el senki, néhány idősebb kivételével, kiket atyjuk olykor munkára fog. Ha ez bekövetkezik, nagy sietséggel szaladnak az iskolába és kifulladva érkeznek meg.»
Ó Jasnaja-Poljana szerencsés gyermekei! De érthető, hogy Tolsztoj legalább élvezetet akar az iskolával szerezni a gyermekeknek, mert az iskola nevelő erejébe vetett hit gyönge, nem is titkolja meggyőződését, melyet állítása szerint személyes tapasztalás alapján szűrt le, Marseille, Párizs és egyéb nyugat-európai városok iskoláinak tanulmányozása közben, meggyőződést, hogy a népnevelés legnagyobb része nem az iskolában, hanem az életben zajlik le és hogy a szabad oktatás nyilvános előadások, egyesületek, könyvek, kiállítások útján sokkal többet ér, mint valamennyi iskolai oktatás. De bármiként álljon is a dolog, Tolsztoj eszméinek nem helyes vagy helytelen volta érdekel bennünket elsősorban, hanem ami jellegzetes reá; és valóban a legnagyobb mértékben és minden tekintetben karakterisztikusak az eszmék, nemcsak személyes vonatkozásban, hanem mint a kor jelei, sőt profetikus előjelei.
Ami mindenekelőtt föltűnik, egy szempontnak hangsúlyozása, mely merev ellentétben áll Tolsztojnak bizonyos más véleményeivel, öreg korának pacifisztikus-antinacionális, demokratikus egyenlőséget hirdető tanaival: a nemzeti szempont, amelynek következtében hangsúlyozza az orosz nép jogát a maga más voltának megfelelő, külföldi szellemtől független neveltetésére. Tolsztoj tősgyökeres oroszsága, a «Háború és Béke» költőjének nemes paraszti népiessége tagadja, hogy az európaian, nyugatian és liberálisan képzett felsőbb- és hivatalnokosztálynak jogában állna, hogy a népre ráerőszakoljon valami oktatást, mely nem felel meg valóságos szükségletének. Ezzel Nagy Péter ellen fordul, akinek műve az az európaian, nyugatian és liberálisan művelt hivatalnokosztály, helyesebben, akinek a műve volt, mert az ő Oroszországa már nincs többé; Tolsztoj pedagógiai eszméi szélsőségesen Péter-ellenesek, nyugat-ellenesek, haladás-ellenesek, nyíltan kimondja, hogy a művelt osztály nem képes a nép helyes oktatására, mert ez az osztály a civilizációtól és a haladástól várja a nép boldogulását. Tolsztoj nem hisz a haladás európai gondolatában, tagadja szóval és cselekedettel. A liberális orosz kritika kénytelen volt elismerni, hogy a «Háború és Béke» «minden ízében orosz munka, hogy még senki nem alkotta meg a költői analízis és szintézis ily erejével, tehát ilyen alkotóerővel az orosz néplélek típusát teljes sokoldalúságában is magasztos egységben», mint Tolsztoj. De hogy «szándékosan távol tartotta magát minden korabeli haladó szellemű áramlattól», nem tudták neki megbocsátani. Pedagógiai vitairataiban manifesztálódik ez az ellenkezése; ezekben fesztelenül nevetség tárgyává teszi a nyugat haladásba vetett hitét, melyet Péter Oroszországa, a liberális Oroszország is magáénak vallott. Azt mondja, hogy a haladás törvénye Hohenzollern-Sigmaringen hercegségen és 3000 lakóján igazolódott csak be. Másfelől azonban ott van Kína, 200 millió lakosával, melyen a haladásról szóló egész teóriánk zátonyra jut. Mindazonáltal egy pillanatra sem kételkednek, hogy a haladás az emberiség általános törvénye és evégből vonulnak ki ágyúkkal és puskákkal, hogy a haladás eszméjét a kínaiakba öntsék. Pedig a közönséges emberi értelem a megmondhatója, hogy ha az emberiség nagyobb részének, az un.
Itt csodálatosan keverednek egy idealista individualizmus szférájából való eszmék - amely szféra német, és az egyeseknek bensőjébe helyezi az emberi tökéletesülést - más szférákból valókkal, amelyek engesztelhetetlen hadat üzennek annak a felfogásnak, amely szerint Európa a világ nagy fölényű szellemi törvényhozója. Futólag megjegyezzük, hogy Goethe és Tolsztoj egyetértettek a történelem kevésre értékelésében - ez az egyetértés egyébként megenged sok elkülönbözést. Ami azonban legjobban feltűnik, Tolsztoj perbeszállása az európai, illetve nyugat-európai embernek, az általános emberrel való, szerinte naiv felcserélésével, és kelet felé irányuló tekintete, ahol a maga roppant hazáját is látja, egyszóval asiatismusa, mely mint mondottuk, Péter-ellenes, örök-oroszosan civilizáció-ellenes, és különösen erre gondoltam, mikor Tolsztoj pedagógiai eszméiben a kor profetikus előjeleit láttam. Mert nem nyilvánvaló-e ma, hogy igaza lesz a Róma elleni, Caesar-Napoleon elleni orosz harc epikusának keleti népiességében Péter szellemi örököseivel szemben, a nyugatias, liberáliskodó Oroszországgal szemben? Nem világos-e, hogy Nagy Péter korszakának, Oroszország európai korszakának már
Tolsztoj asiatismusával közeli, lelki összefüggésben van anarchizmusra való hajlama, nyilvánvaló hite az anarchista elvben mint az emberek együttélésének egyedül értelmes alapjában, tana, hogy abszolút szabadság feleslegessé tesz minden fegyelmet - ez a vélemény, mely pedagógiai szempontból javasolja, hogy a gyermekek «jöjjenek ki valamennyien az iskola padjaiból» és mentesíttessenek a kötelesség minden tudatától. Ez a kifejezés, a gyermekek jöjjenek ki valamennyien az iskola padjaiból, üdítő szemléletességben helyes szimbóluma Tolsztoj társadalompolitikai vagy még inkább anarchikus és antipolitikus felfogásának általában és melyet legteljesebben III. Sándor cárhoz írott levelében fejtett ki, kinek atyját 1881. március 1-én meggyilkolták és Tolsztoj levélben kegyelmet kért a gyilkosok számára. Tolsztoj oly szívreható szavakban fejti ki a császárnak, hogy csaknem csodálkoznunk kell sikertelenségén: a két politikai eszköz, melyekkel eddig küzdöttek az elharapózó politikai betegség ellen, először is az erőszak és a terror, másodszor is a liberalizmus, alkotmány és parlament - végérvényesen hatástalannak bizonyultak. Hátra van még egy harmadik eszköz, mely nem politikai természetű és melynek legalább megvan az előnye, hogy eddig még nem kísérleteztek vele. Ez az eszköz: az isteni akaratnak minden tekintet és minden állambölcsességi korlátozás nélkül való teljesítése, tehát a szeretet, a megbocsátás, a rossznak jóval viszonzása, a szelídség, nem állni ellen a gonosznak, a szabadság ... Egyszóval Tolsztoj tanácsa: «a gyermekek valamennyien jöjjenek ki az iskola padjaiból», anarchia - nem szidalomképpen használva e szót, hanem tárgyilagosan, bizonyos szociális és pedagógiai tudomány értelmében.
Pszichológiai szempontból igen nevezetes, hogy a nagy orosznak anarchisztikus alaptételében asiatismusa (mely a maga részéről már különböző lélektani elemek keveréke, keleti passzivitásnak, vallási quietizmusnak és a szarmata vadság iránt tagadhatatlan hajlamnak), mégis összeköttetésben áll a nyugat-európai revolucionarizmus elemeivel, Rousseaunak és tanítványának, Pestalozzinak pedagógiai és politikai eszméivel, melyekben szintén él a vadság, a természet ősállapotához való visszatérés, szóval az anarchisztikus eszme más formában és színezetben. Azt gondolhatnók, hogy oly teljesen kulturális érdeklődésű szellemtől, mint Goethe, mindig távol állott az ősemberi vadság eleme. Kétségtelen, Goethe gyűlölte és megvetette az ázsiaiságot. Sokakat megbotránkoztató viselkedése a szabadságharc idején lényegében ezen ellenszenvén alapult. «Igaz» mondotta 1813-ban, «franciákat már nem látok, sem olaszokat, itt vannak azonban a kozákok, baskírok, horvátok, kasszubok, barna bőrű és egyéb huszárok.» Az Oroszországgal való szövetség, Németország függő viszonya Oroszországtól, nem volt ínyére való. Már mikor legelőször jutott érintkezésbe kelettel, szlávsággal, felső-sziléziai és lengyelországi utazása alkalmával, már «távol érezte magát a művelt emberektől.» Az Iphigénia, e kiváló civilizátori mű költőjének humanitása, igen bocsánatos módon, jobban rokonszenvezett a nyugati humanitással, amelynek a civilizáció a formája, mint a keletnek lágy és vad ember voltával. Mégis elég sokáig volt mestere Rousseau, a vadonnak európai prédikátora, hogy még öregkorában is tehessen alkalomadtán kijelentéseket, amelyekből Tolsztojosan cseng ki, hogy unja Európát és bosszantja a nyugati pallérozottság. «Mi, öreg európaiak, többé-kevésbé mindannyian rossz bőrben vagyunk», mondotta egyszer Eckermannak, «a viszonyaink túlságosan mesterkéltek és komplikáltak, táplálékainkból és életmódunkból hiányzik az igazi természet, társas életünkből a valódi szeretet és a jóakarat. Mindenki finom és udvarias, de senkinek sincs bátorsága, hogy kedélyes és igaz legyen, és így derék, természetes hajlamú és gondolkodású ember meglehetősen rossz helyzetben van. Sokszor kívánná az ember, bárcsak a déli szigetek valamelyikén született volna úgynevezett vadember gyanánt, hogy földi életét csak egyszer is tisztán, hamis mellékíz nélkül élvezhetné.»
Ez Rousseau, Tolsztoj és Goethe is. De ilyen hangulatai nem akadályozták, hogy pedagógiai rousseauizmus ellen, amint ez a Pestalozzi propagálta és gyakorlatiasította, a forradalmi nevelés anarchista individualizmusa ellen, valóságos dühvel, sőt kétségbeeséssel ne tiltakozzék. Boisserée meséli, hogyan panaszolta neki Goethe Pestalozzi ténykedése miatt való keservét. Kiváló lett volna első tervezete szerint, ahol Pestalozzi még csak az alacsony néposztályt tartotta szem előtt, a szegény embereket, akik magányos kunyhóikban élnek Svájcban és gyermekeiket nem küldhetik iskolába. De végzetes volna, ha ugyanezt kiterjesztené, ha alkalmazná nyelvre, művészetre és minden lehető tudományra, mely szükségképpen feltételez valami
Hagyomány, tisztelettudás, mely az embert társai között emberré teszi, a magunk személyének egy nemes és védelemre érdemes közösség alá való rendelése - nem érezzük-e a Pedagógiai Tartomány közellétét? Emlékezzünk egy pillanatra a nevelésnek és ifjúságképzésnek erre a pompás és bölcs, egyszersmind szigorú és üde álmára, amelyben még nagyon sok van a 18. század humanitásából, a «Varázsfuvola» szelleméből, Sarastro szelleméből, a «barát karján haladni jó felé» szellemből, mégis annyi újat, merészet, eljövendőt ölel magában, hogy nem kevésbé forradalmi, mint Tolsztoj gondolatai a nevelésről. Csak természetesen az anarchista ideálnak van teljességgel híján, sőt annyira egyezik emberségről, emberi méltóságról, műveltségről és képzettségről alkotott fogalma a legünnepélyesebb rendnek és hierarchiának fogalmával, továbbá a tisztelettudás, hagyomány, szimbólum, titok, fegyelem, ritmus, a szabadságban is táncszerű, csaknem koreografikus megkötöttség iránt való érzékével, hogy ezt a fogalmat valóban «államférfiúi»-nak nevezhetjük, a szó legszebb és legmagasabb értelmében, ellentétben Tolsztojnak «kijönni a padokból» jelszavával. Goethe álomországának gyermekei és ifjai sem ülnek padokhoz láncoltan, legalább is nem ebben az állapotban állnak szemeink előtt. Nevelésüknek alaptétele az, amit Pestalozzi is akart (kinek elvei több tiszteletben részesülnek a Tartományban, mint várhatók): a
Egy másik nagy német, és német sors hordozója jut itt eszünkbe: Luther, aki a zenét hasonlóan fontos pedagógiai eszköznek értékelte. «A muzsikát mindig szerettem», mondja. «Az ifjúságot mindig erre a művészetre kell oktatni, mert finom, ügyes embereket nevel. Rá sem nézek oly tanítóra, aki nem tud énekelni.» És az ő befolyása alatt álló iskolákban majdnem annyit énekeltek, mint Goethe Pedagógiai Tartományában, viszont nem tudom, hogy Tolsztoj iskolájában általában énekeltek-e. Hogy nem énekeltek, abból következtetjük, hogy Tolsztoj tetszéssel nyilatkozik Berthold Auerbach egy oly értelmű nyilatkozatáról, mely szerint «a zene kötelesség nélkül való élvezet, tehát az első lépés az erkölcstelenség felé» - oly kétségbeejtő laposságú szociáletikai kiszólás, hogy alig hihető magasabb szférából származottnak. A Pedagógiai Tartományon át vándorlónak úgy látszik, mintha egyetlen lakója sem «tenne valamit is a maga hatalmából és erejéből, hanem mintha titkos szellem szállotta volna meg mindannyiukat, egyetlen nagy cél felé vezetve». Ez a szellem a zene szelleme, a kultúráé, a «törvényszerű együttműködésé» és egyedül általa válhatik lehetővé a «lehetetlen», azaz az állam, mint műalkotás; minden vadságnak ellene szóló szellem ez, német szellem.
Ez a három fokból álló üdvözlet, melynek értelme, a háromszoros hódolat, titok marad a gyermek számára, mert a titoknak, a lepelbe burkolt iránt való tiszteletnek nagy erkölcsnemesítő előnyei vannak; ez a szeméremre és szégyenlősségre való törekvés; ez a fiatal embereknek becsületes pajtási összetartozásából sarjadó feszes rajvonala a világgal szemben; ez a maguk tiszteletének emelése azáltal, hogy tiszteletet adnak; ez a megszellemesített és zeneien felüdült militarizmus: mily távol áll Tolsztoj racionális radikalizmusától és bensőségesen vad kereszténységétől! Hihető-e, hogy a döntő pontokban csodálatosan megegyeznek, rokonok a két nagy költő nevelési eszméi?
Tolsztoj egy ízben jámbor együgyűségében abban látja a világ üdvét, hogy egyszerűen ne tegyük többé, amit magunk sem tartunk értelmesnek, azaz amit ma tesz az egész európai világ, pl. «holt nyelvek grammatikáját tanulni». Ami ebből a polemikus kitörésből az antik nyelvek tanulmányozása ellen kiérezhető, sőt nyíltan kifejezésre is jut, az orosz nép zendülése a humanisztikus civilizáció ellen, megnyilatkozik benne Tolsztoj nem klasszikus pogány volta, amaz etnikus istenvolta, mely Gorkij szerint nem volt olyan, mint Jupiteré, hanem egy orosz istené volt, «aki jávorfa trónuson ül aranyos hársfa tövében.» Tolsztoj nevelésügyi irataiban szélső antihumanisztikus, irodalomellenes és antiretorikus felfogás uralkodik a tantárgyak megválogatásának fontosságáról; az írás-olvasás diszciplínáját semmiképpen sem tartja annyira fontosnak, mint Európában hagyományosan szokás, a humanisták félelmét az analfabétaságtól a legcsekélyebb mértékben sem teszi magáévá, hanem nyíltan védelmezte ezt a mi felfogásunk szerint durva állapotot. «Láttunk embereket, akik megszerezték a gazdászathoz szükséges összes ismereteket», mondja, «akik felismerik jól a mélyebb összefüggéseket, noha sem írni, sem olvasni nem tudnak; vagy kiváló katonákat, kereskedőket, építőmestereket, gépészeket, kézműveseket, csupa olyan embert, akiket egyszerűen az élet nevel és akik e nevelés által nagy tudásra és világos gondolkodásra tettek szert, akik azonban nem tudnak írni-olvasni. Másfelől vannak olyanok, akik ismerik az ábécét, de nem használták fel az előnyüket újabb ismeretek gyűjtésére.» És mikor hangsúlyozza a nép valóságos szükséglete és a művelt osztályok ráerőszakolta nevelés között lévő ellentétet, mindenekelőtt azt tartja szem előtt, hogy az alsóbb iskolák a legfelsőbbekből erednek: először ezeket alapították és csak utána amazokat, először a kolostor iskolákat, azután a felsőbb iskolákat és legvégül az elemei iskolákat, ez pedig visszás hierarchia; mert helytelen, hogy a népiskola, ahelyett hogy megfelelne a maga mivoltának, a felsőbb iskolák követelményeinek felel meg, csak csekélyebb mértékben. Világos, mit gondol. A népiskolát még mindig túlságosan irodalminak találja, a klasszikus nevelési ideál alá rendeltnek, nem eléggé dologiasan elevennek, úgy találja, hogy nem neveli kellőképpen hivatásukra az embereket. De tévednénk, ha elismerést várnánk tőle a felsőbb iskolákkal és egyetemekkel szemben. Szemükre hányja, «hogy teljesen elkülönültek a valóságos élettől»; összehasonlítja az élet árán nyert valóságos neveltetést az akadémiai diákokéval és úgy találja, hogy amaz «hivatásukban buzgó férfiakat» érlelt, ez pedig csak úgynevezett egyetemi képzettségű embereket - előrehaladt, azaz ingerlékeny, gyönge liberálisokat.» A latin nyelvnek, retorikának száz évig való fennmaradást jósol - nem többet és ennyit is csak azért, mert «ha már egyszer megvásároltuk az orvosságot, meg is kell innunk.» Ezzel a szólásmóddal pontosan kifejezte viszonyát a klasszikus neveléshez s az európai művelődéstörténethez és a humanizmushoz, egyúttal azonban viszonyát a nyugathoz, a civilizációhoz, a demokráciához,
Tolsztoj népisége nem más, mint nagyságának kifejeződése és tartozéka. Aki a «Háború és Békét» írta, művelődési kérdésekben sem gondolkodhatott másképp, mint ahogy egyébként gondolkodott. Van bizonyos művészi formátuma, bizonyos súlyos, medveszerű ősereje, eredetisége a tehetségnek, mely csak a mitikusban, a tősgyökeresben, népiesben érzi otthon magát - az ilyen fajta tehetség megveti az irodalmit, a finomat és kicsinyt, a művésziest, a tenyésztettet, csaknem a kultúrát is, azonban a művésziesen szellemi civilizációt minden bizonnyal. Tolsztojnak az irodalom iránt való érzéketlensége egy nyelvújító vagy katonatiszt sajátossága, aki sátorában ülve ír barátjának. Nem véletlen, hogy pedagógiai szenvedélyével egyidejűleg megfordult benne az orosz nyelv reformjának terve, mégpedig népiesebb alapon, egyébként nem mulasztva el kifejezést adni a politikai nacionalistáktól, tehát a szlavofilektől való idegenkedésének.
Goethe és Tolsztoj rokonok nagyságukban és erejükben. Ami hasonlatosság és rokonság van közöttük, ebből a testvériségből fakad. Ezért Goethe éppúgy mint Tolsztoj országának legnépibb és legigazibb költője, a nép szellemének valóságos kitörése, mint Luther, mint Bismarck - azért a legnémetebb költő, mert Németországnak legnagyobbja. Ezen nem változtat az a tény, hogy Goethe éppoly elutasítóan viselkedett a «Teutsch» bajtársi szövetségekkel szemben, mint Tolsztoj a szlávokkal szemben, sőt 1813-ban a civilizáció iránt való rokonszenvből feltárta azt a híres vagy hírhedt hazafiságban való hiányát. Nem tanácsos, hogy akkori viselkedését összecseréljük civilizációs irodalmárainknak 1914-1918-ban való viselkedésével. Nemzeti ügyekben kevés múlik az ember vélekedésén és beszédén; döntően több, hogy mi az ember és mit tesz. Aki «Goetz»-et, «Faust»-ot, «Meister»-t, «Sprüche in Reimen»-t és «Hermann und Dorothea»-t írta, a költeményt, amelyet Friedrich Schlegel a «honi» jelzővel tisztelt meg, végeredményben annak szabadságában áll néha kozmopolita módra megbízhatatlannak lenni, amint «az orosz föld nagy költőjének» szabadságában állott öregkorának keresztény-racionális pacifizmusa; és még egyszer, ami Goethe hatalmas népiségét illeti, nem kellene sok hozzá, hogy alkalomadtán eretnek vélekedésekre csábítson humanizmusának igaz voltára és jogos voltára vonatkozóan. Goethe a «Wanderjahre»-ban a zsidó vallást az etnikus értelemben pogány népvallások közé sorolja. De hogy áll akkor a maga pogány voltával vagy ami evvel egy, istenvoltával? Nem volt-e talán istenvoltának antik, humanisztikus, jupiteri jellege csupán lényének mélyre nem ható stilizálása, nem volt-e inkább ő is, mint Tolsztoj, az orosz isten «aranyos hársfa tövében», szintén etnikus istenség, a germán arisztokratikus pogányságnak kifejeződése, amelynek fiai voltak Luther és Bismarck is, s melynek védelmezőjeként tűnt fel némelyek szemében, a lezajlott háború folyamán Németország, az entente-demokrácia kereszténységével szemben?
Hogy Tolsztoj nem akarta a «holt nyelvek grammatikájának» tanítását, ezt az orosz népiség zendülésének neveztük a humanisztikus civilizáció ellen. Ideje, hogy megkeressük a helyet Goethe Pedagógiai Tartományában, ahol az antik nyelvekkel foglalkoznak a növendékek. Nézzünk körül és bízzunk szemünkben! Ilyen helyet nem találunk! Goethe nem az a barbár, aki megveti a nyelvvel és nyelvekkel, mint művelődési eszközökkel való foglalkozást. Ezt a foglalkozást bensőségesen «a világ leggyengédebb foglalkozásának» nevezi és hangsúlyozza nemesítő értékét azáltal, hogy a nyelvtant és a nyelv gyakorlását képzelt növendékei számára egybeköti a lóőrzés erőszakos és durva mesterségével, nehogy állatokat táplálván és nevelvén maguk is állatokká vaduljanak. De az élő nyelvekről van szó. Felváltva gyakorolják különböző nemzetek nyelvét - de megállapíthatjuk, hogy a latin és görög a tartomány tantervéből hiányzik.
Igaz, hogy sok minden más sem jut ott kifejezésre; de mégis feltűnő, hogy ezt az elemet hiába keressük. Humanista volt-e Goethe, vagy nem? - Az volt, tágabb és másfajta értelemben, nem filológiaiban. Másodszor azonban a Pedagógiai Tartomány berendezésében hangsúly van bizonyos nemes keménységben, minden zenei üdeség ellenére is, és kétségtelen, hogy tudatos nevelő voltának idején kevéssé csakugyan úgy volt a winckelmanni, humanisztikus ideállal, mint Tolsztoj és Auerbach a zenével, azaz szociális szigorral tekintette, mint valami sybaritát, dilettáns módon csapongót és élvezeteset, mely veszedelme ennek az «általános emberi» művelődési ideálnak. Ezt a veszélyt fenyegetőbbnek tartotta, mint a szakemberek okozta szűklátást és elszegényülést, melynek rémét mi későbbiek közelebbről is megismertük; védelmezni a hivatásra való képesítést a szavakra való oktatás ellen - ugyanebből az irodalomellenes tendenciából kifolyóan, melyet Tolsztojnál is észrevettünk. Osztozik vele a hitben, hogy az emberi művelődés legderekasabban a korlátozásból fakad és így elég radikális, hogy a «Wanderjahre» egy raisonneurjével szemébe vágja a humanisztikus általános műveltségnek és «hozzá még minden intézményének», a «bohóckodás» szót. Keményen hangzik. De ma, amikor senki sem tud kamataiból élni, nem szól-e mint valami túlságos világosságban látó prófétálás, amit ugyanott hirdet: «aki mától fogva nem adja gyermekét valami mesterségre, meg fogja járni»?
Goethe mint nevelő szakszerűséget és alaposságot követel - ennek következtében nevelésének szelleme német, nem humanisztikus és rétori;
Szemünkkel láttuk a cári Oroszország összeomlását, amelyet «Oroszország nagy írója» jósolt meg. De nem éled-e bennünk annak érzése, hogy az európai nyugatra is korszak zárult, a polgári-humanista-liberális, a reneszánszban fogant és a francia forradalommal elhatalmasodott korszak?
A mi reményeink Németországa különbözni fog a szarmaták és bolsevisták birodalmától, mint goethei szellem a tolsztojitól. A szellemiség kultúrát, azaz a természetnek tisztulását, felmagasztosodását és emberivé válását - nem pedig racionális-radikális természetellenességet fog számára jelenteni. Nem ázsiai lesz és barbár, hanem európai, azaz érzékkel áldott tagozás, rend és mérték iránt s még mindig polgári a legósdibb, legtiszteletreméltóbb, középkori német értelemben, azaz tehetséges és művelt derekasságánál fogva. Németország a kultúra földje, a mestermű, zenéjének megvalósulása; Németország hasonló egy bölcs és gazdag fugához, melynek hangjai művészi szabadsággal szolgálják egymást s a fönséges egészet; egy bonyolult népszervezet, osztott és egységes, telve tisztelettel és ragaszkodással, hűséggel és bátorsággal, megtartó és teremtő, munkás, méltóságos, boldog - álom, mely méltó, hogy álmodjunk, méltó, hogy higgyünk benne.
[+]