Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · FIGYELŐ
A történet váza ez: Tóth Eszter apja akasztófán végezte életét, anyja, a falu bolondja, elpusztul. A kislány egyedül marad a földön, egy erőszakos kovácshoz kerül, aki - részegségében - úgy megüti feleségét, hogy eltörik a nő gerince, ágynak esik és rettenetes kínok közt, tűrő szelídséggel, meghal. Egyetlen jó barátnéját vesztette el benne a leány, kinek eddig - magányos és üldözött gyermekkor után - senkije sem volt az életben. Egyszer egy kereskedelmi utazó látogatja meg - göndör, szőke, rózsásarcú - , aki biztosíttatni akarja vele apjáról maradt kis házacskáját és üzleti finomságával valami regényes álmot lop az árva szívébe, az életről és szépségről. De ez sokáig csak álom marad. Amitől fél, bekövetkezik: a kovácsnál ragad, helyzetének félszeg kényszerűségéből, felesége lesz annak, akit nem szeret. Két leányt szül neki. Rozit, aki varrogatni jár és Juliskát, aki mos-vasal. Eszter évek múltán megkopva, elfáradtan találkozik az egykori kereskedelmi utazóval is, s egy kábult pillanatban karjaiba veti magát. Az ura már őt is üti-veri, egyre többet jár a korcsmába. De megszületik új kislánya, Magda, a szerelme gyermeke, kit letiport anyai becsvágya szépnek, finomnak, nagyszerűnek álmodik s a durva, lelketlen környezetben az életre akar nevelni, úrilánynak. Csakhogy ez a vágya sem teljesedhet, a vad kovács-családdal való viaskodásában letörik, megbetegszik s a kedves kis leányát ki kell venni az iskolából, egy családhoz adja, hol lassan-lassan ő is átalakul, előbb afféle kis kisegítővé, aztán pesztonkává, végül egészen közönséges cseléddé, aki az úrfival és borbélylegénnyel csókolózik. Rozit elveszi egy szabólegény, akivel folyton veszekszik, Juliska egy öreg susztert fog magának, Magda pedig, a többre hivatott, otthagyja cselédhelyét, lopott pénzzel vonatra száll, úgy hogy koszorút sem vesz halott anyjának és utazik, a végzete felé. Tóth Eszternek ez volt az élete. Rosszul kezdődött és rosszul végződött. Minden tette csupa jóakarat és nemesség. De eredménye: semmi.
Nem tagadom, bizonyos fájdalmat éreztem, mikor föntebb a regény cselekményét ízekre szedtem és kiteregettem elemeit, ezeket a sötét kellékeket, melyek első felületes tekintetre a naturalizmus és verizmus eszközeinek tetszenek s megfosztva művészi helyzetértéküktől, így, az értekező próza szövetében egy percre talán eszünkbe idézik a rémregényt is, vagy a szokott nyomorrajzok feketeségét. Lehet, hogy vele kisebbítettem a munkáról szerzett benyomásomat. De ezt öntudatosan tettem. Hogy aztán annál jobban megvilágítsam, mit adott hozzá az, aki írta, hogy beigazoljam, milyen mellékes mindig a tárgy és milyen döntő mindig a művészi megformálás, mely lelket lehel az anyagba, a szemlélet, mely az élet szétszórt történéseiből egészet teremt.
Kezdettől fogva végig ezzel a módszerrel él, öntudatos és mégis ösztönös művészettel s ennek tulajdonítom, hogy alakjai valóban lélegzenek. Mondanivalója nem foglalható tételekbe. Tóth Eszter, a küszködő szegény lélek, élni próbál, tisztán, becsületesen és nem sikerül. Nincsenek körötte ördögök, csak emberek, akik szintén élni akarnának, szegények, a maguk módján, egy korlátolt, öntelt vidéki orvos, ki megáhíta őt, a kovács, ki borba temeti életutálatát, a kereskedelmi utazó s a gyermekei. A falut látjuk, mely nem a régi idilli paraszt-adoma, de nem is a mai kisgazda-mennyország, hanem csak szürke, szomorú, bizonyára nem különb és nem hitványabb a városnál. Semmi ábránd; vagy torzítás se jobbra, se balra. Maga az élet rettenetes és nem a földrajzi helyek, talán nem is az emberek. De a lélek, mely itt tébolyog, ezeken a helyeken és ez emberek között, fájdalmas kálváriát jár. Mindezt nem mondja ki az írónő egyetlen szóval sem, csak sejtteti sorai mögül, mert a művészet távolságából szemlél mindent, az a nemes realizmus vezeti, mely megtiltja, hogy olcsó lírával hígítsa szavait s épp ezért maradandó lírát közöl, melyet az olvasó von le, a könyv elolvasása után. A Kovácsné betegségének, kórházba vitelének, lassú haldoklásának és halálának leírása, Eszter és a kovács házasságának létrejötte, Magda fokozatos, várható és mégis megdöbbentő cseléddé züllése, a kereskedelmi utazóval való jelenetek árasztják magukból az igazságot. Reménytelen emberiség a fullasztó szomorúságban, Ki ellen lázadjunk fel? Senki ellen. Mi a tanulság belőle? Semmi. Mert az írónő nem művel osztályművészetet, melyet egyaránt sekélyesnek tudok akár grófokra, akár munkásokra, vagy polgárokra vonatkozik, csak az emberismeret és a végtelen, gyengéd emberszeretet az ihletője s alakjait mindig embereknek látja és láttatja, alkotó közönye magasáról. Ezért tiszta és nemes az írása s ezért hat rám, egy élmény erejével.
Kevés ilyen jó könyvet olvastam.