Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám

Nagy Zoltán: KEMÉNY SIMON

«Így élem világom». Ezzel a címmel jelentek meg Kemény Simon összes versei a legutóbbi karácsonyi könyvpiacon. Ez a könyv adja az alkalmat, hogy e cikket megírjam, de voltaképp nem egy könyvről akarok írni, hanem egy költőről. Az adott esetben ez majdnem egyet jelent, mert Kemény Simon összes verseit magában foglalja ez a kötet. De csak majdnem. Mert az itt egyszerre megjelenő munkásságot el kell helyezni az időben, abban a körülbelül 14 évben, melyben a versek keletkeztek, hogy teljesen megértsük a költőt.

Kemény Simon első verskötete 1909-ben jelent meg «Lamentációk» címmel s ennek a most megjelent könyvének körülbelül fele a Lamentációk új kiadása. Először a Lamentációkról akarok írni, most 12 év után, sőt annak is néhány verséről különösen (a többiről is szó lesz később). Ezek pedig a versek, melyekről most szólók: «Két órára az első háztól», «Nyári álom», «Gyümölcsök», «Reggeli eső», «Napos februári dél a Duna-parton», «Fehérfüggönyös szoba», «Smaragdgyűrű». Hét vers a 64 közül, de ezek kritikai szempontból a leglényegesebbek, ezek adják számomra a költő arcképének megkülönböztető karaktervonásait, ezek adják a kulcsot a többihez, ezek miatt mondom Kemény Simonról: impresszionista költő, talán az egyetlen magyar a literatúrában. A «Lamentációk» mindet magában foglalja az egy «Smaragdgyűrű» kivételével, de ez is nem sokkal a kötet kiadása után jelent meg a Nyugatban és kritikailag nyilván a Lamentációk korszakához tartozik.

Jól emlékszem a Lamentációk rendkívüli hatására. A mi kis társaságunk szemében, mely a Nyugat (akkori) legifjabb generációjának néhány tagjából állott, egy csapásra a legelsők közé emelte Kemény Simont. De különösen jól emlékszem arra a lelkesedésre, mellyel én magam olvastam. Az ilyen hatásnak rendszerint sok oka van, köztük több olyan is, melyről nem tudunk számot adni, de bizonyos, hogy nálam egyik oka az volt, hogy nem régiben tértem haza párizsi tanuló évemből, melynek egyik legfőbb stúdiuma a festészet volt s melynek egyik legnagyobb lelki szenzációját az impresszionista festők adták. Manet, Renoir, Degas, Monet színei ragyogtak fel nekem újra, öntudatlanul, a Kemény Simon verseiben: az impresszionista festészet előkészített az impresszionista versek olvasására.

És itt mondjuk ki mindjárt a tételt: az impresszionizmus a festészet stílusa. Mert mit akar kifejezni az impresszionista művész? A pillanat benyomását, a jelenvaló pillanatét, ezt az elfutó fényvillanást, mely rég eltűnt, mire ki tudjuk mondani: nézzétek! A jelenvaló pillanat elvonatkoztatva a múlttól és a jövőtől, ez az impresszionista művészet tárgya. Az idő kirekesztése a művészet birodalmából. Mi marad tehát? A tér, az egymás mellett való. A festészet ezt teljesen ki tudja fejezni, a legteljesebben az összes művészetek között. Ezért mondom: a festészet stílusa ez, olyannyira, hogy nincs is festészet, mely ettől ment legyen, még akkor is, ha egész mást akar s olyannyira, hogy jogosult az a festészeti irány, amely nem is akar egyebet.

A költő azonban az Ember lelkét adja. S vajon miből van az ember lelke? Múltból és jövőből. Talán a legtöbb embernél sokkal inkább jövőből, mint múltból: ezek a tevékeny emberek. A túlnyomó részben múltból alkotott lélek elégikus: ilyen a legtöbb költő lelke. Ami minket a múlthoz köt: emlékeink, és ami minket a jövőhöz kapcsol: a terveink, ezek adják az ember lelkét. A jelenvaló pillanat csak arra való, hogy ezt a két eget mutassa, mint ahogy a tó tükörén áttetszik a mélység és tükröződik a magasság.

De azért néha, ritkán, ráeszmél az ember a jelenvaló pillanatra, a tükröt tartó rabszolga, a futó perc, királlyá lesz egy szemrebbenésre (az ő egész életére): az ember néha elfelejti a múltat és a jövőt (azaz elfelejti saját magát) egy elbámulásban, egy fellélegzésben: talán egy táj előtt, talán egy arc előtt, talán egy illat előtt megáll az idő. Keress, oh nyájas Olvasó, leélt időd egyformaságában egy-egy ily csillogó percet, percét a magafeledésnek, és megérted, hogy mit gondolok. Másképp nem tudom megmagyarázni ezt a megmagyarázhatatlant, mert nagy művészet: a Kemény Simon művészete kell ahhoz, hogy ezeket a ritka pillanatokat megérezzük. Kemény Simon ezekben a verseiben ily pillanatokat ír meg: az ember lelkét ritka extázisok szabadságában, mikor elejtette kezéből a múltat s eleresztve a tervek fonalát, messze hagyta szállni a jövőt mint elszabadult léggömböt és csak elbámul a színek játékán, melyek egy pillanatra olyan újak, mintha sose látta volna őket (mert nem is látta őket így szabadon, önmagukban, színek emléke és színek terve nélkül) vagy nagyot lélegzik a friss reggeli levegőből valami ok nélküli és céltalan boldogságban (ok nélküli, mert a múlt volna az ok, és céltalan, mert a jövőben volna a cél, és épp ez a kettő nincs): elbámul és fellélegzik egy pillanatra, de csak egy pillanatra, mert újból összecsap a két egymásba átfolyó örök hullám. A festészet stílusa az impresszionizmus, de vannak az ember lelkének pillanatai, melyek csak az impresszionizmus stílusában fejezhetők ki, mert épp azt akarjuk kifejezni, hogy megállt számunkra az idő. Ezért és ezekben a pillanatokban lehet az impresszionizmus a költészet stílusa is. «Két órára az első háztól» meztelen asszonyi holttest fekszik a mezőn. Ennyi az egész. Nem kérdjük, miért s hogyan lett holttest az élőből s hogyan került ide, nem tudjuk, mi lesz vele ezután, - («az asszony az éjjel megázik», csak a háttér borús egének hangulata). «Nyári álom»: a nyárközépi dél percnyi kábulata. A «Reggeli eső»: mely lélegzés az eső utáni friss levegőből. «Napos februári dél a Duna-parton»: újra felismert színek szembeszökése (a második tétel: «jó volna most egy pejlovon ügetni»...: árnyékos háttér a napsütötte képhez). «Fehérfüggönyös szoba»: az a misztikus pillanat, melyben a nappal éjszakára válik. «Smaragdgyűrű»: a gyermek boldog ébredésének perce. «Gyümölcsök» az érzékek lukulluszi víziója, melynek se oka se célja.

Ez az utolsó vers, a «Gyümölcsök», egyik fényes argumentumát adja tételünknek: az egész egy impresszionista festmény leírásának látszik (holott mégsem az). És kitűnő példája annak az első következménynek, hogy a festészet stílusában dolgozó költő festői eszközökre is van utalva. A képek rajza szinte grafikusan pontos és részletező («Most feketék a lemosott fatörzsek, Kérgük száz árkán langy víz fut alá...»), a színek frissen ragyognak, teljes valőrjükkel érvényesek. És itt egy nehéz problémája a költői kifejezésnek, melyet Kemény mesteri módon oldott meg: az ezer színre alig néhány szó van a nyelvben, azok is a mindennapi használattól kopottak, nem izgatják a fantáziát az elképzelésre, ami pedig első feltétele a kép hatásának. A festő százféle pirosat keverhet a palettáján. Melyek egészen újak a szemnek, de mit tegyen a költő? Mondja azt: piros? Hisz ez majdnem semmi, mindenesetre nem az a piros, amelyet ő lát és láttatni akar. A probléma nehéz, a megoldás tökéletes. «Egy tábornok agg lábán a vörös stráf ifjan, szépen a világba nevet.» - «...mintha minden szín tele torokkal nevetve a nevét kiáltaná.» - «Festék piroslik hangosan az ajkon...» - A festő a szín új árnyalatával izgatja a lelket a kívánt hangulatra, a költő a szín neve mellé természetesnek látszó asszociációul odakapcsolja a hangulatot és így adja meg a szín árnyalatát, mintegy visszafelé való következtetésre kényszerítve az olvasót.

Általában feltűnő, hogy mennyi szín van a versekben és hogy törekszik a költő mindig egy meghatározott árnyalat pontos éreztetésére. Nagy gondot fordít a megvilágítás, fényerősség visszaáradására («ha nevetnék, villogna a fogam», «...már nagy napsugároszlopban állt A régi barna politúros ágyam»). A hasonlatokban a színek és fények (az ezeket hordozó tárgyak) azok, amikhez hasonlít. Sőt még tovább megy a festői eszközök bátor használatában: összehangolt színakkordok, színharmóniák zengenek fel, kiegészítő színek emelik egymás valőrjét: sohasem véletlen, hogy mily két színt említ közel egymáshoz. («Szuroksötéten alszik már a Szajna, körötte sárga lámpasor ragyog...» «A vörös meggytől kékebb lesz szemed...» stb.) Különösen a «Gyümölcsök» merész strófáiban legtöbbször a színek harmóniája adja az egyesek által oly makacsul keresett logikát. A hangulatkeltésnek oly fontos eszköze, az érzésvilágnak oly fontos eleme nála a szín, hogy néha az egész vers egy színre «megy ki»: a gondolatlánc végső konklúziója, az érzésfutam legmagasabb hangja, az extázisnak sok lépcsőn át elért fennsíkja: egy szín. A «Smaragdgyűrűt», mint egy végső, mindent megmagyarázó, összefoglaló és összebékítő axióma fejezi be a nagyon régi smaragd zöldje.

Ez a költészet elsősorban az érzékekhez szól, sőt azt akarja elhitetni velünk, hogy csakis az érzékekhez akar szólni, csak a szemet akarja elkápráztatni, a hallást elkábítani, nehéz illatok mákonyával akarja elaltatni a lelket, hogy csak a perc kéjét érezze, és ne emlékezzék, és ne vágyjon semmire. Természetes tehát, hogy teljes joggal követel magának helyet ebben a morfinista méregszekrényben az érzéki szerelem is, a legerősebb mákony, melynek részeg köde legteljesebben takarja el a múltat és a jövőt. Egész szükségszerű, hogy a szerelem millió fajtája közül épp ez a szerelem fűti fehér-izzóvá Kemény Simon sok versét, hogy lelkének titkolt templomában főhelyen áll az «ős asszír bálvány ».

A költő az ember lelkét adja. A saját emberi lelkét. Vajon milyen ember lehet az, aki az ember lelkét ezekben a ritka percekben adja legteljesebben? Mert Kemény Simon egészen a percek költője, ezt maga is tudja és nyíltan vallja: «Nekem nincs múlt, jövő - csak percek...» Milyen lehet a múlt, melyet száműzött, a jövő, melyre nem akar gondolni, a lélek, melyet a morfinista konokságával altat el újra és újra? Mély, a lélek gyökeréig rágó pesszimizmus lehet csak az alapja ennek a diszpozíciónak és mikor nincs kéznél az ópium (mert azt csak a különös inspiráció ritka percei adják) és különösen, mikor már fogytán van a zsongító orvosság, teljes sötét tónusával kell előtűnni ennek a fekete háttérnek a színek ballettje mögött. Mert a morfin elfogy egyszer: az embernek nem sok ily elbámuló pillanata van, a mindent gyógyító lelki ájulások egyre ritkábbak az évek növekvő sorában, csak az ifjú vágyat lehet ily féktelenül az ájulásig izgatni. Azért mondjuk ki ismét a szigorú tételt: az impresszionizmus a festészetben lehet út, igazság és élet, de a költészetben zsákutca, melyben elég hamar oda jut az ember, hogy nincs tovább. Nem véletlen, hogy Kemény Simon egyike a legkevésbé termékeny költőknek és hogy ebben a kis termékenységben is hosszú szünetek állottak be, melyekben alig hallatta szavát, a zsákutca falánál eltűnődik a vándor, míg visszafordul s újból kijön az útra, ahonnan a sikátorba tévedt. Ez a letérés nem volt hiábavaló, sőt! Gyönyörű tájékra vezetett. Felejthetetlen értékekkel gazdagította költészetét, de mégis vissza kell fordulni, új utat kell keresni, mert itt már mindent látott s az új, nem látott s mindig keresett vidékek más utak mellett feküsznek. Kemény Simon új útjait keresi impresszionista korszakának lezáródásával, csaknem a Lamentációk óta. Látjuk, hogy próbálgat: népballadai hangot, parasztdalok csizmásan kopogó ütemét, dunántúli hallgatók és magyar kesergők régies melódiáit próbálgatja (Agónia. Rab leány nótája. Nóta. Dúdolgatok magamban. Szerecsen paripám.), elkalandozik a parnasszista földrész leghidegebb tájaira (Operáció. Páncélos vitéz), de én úgy hiszem, még mindig nem találta meg azt a messze vivő új utat, melyet egészen biztosan meg fog találni. Talán mélységes pesszimizmusán alapuló élet-közönye és ember utálata még az akadály, mert nem a közöny az a talaj, amelyben a költészet kihajthat. A költőnek egész lelkével, fanatikus extázisban kell csüggni a múlton vagy a jövőn: valamit nagyon akarni kell vagy valamit nagyon megbánni. Kemény Simon - egyelőre még - nem akar semmit és nem bán semmit. Újabb költeményei hangversenyében teljes sötét tónusával szólal meg a spleen-be hajló pesszimizmus legalsó oktávája. Felrémlik a múlt, melyet eddig elnyomott, meg-megriaszt bennünket hideg leheletével az elképzelt jövő (inkább a múlt, mert Kemény itt már elégikus költő) és borús, rézkarc-szerű képekben dereng előttünk a dunántúli magyar táj, a magyar falu felhős ege, nyirkos tarlója, a tanyai élet sok bizalmas hangja. S a sötét, de még néhol lágy formák között kiszögellik itt-ott a tiszta embergyűlölet és életunalom riasztó csontváza, mely az egész alakot valami elszánt testtartás lendületében állítja szemünk elé. (X. Y. emlékkönyvébe. A megátalkodott. Így élem világom. Jegyzetek a margóra.)

Kereső útján azonban máris új erényekkel gazdagodott a művész. Az impresszionista korszak bámulatba ejtő kifejező ereje megmaradt, de egyszerűbb eszközökkel tudja elérni a kitűzött célt. Az egész újabb korszakában határozott törekvés látszik az egyszerűség felé s teljesen levetette már magáról korábbi korszakának egyetlen hibáját, a barokk cirádákkal túlterhelt díszítéseket.

Csak azt sajnálom, hogy régi versei néhány sorát megváltoztatta: az első fogalmazás szerintem sokkal jobb volt, s csak arra akarom figyelmeztetni (ha szabad erre bátorságot vennem), hogy óvakodjék a népies hang könnyen póriassá váló csináltságától, mely mintha egy-két helyen már fel akarná ütni a fejét.

Az elmondottak után felesleges (még ha lehetséges volna is) értékítéletet fogalmazni ide Kemény Simon költészetéről: az a nagy tisztelet, mellyel vele foglalkoztam (s mely különben az igazi kritikától az igazi költőnek mindig kijár) eleget mond. Azért csak a végső próbát. Én így szoktam kipróbálni, hogy egy író mennyit ér: hiányoznék-e, ha nem volna? Milyen lenne a modern magyar költészet képe, ha ez a szín elmarad? Mert önmagában lehet egy (vagy sok) vers értékes és mégis lehet az egész jelentéktelen irodalomtörténeti szempontból (s a kritika csak irodalomtörténeti lehet), ha ugyanazt csinálja, amit már mások megcsináltak. Kemény Simon kiállja ezt a próbát. Ha elképzelem a magyar lírát Kemény nélkül, hiányzik nekem valami. A szimfóniából hiányoznék egy szólam, ha ő néma maradt volna, más lenne a kép, ha ezt a színt elfelejtette volna odafesteni a Magyar Végzet.