Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám
Hogy hogyan jutottam aztán haza London kihalt utcáin, lámpás nélkül, - vissza-visszafordulva s hallgatózva a sarkokon: nem jár-e valaki utánam? - kábult, lüktető aggyal...- erre már alig emlékezem.
Arra azonban még emlékszem, hogy, mikor a házunk elé értem, nem mertem mindjárt bemenni... Elmentem mellette, mintha nem is laknám ott... s a sarkon aztán leültem egy utcakőre...
Sokáig ülhettem ott s elég furcsa dolgokat figyelhettem volna meg az éjszakában, ha elég éber vagyok... Ámde öntudatom a nagy izgalom után félig aléltan szunnyadozott...
Még arra sem ébredtem fel egészen, mikor nem messzire tőlem, - a keresztutca másik végén apró lámpások kezdtek imbolyogni s nemsokára rá nagy kiáltozás hasított bele a sötétbe... - Közömbösen bámultam magam elé s nem mozdultam... Oly biztonságban éreztem magam, - mintha én magam is kőből volnék...
Ahogy kivettem: útonállók támadtak meg egy társaságot, - de úgy látszik, rosszul jártak...- mert rövid idő múlva a lámpák nyugodtan imbolyogtak tovább s a zaj elhalt...
Jóval később egy dáma ment el mellettem... Egy leány kísérte lámpással - s véle sugdosódott valamiről... Egy szót talán el is kaphattam volna: de nem érdekelt... Emlékezem: figyelmeztetni akartam volna, hogy másfelé menjen, - errefelé veszélynek teszi ki magát...- de nem volt erre se kedvem... Rábíztam tehát őt is sorsára...
Közömbös voltam, - vagyis inkább fáradtan szomorú - s a halálra gondoltam...
Fáradt voltam: s nagyon vágytam reá.
Mihelyt aztán szürkülni kezdett - felállottam... - Csak most eszméltem rá, milyen hideg van voltaképpen - s percekig rázott a didergés... - alig tudtam meglelni a kulcslyukat.
Mikor otthon benyitottam az ajtón, - a vénasszony álmában rámkiáltott s utána a fia is megmozdult vackán... - S én részegséget mímelve feleltem neki - s még jó ideig figyeltem őket s ott álltam lélegzetemet visszatartva a küszöbön... - - - A következő napokat azzal töltöttem aztán, hogy bizonyos dolgokat mégiscsak tisztázzak magamban - s nem mozdultam ki a házból.
Tehát, - először is: hogy miért is nem mentem el szegény barátom tárgyalására...
(A kivégzésről nem is szólok, - az úgyis embertelen lett volna!)
Hiszen eddig is tudtam én azt, hogy miért nem?... Csak nem eléggé pontosan.
Tehát, azért nem mentem el, mert féltem. - Féltem egyrészt attól, hogy ismét
S ha ez így van, akkor rendben is van, - felmentem magam, mert nem vagyok
bűnös ebben... Igaz viszont, hogy miért nyomaszt mégis oly rettenetesen ez a kérdés?
- Miért oly nyomorúság reágondolnom?
Azért, mert ő
Hiszen ez érthető, mert hiszen joga volt ezt hinnie!
És én megértettem őt már akkor is, mikor azt izente nékem ügyvédjével, - csak ennyit: hogy én is vándormadár lettem-e?
Másodszor: - valóban kölök vagyok-e még mindig, - vagy végre-valahára érett ember? - S miért művelem ezt? - ezt a badarságot?... Van-e valami célja, vagy értelme annak, hogy ilyen látogatásokat teszek, hogy veszélynek teszem ki magamat és, - ami még sokkal fontosabb, - az
Mért nem tudok végre tenni, és komolyan akarni valamit... ha nem mást - a halált!...
Mert: - a lehetőségeknek micsoda távlata nyílik, szakad fel az olyan ember előtt, aki végre-valahára komolyan elszánja magát a halálra!
Mihelyt elszánom magam, - hogy igenis elég volt! - Én igyekszem ugyan életben maradni, - de ha meg kell halni, azt sem bánom... szóval igen! - mihelyt ezt elhatározom, akkor már mindazt, amitől rémültem eddig, ami elől gyáván meghátráltam és küszködve irtóztam, - mindezt most nyugodtan, hidegen végrehajthatom...- Tehát: először is megnősülhetek...
Másodszor: a királyt megölhetem...
Harmadszor: megleshetem a sógoromat, mikor valami ülésről jön és üres agya-veleje csak úgy forr az ürességtől, - de ő úgy tesz az ostoba, mintha teli volna lelke az állam gondjával, és szórakozottan néz maga elé... Ekkor én nyugodtan odaléphetek melléje és megkérdezhetem tőle: - Nem ismer, - Sir? - És be sem várva a feleletet, irtózatosan felpofozhatom...
Negyedszer: - és ez a legfontosabb! - beállhatok a katolikusok
(Most is belepirulok, hogy leírom e szót... Gyermekkorom óta először!...)
Aminthogy mindig csak elszánt útonállók tudtak bármit is végbevinni ebben az életben!... - csakis azok, akik egy darab száraz kenyérért is hajlandók voltak ölni, - de viszont akár oda is lökni az életüket! - - - Akik örökké a lét és nemlét határán, - örökké sziklahasadékon, örökké az örvény szélén körmeikkel és fogcsikorgatva küzdenek... Nem félve vihartól és viszontagságtól, csalódástól és förtelemtől... - Tart, ameddig tart... Mert ha aztán győznek!! - Nem az ocsmányság, nem a becstelenség diadalmas jutalma-e minden öröm? - Szépség, szerelem, élet - mi más az, mint a becstelenség, harc és gyilkolás bére?... - S vajon a halász nem életét kockáztatja-e mindennapi kenyeréért s a hajós? - A bányász? - A pásztor? - A kereskedő? - A lovaskatona? - A kenyér mellett ott áll a halál s a szerelem mögött is ott ólálkodik... Minden mögött!
És vajon ez a király talán nem ilyen? - Gaz útonálló!
Azt írják, hogy itt e földön sárkányok éltek valaha... S hogy volt egy korszak, mikor bellum omnium contra omnes - ez volt a lét princípiuma... S mi más ma, - mint ölés? Minek ezen csodálkozni, vagy kétségbeesni... - Ó - most már értem én az elnök hideg, tapasztalt tekintetét! - Mi gyilkosoktól, elszánt útonállóktól és szörnyetegektől származunk!...
- - - És hitem? - A szelídségben és megváltásban? - A jóságban és igazságban?... Ezért vagyok katolikus?...
Nincs út ebből az útvesztőből... S noha három nap s a rákövetkező éjszaka egyfolytában gondolkodtam is e kérdéseken, - a második tételre nem tudtam mit felelni... Végül is felütöttem az egyházatyákat s elolvastam Jeromosnak ezt a fejezetét: De misericordia! ... - de megnyugvást nem hozott.
Úgy kellett tehát döntenem: hogy Uram! - A Te Szent Kezeidbe adom magamat egészen! ... S úgy teszek, ahogy kívánod! ... Mert Te a Kívánságodat talán kifejezted abban, ahogy teremtettél engem! - -
S ugyanez vonatkozik a harmadik feltett fő kérdésre is: hogy miként kell tehát ezentúl tennem?
Hiába! - Nem lehetek erőszakos, vagy embertelen saját magammal - ezekben a kérdésekben tehát mindennek úgy kell maradnia, ahogy eddig volt. - És ha oktalanságokat cselekednék is!
Nem tűzök ki tehát magam elé e dolgokban principiumokat...
Legfeljebb annyit: - hogy minden egyes esetben jól, vagyis jobban meg fogom gondolni és mérlegelni fogom, - mint tegyek? S hogy e mérlegelésben számolni fogok a kényszerűséggel is... Azzal a szomorú kényszerűséggel, hogy valamilyen vagyok, - mert engem valamilyennek teremtettek... S miután nem én kerestem e földi útvesztőt, - tehát nem is az én bűnöm egészen, ha eltévedek benne! ...
Igen - és még egyet! - Hogy úri nép közé most már hosszú ideig nem fogok menni, - még elvétve sem, mint eddig, - még Pártfogómhoz sem, - nehogy ilyesmi még egyszer előadódjék!...
Így történhetett, - e meggondolások bizonytalan eredménye okozta aztán, hogy egy újabb megpróbáltatás estéjén épp oly nyomorult habozással kellett megküzdenem afelől, hogy mitévő legyek, - éppúgy, mint annakelőtte.
Egy nap abba a kis korcsmába menten ebédelni, ahova a fuvarosok, mészárosok, kéményseprők és zenészek szoktak járni s ahol már ismernek engem William Smart néven, mint odavetődött, elszegényedett idegent - s kedvelnek is valamennyire...
Katolikus - tudtommal nem volt köztük, - legalább is senki sem nyilatkozott eddig ily irányban előttem. - Ezek az emberek dolgoznak s mint az állatok: - már csak a korbács suhogására tudnak figyelni...
Hajtják őket s ők az út keréknyomait és menetelő lábaikat figyelik csupán és semmi egyebet - s legfőbb gondjuk az, hogy nagyon meg ne üssék magukat a zökkenőknél, - hogy kikerüljenek egy követ, hogy a hámot meglazítsák feltört hátukon, vagy izzadtságukra egy kis szelet kapjanak...
S ez a korcsma: - ez az istállójuk, ahová gőzölögve, elfásult arccal beállítanak este s ahol a kenyeret éppoly súlyos mozdulattal s óvatosan szelik és aprítják, mintha kezükben mázsás kést tartanának...
Sokat néztem őket - s talán általuk éreztem meg először a kenyér mély komolyságát!...
Legtöbbször szótlanok... Ott ülnek komoran s a borukba bámulnak... - - Néha azonban valamely szószátyár nagy ívű elbeszéléseit hallgatják ámuló figyelemmel - s anélkül, hogy csak egyszer is helyeselnének, hirtelenül nagyokat hahotáznak neki, - amíg aztán rövid idejük letelvén összeszedelőzködnek s zordonan, köszönés nélkül mennek el.
Néha aztán kitörnek: zabolátlan és kicsapongó mulatságokban....
S ilyenkor nyersek, vérszomjasok és ügyetlenek, mint a farkasok.
Ez az egyik fajta. - S bár: őket becsülöm jobban... - mégis különösképpen a másik fajta az, amelyhez jobban vonzódom.
S ez: a semmittevők, gézengúzok, naplopók tréfás, széltoló és jókedvű fajtája.
Ezek szimatolók: - kiállanak az utcára és lesik a szelet: honnan hoz pecsenyeillatot?... Akkor aztán odaállanak a sülő pecsenye mellé...- s hogy hogy nem, mindig jut is nekik valami belőle... Néha szolgálatért is, - persze csak könnyű szolgálatért: - elvisznek egy levelet a királyi postára, vagy vigyáznak valami boltajtóban, amíg a targoncások behordják az árút... - s ilyenkor aztán szigorúak! S oly fennhéjázók szegény targoncásokkal, mint valamely felsőbb hatalmak... - - Ha pedig már nagyon szorul a kapca, - még egy kis munkára is ráfanyalodnak szegények: - egy kádból, vagy kondérból kihordani a hentes szennyes vizét egy kis kolbászért, vagy töpörtyűért, - egyszóval, úgy látszik legtöbbször akad valami... - s nékik üzleteikhez már megvan a maguk ismeretségi köre is... Nem egyszer magam láttam, hogy értök küldenek a korcsmába - s megbízójuk oly szépen beszél velük, ahogy a nehéz munkásokkal soha... (Ezeket csak szidni szokás!) - A mi embereink aztán udvariasan, - egy világfi módján mosolyognak... - s csak hosszas meggondolás és tárgyalás után állanak kötélnek.
De ha ilyen foglalkozás nem akad, még mindig lehet koldulni, - vagy erőszakoskodni, - vagy kitalálni valamely mesét, - például hogy: - «hallottuk ám, hogy Önnél, Sir, be akarnak törni» - s a megijedt kereskedő ilyenkor talán juttat is valamit a derék hírhozónak... Nem is szólva arról, hogy ők aztán a város híreiről igazán kitűnően vannak értesülve...
S van aztán egy különös kedvtelésük!... - Nem is értem! - Ők a fáradt munkások fáradhatatlan szórakoztatói... S bár megvetik őket - mégis, - ez éppen az érthetetlen! - nincs talán több ilyen hűséges egyesülés! S az az egy korty bor is, vagy egy falat étel, mely kijár asztalukról, - mily silány jutalom ez e pompás előadásokért! Úgy vélem azonban, hogy saját magukat mulattatják ők - s hogy fölényük élvezetétől oly mámorosak ilyenkor...
Ők az elhullott csirkék fogyasztói az egész városnegyedben... S felmagasztalói... Még pénzt is adnak érte, - sőt! Ez az illendőség, - mert felfogásuk szerint az ilyesmi egészen más dolog, mintha hurkát csennek az utcai árustól s elinalnak véle, mint a rókák...
Egyszóval: ezt a furcsa fajtát kedveltem jobban, - mert mulatságosabb volt... S különösen egy fickót szerettem közülök, - szinte felnevettem valahányszor ingatag alakja megjelent az ajtóban.
S ez: egy William Pearchy nevű zenész és nyelvtanár volt. - Hiszen nem volt ő sem zenész, sem nyelvtanár... - az az hogy nemcsak ez volt, - mert ezeken kívül egy egész sereg más foglalkozása is volt, amelyek közül azonban voltaképpen egyet sem űzött. - Így például az embereket egészen jól le tudta rajzolni. - Mikor tehát a gazda korcsmáját végre húsz év után kimeszeltette: Pearchy végezte ezt s napokon át ott állt egy asztal tetejére állított széken... Mert ő nem elégedett meg a meszeléssel magával, hanem, - mint mondá, - «művészies» dolgokra törekedett - s ezért odafestette a tulajdonost is a falra, -egy öreg, halfejű embert, amint két borospalackot hoz a hóna alatt... (Bár: - őszintén szólva palackot még ebben a helyiségben egyet sem láttam.)
Ezen kívül: - előadása szerint apja voltaképpen «hajótulajdonos» volt s őt a mészáros-mesterségre taníttatta, - sőt tizenhat évvel ezelőtt már néki magának is volt «egy sokkal szebb» korcsmája, mint ez... -
Nyelvtanár pedig úgy volt, hogy egyszer állítólag egy évig élt Franciaországban s ezalatt «tökéletesen» megtanult volna franciául...
Zenészsége volt a legvalódibb: - mert kétségtelenül nagy tehetsége volt a hegedűhöz, - de viszont nem igen játszott... - «Kifárasztja a térdemet», - ezt szokta volt mondani s aztán szomorúan legyintett utána...
Szóval... - evvel az alakkal kölcsönös megbecsülésben és tiszteletben tartottuk egymást: - ő nagyon tisztelt engem, mint «művelt lelkű úriembert» - én pedig furcsa, rendkívüli s nem érdektelen tulajdonságait méltányoltam. -
Rendesen korábban jöttem mint ő... Ziláltan, feldúlva és lelkendezve szokott érkezni s egyenesen hozzám rohant...
- Sir, - mi történt ma velem! - kiáltotta s már is belefogott nagy ívű elbeszélései egyikébe.
Ha pedig én késtem valahol... - mint egy hű kutya, mindjárt az ajtóban hozzám csatlakozott - Mert addig ő le nem ült, amíg engem nem látott, - addig ő csak úgy «kószált,» - asztaltól asztalig - s nézte, vizsgálgatta, hogy az emberek mit esznek, - egy-egy megjegyzéssel fűszerezve ebédjöket, - például:
- Ez a hal nem jó ám, - csak sósan... - S azzal tovább állt.
Egy este sonkazsírt hozott magával valahonnan s nagy lakomát csapott... Ma, kivételesen nem volt elkeseredve semmiért - s engem roppantul szórakoztatott már maga a látvány is, ahogyan hozzákészülődött... Persze, - mindenekelőtt is széles mozdulattal megkínált s miután elhárítottam a tisztességet - megértő és alázatos tekintetet vetve felém, rögtön nekilátott.
- Hohó! - kiáltotta bevezetésül.
Aztán a legnagyobb gonddal, szinte műértelemmel vette kézbe zsákmányát, - alaposan megvizsgálta, - forgatta, majd össze-vissza hazudva mindenfélét, felszeletelte. - Szakadatlanul beszélt.
- Mert lássa Sir, - az ilyen emberek nem értik ám, hogy mi ebben a kitűnő... És kidobják ezt a pompás darabot, - nézze Sir... De én, aki hentes voltam, - én ne tudnám méltányolni mi ez? - Mert, ha, - számításba vesszük, hogy hányszor életében volna boldog - még a leggazdagabb ember is, ha ilyet vacsorázhatnék, amit most én... Például, mondjuk, ha beteg - nem?... És ilyen pompás étvággyal... Hohó - mit adna az, azért! - - Mert mi az, ha az ember egy kicsit rongyos? - Milyen nagyszerűen lehet még ilyen rongyos nadrágban fütyölni! De hogy! És hogy lehet é-é-l-ni! - Hahaha! - Nem? - Vagy: vegyük csak egész őszintén, - vegyük a fogházat... Ha azoknak volna némely nap egy ilyen finom darab sonkazsírjuk... Például ennek a Mac Rochumnak... - Hallotta, Sir, hogy Mac Rochumot elfogták?...
- Mi? - kiáltottam felugorva.
- Nem tudta? - Igazán? - Mac Rochumot bezzeg... - Node megérdemelte, - nem?
Nem törődve a gyanúval, melyet benne kelthetek, vettem a kalapomat és mentem...
Kinn hideg, ködös, gyalázatos éjszaka volt már. - Mintha fejbe vertek volna, oly bódultan botorkáltam az utcákon, de nem sokáig...
- Rövid idő múlva visszatértem Pearchyhez, aki még mindig evett.
- Nézze Mr.Pearchy, - mondottam néki halkan, - egészen a közelébe húzódva, - nézze, - nekem okaim vannak, hogy Sir Mac Rochum ügyéről pontosan értesüljek, - no de adjon egy falatot nékem is!...
- Parancsoljon
- Úgy!... Jó! - Ez elég is!...- Mondja Pearchy úr, - tenne Ön nekem egy szívességet?... - Igazán meghálálnám!... - Nézze ezt nem fizetségképpen adom, - ne sértődjék meg... - de hát szükség van rá, - mert így nem engedik be... Itt van egy kis pénz, - vegyen magának holnap egy rend ruhát az antiquariumban - és ami kell... - Különben, majd én veszek Önnek, mert, - bocsásson meg, - attól tartok, hogy elkölti.
- Ahogyan parancsolja Sir, - felelte az olyan ember nyugodt önérzetével, - aki tudja, hogy szükség van reá.
- Szóval Ön felöltözik rendesen és mihelyt a tárgyalást kitűzik, - elmegy erre a tárgyalásra... Rögtönítélő bíróság, - ezt tudja! - tehát ez valószínűleg már a napokban lesz... Ha megengedi, - élelméről is gondoskodni akarok erre az időre... Legjobb lesz talán, ha itt előre kifizetem, - mondjuk egy hétre, - mit gondol?
Hívásomra megjelent a halfejű öreg...
Pearchy pedig hátravetette magát a széken, - nem is méltatva pillantására azt a korcsmárost, akit oly szépen lefestett - s bizonyos hanyag méltósággal tűrte el, hogy kifizessem ebédeit, - mintha azt akarná kifejezni viselkedésével, hogy az ilyesmi - közöttünk, - igazán szóra sem érdemes... - Hiszen igaza is volt!
- De hát mégis csak Sir! - jutott egyszerre eszébe, - de hát mégis csak, hogy van az? - Miért nem megy Ön el, Sir, saját maga?... - kérdezte kissé szemtelenül. - És megint igaza volt.
- Hogy én mért nem megyek el? - gondoltam csendes szomorúsággal... Azért Pearchy, - azért nem megyek el, - mert mégcsak gondolni sem merek rá, hogy elmenjek... Bizony, Pearchy - még csak eszembe sem jutott eddig, hogy elmehetnék... - Ezt gondoltam, - de természetesen másként válaszoltam.
- Tudja Pearchy, - mondottam, - én, tudja, ismerem az elnököt - és nem szeretném az ilyesmiben - tudja, befolyásolni... - nyögtem ki nagy nehezen az ostoba feleletet. - Szóval megegyeztünk? - kérdeztem aztán... - Emberem bólintott.
S én rögtön a történtek után haza is mentem. - S ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna: - mi itt a teendő? - lefeküdtem s az éjjel s másnap egész nap aludtam. - Másnap éjjel pedig reggelig bódultan kódorogtam... - filozófiai kérdéseken, majd Marcus Auréliusnak egy homályos helyén törve fejem.- S így ment ez napokon át. - A ruhát is csak három nap múlva vettem meg.
S természetesen Pearchyvel is bajok voltak!... Mintha lelke nem tűrné, nem bírná elviselni a rendet! - az ebédeit olcsóbb áron albérletbe adta egy fűszeresnek... Ami pedig a ruhát illeti: - ebben is nagyon egyszerűen járt túl az eszemen... Persze eladta azt is...
Mégis: pontosan teljesítette kötelességét - már a maga módja szerint.
A tárgyalás valóban megkezdődött Advent első hetében.
S ő: - ott ácsorgott a törvényszék kőcímeres kapujában s mindenkit megrohant hírekért, mint egy útonálló... - Sőt ebben, úgy látszik, bizonyos kedvtelését is lelte, - legalább ahogy lelkendező előadásaiból kivehettem...
Bátran és hősiesen - nem törődve a veszéllyel, amelynek kiteheti magát, - valóságos szemtelen ostromot intézett hivatalnokok, szolgák, idegen úriemberek ellen - s ezek állítása szerint s bámulatos módon mind szóba is állottak vele... oly ellenállhatatlan volt, - oly elemi erővel «dolgozott»! - Sőt: ahogy büszkén mesélte «bizonyos összeköttetésekre» is szert tett ezáltal.
A kópé egy kitűnő mesét talált ki arról, miként lett néki Mac Rochum adósa még aranyozó-korában... S hogy ő ennélfogva voltaképpen nagyon érdekelve van Mac Rochum élete és halála körül, - mert a «pénzecskéje mégiscsak fontos az embernek...- ezt be lehet látni!» -
Csak éppen, hogy megzsarolt néha, - de ezt is meglepő szerénységgel tette a vén fiú s némi bűntudattal:
- Adjon egy kis pénzt,
S amit becsületére feltétlenül el kell még mondanom: - igazán diszkrét volt velem szemben mindvégig... Soha egy szóval sem érdeklődött többé, mi köt Mac Rochumhoz?... - Sőt: úgy látszik, oly finom lélek volt, hogy még csak nem is gondolkodott felette. - Ő a dolgát végezte - s nagyobb szenvedéllyel igazán már nem is lehetett! Szerepébe már néhány nap múlva annyira beleélte magát, hogy komolyan aggódni kezdett Mac Rochum életéért. - Sápadtsága, aggodalmas arckifejezése mind ezt fejezték ki nekem s az a szomorú hanglejtés is, amellyel tudtomra adta, hogy:
- Rosszul áll az ügy Sir, - rosszul áll... Bizony!
Ezzel szemben annál nagyobb meglepetés volt látnom, hogy éppen az ellenkező érzések sem hiányoztak belőle... - Némely nap mintha haragudott volna reá, hogy nem hoz elég érdekességet esete s oly kaján volt ilyenkor, - hogy biztos voltam benne: - ma boldogság volna őkelmének azt újságolnia, hogy látta, saját szemével látta, miként akasztották fel szegényt. - Erre vall az is, hogy mint a kopó esett nekem következő nap délutánján s szeme csillogott a jóleső izgalmaktól.
- Fogják itet... - Zúzzák nagyon! - huhogta. - Huhh! -
Ez egy keserű legény ám, ez az elnök... Képzelje csak, Sir, - addig csavarta, amíg mindent bevallott.
- Úgy? - kérdeztem csendesen. - És ítéletre mikor kerül a sor? - Mit mondanak?... - Már talán holnap Sir... - Úgy lehet! - Maga mindenesetre legyen megint az órások utcájában...- de ne ácsorogjon - ez aztán igazán nem illik gentlemanhoz... Tudja megszagoltam ám, hogy van ott az egyik udvarban egy kifőzés... De Isten engem! - Arra megyek tegnap, hát érzem: - ez bizony ürühús! - Na szóval legyen ott és én majd oda beszaladok Önhöz - és akkor idejében megtud mindent...
Aznap aztán keserves éjszakám volt. - Mihelyt lefeküdtem, rögtön elaludtam ugyan, - de mint a lidércnyomás egyetlen egy gondolat kínzott egész éjszaka. S különösképpen - ez a gondolat még csak nem is a dologra vonatkozott. - Mielőtt lefeküdtem volna, felhasítottam ujjamat egy, az ablakdeszkába vert, rozsdás szeggel - s mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy most már talán elüszkösödik ettől az egész karom s le kell majd vágni... - s ez a gondolat aztán különböző formában oly irtózatosan gyötört egész éjszaka, hogy többször arra ébredtem, hogy nyöszörgök... Így először is többször megjelent előttem az a bizonyos hordóhangú fizikus, amint éppen kezdi vágni a karomat, - de nem is a karomat, - hanem valahol a karom fölött - nem is tudom, mit s az a sapka van rajta, amelyet én Mr. Pearchynek vettem a zsibvásáron... -
Úgy látszik, néki adta el a sapkát, - gondoltam... S közben biztosan elmondta azt is, hogyan jutott hozzá s hogy mivel bíztam meg... - Mert hiszen bőbeszédű!... - - Elárult! - állapítottam meg elszörnyedve.
- Aztán arról volt szó közöttünk, - két ismeretlennel tárgyaltam róla, - hogy hiszen nekem voltaképpen három karom is van, - azért kell az egyiket levágni...
Elviselhetetlen éjszaka volt! - Valószínűleg lázam is lehetett, - mert facsaró egy víz voltam, mikor hajnalban végre felijedtem.
- Bűneimre bocsánatot! - e szó volt ajkamon, mikor öntudatra tértem. - Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt - s lámpások fénye imbolygott a derengésben.
Rögtön felugrottam vackomról s magamra kapva legjobb ruhámat, - mosdatlanul szaladtam ki az utcára.