Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám
1874. február 16 - 1922. január 5.
A
Alig múlt négy hónapja, hogy a boldog és büszke fiúcska azzal búcsúzott utolsó utjára induló apjától, hogy ő is
Ez a kép, a családjától - két fiától és tizenöt éves leányától - örökre elszakadó apa megindító képe lebeg előttem, amikor megrendülve olvasom a Montevideoból lecsapó táviratot:
Mennyivel más visszhangot ver ez a jóvátehetetlen hír, mint ama másik négyezer szavas diadalmas beszámoló, amely New Zealandből most tizenhárom esztendeje röpítette világgá a hírt, hogy Shackleton hadnagy, miután végrehajtotta «a sarki kutatások egyik legcsodálatosabb hőstettét» útban van hazafelé!
«Az emberek kővé meredtek az ámulattól... Ritkán aratott férfiú ily dicsőséges győzelmet, de ritkán is szolgált rá ember ennyire a győzelemre!»
Az elismerésnek és hódolatnak ezzel a felkiáltásával kezdi Amundsen a déli sarkvidéki fölfedezések történetének azt a fejezetét, amely Shackleton második hatalmas útját beszéli el.
«Sir Ernest Shackleton! Ennek a névnek eleven csengése van. Ha halljuk, egy férfiút látunk magunk előtt, akinek a szemeiből rendíthetetlen akaraterő és határtalan bátorság sugárzik.»
Így ír a vértanú hősről, legnagyobb versenytársa: az egyetlen élő emberi lény, akinek a lába (négy társáéval) valaha a déli sark örök havát tapodta.
Emlékezem az acélkék szemek mély pillantására. 1910. januárjában - kerek egy esztendővel azután, hogy visszafordult elcsigázott csapatával a déli sark küszöbéről - előadó körútján Budapestet is útba ejtette az utazó. A Magyar Földrajzi Társaság meghívására jött el hozzánk. Az előadást tea előzte meg, amely egyenes folytatása volt a hosszúra nyúlt ebédnek. Shackleton a fölolvasás előtt egy órával ott akart lenni a Múzeum termében. Autó nem volt - kocsin kellett vinnünk hírneves vendégünket. E sorok íróját érte a váratlan kitüntetés, hogy elkísérje az előadás színhelyére és kalauzolja addig is, amíg az elnök és a többiek megérkeznek.
Sohsem felejtem el a megilletődést, ami elfogott, amikor a kocsi ajtaja becsapódott és magamra maradtam - a déli sark legnagyobb hősével. A föld túlsó végéről hozott fényképek üveglemezeinek kényes gyűjteménye szíjas bőrtokban a lábunknál hevert. Kínos érzésem, hogy a nagy utazónak csak ilyen szűk kocsi jutott a vendégszerető magyar fővárosban, pillanatról-pillanatra fokozódott bennem, ahogy közeledtünk a Múzeum felé. Melyik bejáróhoz hajtassak?! Emlékeztem rá, hogy a Múzeumkert kapuit bezárják éjszakára. Az utcákon égnek már a lámpák - este van. A múzeumkörúti főbejáró mellett döntöttem: azt talán nyitva találom, hiszen a közönség is arrólfelől érkezik. Csalódás! A kaput még nem nyitották ki. Gyerünk hamar a Sándor utcába! Késő. A vasajtó már zárva! Hajrá vissza a körúti bejáróhoz... Üggyel-bajjal bejutottunk. Már csak az épület van hátra. Homályos, kongó folyosókon, mellékajtókon lopódzunk be ketten és ott állunk végre a díszterem ajtajában. Shackleton körülnéz a teremben. Arcáról olvasom le, hogy - kicsi a terem. Nem ilyenekhez szokott. Kipróbáljuk a vetítőgépet, villamoscsengőt. Megállapodunk benne, hogy egyszeri csöngetésre váltjuk a képet, kettős csöngetésre fölcsavarjuk a villanyt. «Azt nem beszéltük meg, miként adjon jelt, hogyha a lemezeket megfordítva dugja be a gépkezelő. Az előadáson néhányszor megesett a baj. A közönség egy részét nem is lepte meg, hiszen a déli sarkon úgyis fejjel lefelé lógnak az emberek.»
Csakhamar megérkezik Lóczy Lajos. A Múzeum igazgatója is előkerül. Mások is szállingóznak. Valakinek eszébe jut, hogy még ráérnénk végigfutni valamelyik gyűjteményen - mutassuk meg vendégeinknek az állattárat. Megyünk teremről teremre. Shackleton kötelességszerűleg bólogat. Az egyik teremben vezetőnk fölélénkül és büszkén mutat rá valami kopott madárformájú állatokra. Pirulva látom, hogy - pingvinek szegények.
Shackleton odanéz, és ennyit mond csak:
- Subantarctic!
Ami körülbelül annyit jelent, hogy ezek az apró jószágok bizony csak amolyan félig «mérsékelt égövi» pingvinek.
Rögtön megígéri, hogy mihelyt hazakerül, küld ő nekünk igazi, hamísittatlan antarktikus pingvineket. Szavának állt. Shackleton kitömött pingvinjei ma is érdekes látványosságai múzeumunk állattárának.
No de sietnünk kell vissza a nagyterembe. Kezdődik az előadás...
Másnap este az Országos Kaszinó zöldtermében gyűltünk össze Shackleton tiszteletére. Volt alkalmunk ismét megfigyelni széles vállú, megtermett alakját, amint gyors léptekkel jön felénk erőteljes, kissé tengerész-járásával. Férfias termetét a frakk pompásan érvényre juttatja. Simára borotvált «angolos» arca kevéssé hasonlít ahhoz a szinte nőiesen finom, fiatalított képmásához, amely könyvének első lapját ékesíti. Arca a valóságban sokkal kifejezőbb, a gondok és szenvedések máris eltörülhetetlenül reávésték a maguk leheletnyi barázdáikat.
- How do you do! - fordul oda mindenegyikünkhöz, amint sorra megrázza kezünket kemény szorítással. A derült, közvetlen hangulatú baráti vacsorán sok szó esett a sarki szán-expedíciók vég nélküli koplalásairól, amikor az utazók
A körúti mulató színpadán szökdécselő kis angol táncos-leányok aligha sejtették ezen az estén, hogy az egyik emeleti páholyból egy világhírű honfitársuk szeme szegeződik rájuk - a meggyötrött és mosolygó szempár, amelyben alig hónapokkal előbb ott tükröződött a világ legdermesztőbb jégsivataga.
Immár örökre lezárultak a végtelenségbe néző kék szemek, mielőtt megláthatták volna negyedszer a borzalmasságukban is feledhetetlenül elbűvölő sarki tájakat Mert feledhetetlen és elbűvölő a sarkvidék. «A sarki vidék nagyszerűsége» - írja Shackleton - «olyan erővel ragadja meg a szívét azoknak, akik benne éltek valamikor, hogy ezt alig érthetik meg az emberek, akik soha nem jutottak túl a civilizáció kerítésén».
Akik láttuk azt a képzeletet lenyűgöző sarki filmcsodát, amelyet éppen Shackleton hozott haza harmadik sarkvidéki utazásából: megértjük a varázst. De talán még jobban megértjük, ha valakin a borzalom és a szenvedések emlékei kerekednek felül, mint az ifjú
Shackleton nem ezek közül az emberek közül való volt. Őt örökre rabul ejtette a jégvilág ünnepi csöndje, a végtelen hómezőkön végigcikázó nap kápráztató színjátéka, az úszó jéghegyekkel teleszórt tengerek délibábos csodája.
«Az embereket különböző okok csábítják ki a nagyvilágba. Egyiket a puszta kalandvágy, másikat a tudományos megismerés ösztönzi. Vannak ismét, akiket az Ismeretlen rejtelmes varázsa csalogat le csábos hangjával a járt ösvényekről. Én azt hiszem, az én esetemben mindez összejátszott, hogy arra késztessen, próbáljak szerencsét még egyszer a fagyos, déli kontinensen.»
Ezzel a vallomással fog bele második útjának regényes történetébe.
Megjósolta, hogy ott fog elveszni a messze délen, s neki is a «végtelen sarkvidékekre reáboruló mennybolt lesz majdan szemfedője». «I shall go on going till one day I shall not come back... Megyek, megyek, míg majd egy nap.... nem jövök vissza.» Ez a nap elkövetkezett. Elindult, negyedszer is, hogy soha többet ne térjen vissza. 1922. január 5-én hajnalban fél négykor megállt a szíve, percekig tartó tusa után. Hajóján, a Roaring Forties borzalmas karácsonyi viharából szerencsésen partot ért
*
Shackleton páratlanul nagyszerű sarkutazói pályafutása két évtizedre nyúlik vissza. 1903 nyarán, az
Shackleton tizenhat éves kora óta járta a tengert. Mint tengerésztiszt, kereskedelmi hajókon fiatalon elvetődött a világ minden tájára. Bolyongó hajósélete akkor jutott némi nyugvópontra, amikor az
A
A Ross-fölfedezte csaknem ezer kilométer hosszú jégperem keleti végén vonulnak téli szállásra. De a négyhónapos sarki éjszaka idején is mindvégig folytatják a tudományos megfigyelések munkáját, amelyben Shackleton is tevékeny részt vett. De amellett jut idő vidám szórakozásokra. Előadásokat, vitákat rendeznek, színházat játszanak - egy-egy ünnepi lakomától se riadnak vissza - így például «télközép» napján, amit június 23-án ünnepelnek meg. Még folyóiratuk is van: a
Tavasz nyíltával, 1902 szeptemberében, előkészítő szánutazásokra indulnak különféle irányokba. Az egyik nyugat felé megy a Victoria-föld belsejébe, a másik a téli szállás környékét kutatja át. A harmadik dél felé nyomul előre. Ebben a «felderítő» csoportban vesz részt Shackleton. A hajótól másfélszáz kilométerre elhelyeznek hat hétre való eleséget a nagy déli előnyomulás megkönnyítésére. Scott kapitány, Wilson dr. és Shackleton társaságában, november 2-án indul 19 kutyával nagy déli szánútjára. Tizenegy nappal később átlépik a 79. szélességi fokot s ezzel leverik a norvég Borchgrevink rekordját, aki 1900-ban a 78ş 50' déli szélességig hatolt a szárazföldi jégtakarón. Ettől fogva minden lépésükkel új területet hódítanak meg. Új földet fedeznek föl, a Dél-Victoria-föld folytatását. Végső pontjukról, a 82ş 17' szélességről, az év utolsó napján fordulnak vissza. Ha kutyáik rejtélyes módon meg nem betegszenek és sorra el nem pusztulnak, bizonyos, hogy Scott már ezen az expedícióján mélyen behatol az új föld belsejébe. Szerencse azonban, hogy nem kockáztatta meg a további előnyomulást.
December 21-én Wilson megsúgja Scottnak, hogy «Shackleton foghúsa aggodalomra ad okot». Karácsony estéjén «Shackleton foghúsa rosszabbul van». De azért még vidáman ünneplik meg a karácsonyt. «Ünnepi vacsoránk előtt illendőképpen megmosakodtunk és megfésülködtünk... Olyan sűrű pemiken-levest főztünk, hogy a kanál megállott benne. Aztán a kakaóra került a sor. Amíg ez főtt, észreveszem, hogy Shackleton titokzatosan kotorászni kezd batyujában és előhúz belőle egy - félharisnyát. A harisnya fejéből egy kis kerek tárgyat varázsol elő, akkorát, mint egy cricket-labda, amely semmi egyéb nem volt, mint egy pompás plumpuding. Még egyszer beleváj ebbe az ő «bőségszarujába» és előszed belőle egy mesterségesen összenyomorgatott kis karácsonyfát. Pudingunkat hamar megmelegítettük a forró kakaóban. Ez egyszer nem behunyt szemmel osztoztunk...» - (Máskor ugyanis, a lassú éhezés hétköznapjaiban, így osztoznak. Három részre osztják sovány napi adagjukat, egyikük hátat fordít, és úgy felel a társasjátékszerű kérdésre: Kinek adjam ezt? - Ugyanígy cselekednek Shackleton és társai a nagy déli utazáson 1908-9-ben.
Újév napján Scott ezt jegyzi naplójába: «Kutyáinkat már csaknem ölben kell vinnünk.» Olykor verejtékeznek a
Scott kapitány ívet köröztet, írják alá azok, akik haza szeretnének menni a segítőhajóval. Nyolcan írják alá. A tisztek közül senki. Scott azonban kénytelen megmondani Shackletonnek, hogy nem maradhat. «Nagy szomorúsággal nyugszik bele.»
Ki tudja, nem akkor fogant-e már meg agyában, hogy -
Shackletont nem törte meg a betegség. Sem testileg, sem lelkileg. Nem is volt rá oka, hogy kudarcot lásson hazatérésében, hiszen az expedíció akkor már megoldotta főfeladatát és Scott is hazatér, ha a hajót sikerül a jégből kiszabadítani. A rákövetkező évben hajszálon múlt, hogy a Discovery-t veszni hagyva Scott maga is nem a segítőhajón tért vissza hazájába - segítőhajón, amelynek a fölszerelésével a déli sarkvidéki viszonyokban otthonos Shackleton hadnagyot bízta meg a brit tengernagyi hivatal. Ezúttal két segítőhajó - a
A Discovery-expedíció végleges hazatérésének az esztendeje (1904) Shackleton életében is nevezetes állomást jelent. Senki nem hitte volna, amikor azidőtájt
Ekkor mutatkozott meg Shackleton legyőzhetetlen energiája, önbizalma és az egyéniségéből kisugárzó szuggesztív erő. Merőben magánúton, minden állami támogatás nélkül, tisztán a maga szavainak és érveinek meggyőző erejére támaszkodva teremtette elő az expedíció jelentékeny anyagi eszközeit. Megvásárolta és fölszerelte a
Ez az expedíció, mind rekordverő sikerét, mind tudományos eredményeit, mind pedig emberi érdekességét tekintve a legnagyszerűbbek közé tartozik, amelyek valaha jártak a déli sarkvidéken. Talán csak az elsüllyedt
*
Shackleton hajója, a
A téli szálláson napról-napra várták vissza Shackletont, aki negyedmagával október 29-én indult el a déli sark felé. Március első napján szerencsésen meg is érkezik a hajóra - másodmagával! Egyik társát, Marshallt, két nappal előbb kénytelen volt hátrahagyni. Ápolására Adams is vele maradt. Shackleton és Wild - ugyanaz a Wild , aki most, a vezér halála után átvette az elárvult Quest-expedíció vezetését - gyors iramban igyekeztek tovább és másnap este, 28-án, elérték a téli tanya -
Válságos pillanat. Ha legalább föl tudnák gyújtani a mágnességi kunyhót vagy kitűzni a segítségkérő lobogót! Erejük elhagyta őket. Nem sikerült megkötni a csomót. Dideregve töltötték el az éjszakát komor gondok közepette.
Másnap reggel sikerült fölgyújtani a kunyhót, a lobogót is kitűzték és két órával később biztonságban voltak a hajó fedélzetén - amely mégis megvárta őket. Shackleton három pihent emberével még aznap visszafordult társaiért és 4-én valamennyien együtt voltak a hajón, amely 19 napra rá kikötött velük New Zealandben.
Száz nappal később pedig készen volt az a hatalmas két kötetes munka, amelyben Shackleton elbeszéli utazásának élményeit
Gyors menetben igyekeztek visszafelé. Néha már csak erejük végső megfeszítésével sikerült elérniök az élelmiszer-állomásokat - saját lovaik tetemeit! Az egyik ló húsától vérhasba estek. Amikor utolsó lovuk december 7-én nyomtalanul eltűnt egy szakadékban, márcsak a maguk legyengült erejére számíthattak.
Nyolc hegyláncot fedeztek fel. Egy helyütt mészkőben, szénrétegre bukkantak, «bizonyságául annak, hogy ebben az élettelen, néma világban valamikor enyhe éghajlat uralkodott, madárdaltól hangos rengetegek, virágos rétek díszlettek...»
Százhuszonhét nap alatt, amelyből hét nap ki sem mozdultak sátrukból, 2776 kilométert jártak meg, mindvégig gyalogszerrel. Ebből 1940 kilométer esik arra az időre, amikor már egyetlen lovuk sem volt. Hogy ezt a szinte emberfölötti erőfeszítést csak annyira-mennyire megközelítőleg megérthessük, kísértsük meg belegondolni magunkat abba a szerepbe, hogy a legkegyetlenebb téli hófúvások idején el kell indulnunk Budapestről Galántán, Zsolnán és a hófödte Kárpátokon keresztül Oderbergbe, onnan Breslauba, Breslaun túl utolsó lovunk is elpusztul, mi megyünk tovább Berlinbe, föl a Keleti-tenger partjára, keresztül a befagyott tengeren és meg sem állunk Koppenhágáig - azaz hogy ott sem állunk meg, hanem szépen visszafordulunk és ugyanazon az úton visszavánszorgunk Budapestre. Koppenhága helyett gondolhatunk Nápolyra is, vagy Konstantinápolyra: azok is szinte hajszálra olyan messze vannak Budapesttől, a
Shackleton hatalmas előretörése a sark felé, és a tizenhárom hónap alatt (amelyből négy hónap a sarki éjszakára esik) elért nagyszerű eredmények méltán ejtették ámulatba a világot, amikor 1909 márciusában fölbukkant diadalmas útjáról veszteség nélkül visszahozott csapatával.
1909 márciusában, a déli félgömb őszén hajózott be az ünnepelt utazó a new-zealandi Half Moon öbölbe. Néhány hónapra rá pedig befutott a Nimrod London kikötőjébe. A fogadtatás fényes ünnepségei eszünkbe idézik Nansen keserű szavait: «Valahányszor győzelmet arat egy-egy fölfedező: hazatértekor mindenki körülujjongja. Nemzetünk, - az egész emberiség nevében kérkedünk a végrehajtott tettel. Mintha csak új tollal ékesítettük volna kalapunkat...
Ugyan bizony hányan vannak az ünneplők között, akik ott voltak a vállalkozás készületei idején, amikor hiány volt a legszükségesebb dolgokban, amikor a legégetőbb volt az összefogás és a támogatás?! Vajon akkor is úgy tolongtak az emberek, az elsőségért versenyezve? Ó nem, akkor a kutató-utazó egyedül állt... Kolumbusi sors.»
Még meg sem pihent az utazó az otthon simogató kényelmében - már csak az ünneplések és előadások szakadatlan sora és tüneményes gyorsasággal elkészülő könyvének a megírása sem engedett pihenőt - amikor 1909 szeptemberben egy szó nyilallott a civilizált világon keresztül. Egy távirati hír New Foundlandből, a nagy Pearytől: «
Peary
A balsors-üldözte diadalmas csapat visszatérőben - akárcsak Shackleton 1909-ben - sorra reátalált az élelmiszer-állomásokra, amíg csak egy boldogtalan napon a könyörtelen hóvihar sátraikba nem szorította a végső haláltusájukat vívó hősöket. Már csak hárman voltak életben. Két társuk kidőlt. Tetemeik az ismeretlenben nyugosznak a szélsöpörte hósivatagban, ahol valóban - még madár se jár...
A túlélők, ha csak jártányi erejök van, és az ötnapos hóvihar egyetlen nappal később köszönt be - avagy ha csak az olajuk el nem párolog a kannából és még egy főzetre való tüzelővel és ennivalóval többjük marad! - bizonyára elérhetik a már csak tizennyolc kilométerre levő «Egy tonnás depót» - ahol tíz métermázsa élelmiszer volt felhalmozva.
Megrendítő, lélegzetfojtó és könnyfakasztó olvasni a vergődő vezér utolsó leveleit, amelyekben bejelenti közelgő halálát, szeretettel és magasztalással emlékezik meg halott és halódó társairól, és részvéttel fordul őket váró kedveseikhez.
Ma már négyen vannak az árvák: Scott kicsi fiának társai kerültek -
*
A Scott-expedíció öt tagjának drámai pusztulása, s a déli sark kétszeri legyőzetése sem riaszthatta vissza Shackletont, hogy harmadszor is neki ne vágjon a hatodik világrésznek. Amikor Európa esztelen népei elindultak egymás öldöklésére: 1914 világtörténelmi esztendejében Shackleton útra kelt ismét az ember-nem-lakta világba, hogy szembeszálljon a legkegyetlenebb, mert semleges és közömbös nagyhatalommal: a Természettel.
Shackleton harmadik vállalkozása minden eddigit fölülmúl a program nagyszerűségében és az elgondolás vakmerőségében. Emlékeztet kissé Nansen híres útjára. Nansen is a sarkon keresztül akart elérni a föld túlsó oldalára, minden közbeeső élelmiszer-állomás segítsége nélkül. A déli sarkvidéken ez az útiterv egyedülálló mind a mai napig. Az eddigi expedíciók mind egy-egy jól felszerelt téli szállás menedékébe tértek vissza a maguk taposta lábnyomokon.
Shackleton a még körvonalaiban sem ismert bizonytalan déli kontinens egyik végéről készült átvágni a másikra, szárazföldi úton, amely légvonalban is körülbelül akkora távolság, mint Skócia legészakibb pontjától Konstantinápolyig.
El is indult
És a két magános emberi lény győzelmesen került ki az aránytalan küzdelemből. Csodák csodájára, partra vergődött a szigeten, átvágott a 3000 métert meghaladó gleccser borította hegyeken és az északi part sivár halásztelepén menedékre lelt. A bálnavadászok hajóján azonnal visszafordult Shackleton a másik robinsoni szigetre és elhozta hajótörött társait.
*
Karácsony estéje. Parányi hajó hánykolódik a «bömbölő negyvenesek» házmagasságú hullámain. A kormánykeréknél egy nagybeteg, halálraítélt férfiú áll - aggódó tekintete délnek szegeződik a magános messze sziget felé, amelyen - öt esztendeje sincs - mindenéből kifosztva, hajótöröttként, roskadó lábbal lépett partra. A sarkvidék Robinsona ez a férfiú: Sir Ernest Shackleton - egy Robinson, aki önként tér vissza szigetére.
Shackleton negyedik expedíciójának hányatott hajója, a
Földrajzi, oceanográfiai, földmágnességi és meteorológiai megfigyeléseket és a légi hajózással összefüggő kutatásokat tűzött céljául. Az antarktikus kontinens, amely másfélszerte nagyobb Európánál, szülőhelye a szeleknek és viharoknak és az élettelen sivatagokra lehulló hó Amerika, Afrika és Ausztrália éghajlatában, időjárásában érezteti közvetlen hatását. Rengeteg még a kutatni való a déli sarkvidéken. Bármily messzire hatoljanak is be immár a kontinens szívébe a szánnyomok keskeny sínpárjai - magáig a Sarkig! -, beláthatatlan területeket föd még a homály és hosszú idők rendszeres megfigyeléseire lesz szükség, hogy megoldhasson a tudomány olyan problémákat, amelyeket ma még talán - fölvetni sem merészel. A tudomány fogaskerekei egymásba illeszkedve mozgatják és viszik előre a kultúra és a civilizáció lelkes gépezetét - ismeretlen céljai felé.
Shackleton, akinek váratlan, megdöbbentő halálhíre érkezik ugyanarról a kietlen földdarabról, amely kegyelmesen visszaadta az emberiségnek az Endurance hajótöröttjét - a tudomány vértanúja. Fáradt szíve örökre megállította az Antarktisz kapujában. - a nagy Gordon mondása:
[*]