Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám
Február negyedikén lépett át nyolcvanadik esztendejéből a nyolcvanegyedikbe Georg Brandes, úgy látszik, munkakedvének és munkabírásának még friss erejével. Hiszen nyolcvanadik születésnapjára adta ki a régebben megjelent Goethe-tanulmányok felhasználásával írott nagy Goethe-könyvét Brandes, és a hosszú életútról visszatekintve járta be pillantása az életútját annak, aki nyolcvanhárom esztendőt ért meg, és nyolcvanharmadik évéig - haladt előre. Mert Goethe nem vesztette el a kontaktust korának és az európai irodalomnak eleven életével akkor sem, mikor már felöltötte az olimposzi aggastyán maszkját, és félénken ügyelt arra, hogy az utókor számára gondosan megmintázott maszk egyetlen vonása se tolódjék el többé. Ez a Goethe kissé idegenül állott szemben a fiatalsággal, idegenül, de érdeklődve és kíváncsian minden új szó iránt. Voltak olyan értékek, amelyeket nem tudott, vagy nem akart többé elismerni az öreg Goethe, de voltak olyan értékek, amelyeket nem ismert fel saját generációjuk, és felismert Goethe, noha ekkor már két emberöltő távlatából figyelte a friss hangokat. Stendhalt ugyan szemtelen franciának nevezi, de meglátta, hogy ez a szemtelen francia ismeretlen nevével, inkább csak saját kedvtelésére készült írásaival fölébe magaslik sok nagysággá fémjelzett kortársának. Pedig Stendhal pontosan jósolt, amikor Goethe halála évében arról beszélt, hogy írásait csak egy fél évszázad múlva fogják olvasni. Goethe már akkor olvasta Stendhalt, és nem csupán a Stendhal-ról mondott ítéletét bizonyítja, hogy szeme éles, füle finom hallású maradt mindvégig.
Georg Brandes Goethe-könyvében sok az érdekes megjegyzés, és sok a finom vonal. De azért jobban karakterizálta volna - önmagát Georg Brandes, ha nyolcvanesztendős korában egy új nevet dob olvasóközönsége elé és nem Goethe-ről farag új szobrot. Hiszen írói pályájának hosszú évtizedei alatt az új neveknek, az ismeretlen nagyságoknak volt heroldja Georg Brandes, felfedezve Nyugat-Európa, elsősorban pedig Németország számára sok más, azóta orchesztrális zengésű név között Jens Peter Jacobsent, Sören Kirkegaard-ot, Strindberg-et, Henrik Pontoppidant. A lajstromot könnyű volna folytatni, hiszen Brandes volt az első európai tekintély, aki latbavetette szavának súlyát a Zarathustra költője mellett, amint Brandes közvetítette a barátságot Strindberg és Nietzsche között, azt a barátságot, amely nem vezetett személyes ismeretségre, csak egy rövid és tragikus levélváltására. Két eksztatikus izzású világítótorony fénye villant össze néhányszor, néhány percre, a sűrű, hideg sötétségen át a múlt század végének két legmagányosabb ingeniuma, két legelhagyatottabb embere Brandes jóvoltából egymásra talált, és Nietzsche megadta Strindbergnek, Strindberg megadta Nietzschének azt a rangot, amelyet a nyilvánosság csak akkor hagyott jóvá, mikor a szép, nyugodt, nagy álom már lezárta szelíd kezével az egyiknek, és a másiknak szemét.
1888. novemberében és decemberében íródtak ezek a levelek. Nietzsche soraiból vad lángok csapnak ki, vad lángok, amelyek szellemét gyors lépésekkel viszik a kihamvadás felé: és Strindberg leveleiben is megszólalnak patologikus hangok, hiszen Strindberg ekkor Lyngby mellett tanyázott, egy magányos kastély félig összeomlott toronyszobájában, amelyet később a kastély új tulajdonosa kijavított, és azután kofferei számára használt raktárul. Itt élt Strindberg feleségével, aki a ritka vendégektől mindig megtudakolta, hogy őrültnek tartják-e férjét? Nyáron volt hova menekülnie családja elől Strindbergnek: a halastó kis szigetére, amelyet tolóhíd kötött össze a parttal. Strindberg felvonta a tolóhidat, és biztonságban volt. De azután jött a tél, a rettenetes tél, és nem volt már hová menekülnie... Nietsche Turin-ból írta leveleit, és itt Davide Fino újságárusnak volt az albérlője. Davide Fino családján kívül néha egy könyvkereskedő segéd, és néha egy kofa volt Nietsche minden társasága, a legprózaibb, és legsivárabb olasz városban, ahol az év háromszázhatvanöt napja közül százhét napon át esik az eső, mint azt a levélváltás lelkiismeretes kiadója, Karl Strecker jegyzi fel... A Davide Finotól bérelt szobában írta Nietzsche Strindbergnek: «Én vagyok korunk legfüggetlenebb szelleme. Elérhetetlent értem el». Strindberg pedig aláírta ezt az értékelést fenn Északon, a toronyszobában.
Előbb az az érzése a dokumentumok olvasójának, hogy Brandes neve tiszteletet érdemel, ha másért nem, akkor azért, mert alkalmat adott Nietzsche és Strindberg szellemi találkozására, és alkalmat adott még néhány más ilyen levélváltásra. Utóbb azonban, és Brandessel szemben minden alkalommal felébredt a gyanú, hogy ez a nyolcvanesztendős aggastyán, Európa irodalmi és nem csupán irodalmi pletykáinak leggazdagabb archiváriusa csupán a riporter érdeklődésével közeledett az olyan különös emberekhez, amilyen Nietzsche volt, szellemi kihamvadásának és hirtelen nagyranőtt dicsőségének előestéjén, vagy Strindberg, 1888 telén, a toronyszobában. A riportereknek többnyire van egy specialitásuk. Az egyik gyilkosok portréját rajzolja le, a másik riportert érdekli Davide Fino albérlője, akinek könyveit senki nem olvassa és aki mégis Európa egyik legnagyobb szellemének tartja magát, érdekli az a különös ember, aki egy halastó kis szigetén tölti el remetei magányosságban a nyári hónapokat, érdekli Jacobsen, a fiatal természettudós, aki szorgalmasan botanizál és közben regényt ír a szép, halvány, beteg leányról, érdekli az a szögletes, robusztus falusi ember, aki kíváncsian, esetlenül csetlik-botlik Koppenhága irodalmi kávéházaiban, irodalmi szalonjaiban, és a falu földjétől táplált őserejével maga felé fordít néhány nőt ezekben a szalonokban. Szinte véletlennek látszik, hogy a koppenhágai íróknak ez a falusi társa, Henrik Pontoppidan később megkapta az irodalmi Nobel-díjat, három-négy évtizeddel azután, hogy Brandes Dánia legnagyobb regényírójává avatta. Csak éppen az ilyen véletlenek sokkal sűrűbben térnek vissza Brandes pályáján, semhogy véletlenek lehetnének. Brandes egyetemi kollégiumot tartott Nietzsche filozófiai írásairól akkor, amikor ezeknek nem volt még harminc olvasójuk és 1888 április harmadikán írta Nietzsche-nek Strindberg-ről: «Ha ön olvas svédül, figyelmeztetem Svédország egyetlen zsenijére, Strindberg-re». Pedig Strindberg felfedezésének éve gyanánt 1892 számít a skandináv irodalomtörténetben. Brandes mondotta először európai eseménynek Anatole France finom, halk szkepszisét, és Brandes volt Bernhard Shaw szálláscsinálója ott, ahol Bernhard Shaw megtalálta az odahaza hiába keresett visszhangot: Németországban.
Brandes érdeklődéseiben, értékeléseiben, indokolásaiban majd mindig megtaláljuk azt a kínos felületességet és a külsőségeknek azt az aláhúzását, amely a riporterre emlékeztet. De a felfedezések sora egymás mellé állítva azt bizonyítja, hogy Brandes szeme mélyebbre hatol, mint tolla. Érték-ítéleteinél és jellemzéseinél többnyire hiába keressük az igazi valőrök felismerését és lerögzítését. Brandes azonban mégis látta, vagy legalább homályosan érezte ezeket a valőröket. Hiszen alig egy-két tévedés fordul elő pályáján, ha nem vesszük számba azokat az írásait, amelyeket nem teljes őszinteséggel vetett papírra híres barátainak kedvéért.
Brandes könyveit szintén csak úgy szabad mérlegelni, mint felfedezéseit: összességükben. Egyenként számbavéve néha szinte bosszantóak ezek a könyvek, amelyekben megvan a jó tárcák könnyedsége, elevensége, fordulatossága, és néha látszólag - nincs is más. Nem egy könyvéről vagy tanulmányáról könnyű volna azt mondani, hogy menthetetlen kiszélesítése a feuilleton műfajának. De egymás mellé állítva és időrendben sorakoztatva ezek a kötetek élesebb profilt, nagyobb súlyt, komolyabb jelentőséget kapnak. Brandes nagyon jól válogatta meg tárcatémáit, és nagyon - aktuálisan. Szempontjai nem eredetiek, de ezeket a kölcsönvett szempontokat mindig elsőnek vette kölcsön Brandes, és ezek a szempontok igen gyakran Brandes írásai által lettek magántulajdonból köztulajdonná. Kevesen olvastak olyan jól, és kevesen írtak olyan jól irodalmi, esztétikai kérdésekről a múlt század harmadik harmadában, mint Georg Brandes, aki minden új szempontot mindjárt észrevett és nyomban konvertált egy olyan formára, amely hozzáférhetővé tette az új szempontot egy széles közönség számára. Elsősorban Taine-tanítvány Brandes, de a nagy rendszerépítők doktriner egyoldalúsága a jó újságírók elaszticitásává változik nála anélkül, hogy - csak jó újságírássá válnék. Ha egyszóval és egyoldalúan akarná valaki jellemezni a jó Brandes ma már fél évszázados főművét a XIX. század irodalmi irányairól azt mondhatná, hogy Brandes kortársaira alkalmazta azt a módszert, amelyet Taine az angol irodalomtörténet részben már porlepett nagyságain demonstrált. Taine szinte beismeri módszerének teoretikus merevségét akkor, amikor egy idegen irodalom történetét dolgozza fel szempontjai szerint, tehát olyan írókat analizál, akik kevésbé egyéniségek, és kevésbé élnek számára, mint a nagy franciák. Brandes tolla teljesen feloldja Taine rendszerének merev vonalait, és ezért alkalmazhatja Taine doktrínáját, Taine - történeti metódusát az eleven életre: alkalmazhatja úgy, hogy Taine tételei proklamálják a múlt század hetvenes éveinek elején még «forradalmi» irányokat és írókat a kor reprezentatív irodalmává Brandesnél.
A koppenhágai egyetemen tartott előadásait dolgozta fel nagy könyvében Brandes, és a nagy könyv minden során meglátszott az élő szó friss plasztikája, vagy még inkább a kellemes és könnyed causeur művészete. Brandes tudott beszélgetni olvasóival, hosszú köteteken át, és világosan, érdekesen, frappánsan csoportosította rendkívül gazdag, igen sokoldalú anyagát. A fél évszázad természetesen nyomot hagyott ezen a könyvön, hiszen írója nem tartozik azok közé, akik a generációk egy egész sorának dolgoznak. A múlt század hetvenes éveiben azonban tett volt ez a könyv, kivételes propaganda-hatásánál fogva.
«A XIX. század irodalmának főirányai» a támadások valóságos pergőtüzét indította meg írója ellen, nem csupán azért, mert az irodalmi forradalom mellett tartott fényes védőbeszédet Brandes, hanem azért is, mert racionalista világfelfogásának erős hangsúlyozásával provokálta a hivatalos közvéleményt. Brandes kénytelen volt egy időre búcsút mondani a koppenhágai egyetem tanszékének és Berlinben telepedett le. A nagy könyv körül kavarodott botrány csak olvasóközönségének körét szélesítette ki, és nemzetközi súlyt, vagy legalább nemzetközi érdekességet adott nevének. Ezért állott módjában Brandesnek az esztendők során át tehetségeket felfedeznie úgy, hogy szavának soha nem maradt el a hatása. Párizsban ugyanúgy otthon volt Brandes, mint Berlinben, és a francia írók, a francia művészek életének kis intimitásait azzal a teljes pontossággal ismerte, mint a németekét. Az intimitásokat néha szokatlan mértékben használta fel Brandes, arcképeinek megrajzolásánál, de talán az intimitások feltárása szorosabbra fűzte a viszonyt az írók és olvasóik között.
Brandes pályájának történetét két nagy fejezetre kellene osztani és ennek a pályának európai fejezeteinél is jelentősebb az a hatás, amelyet Dániára és a skandináv országokra gyakorolt Brandes, nem csupán azzal, hogy feltárta a kaput a skandináv irodalmak gyors európai érvényesülése előtt. Koppenhága a dán regényeken át ismerősebb számunkra akárhány nagy nyugat-európai nagyvárosnál. De nem szabad elfelejteni, hogy éppen a klasszikus dán regények keletkezésének korában Koppenhágának nem volt sokkal nagyobb lakossága, mint ma Szegednek vagy Debrecennek: és Koppenhága mégis világváros volt Stockholmhoz vagy Krisztiániához képest. Skandinávia sokat adott a nyugat-európai irodalomnak, de sokat is kapott tőle: még pedig a nyugat-európai irodalom legfinomabb, legfrissebb értékei hatottak fenn, Északon termékenyítően és - postafordultával, Brandes jóvoltából. Pontoppidan, a püspökök és a papok hosszú nemzedéksorának leszármazottja ellenségesen nézi azt a számára frivol könnyedséget és természetességet, amellyel Brandes lelki harcok, nehéz tépelődések nélkül tette magáévá a racionalista világfelfogást, Pontoppidan zokon veszi, hogy Brandes soha nem eresztette a vizek mélyére horgonyát, talán Brandes könnyen szerzett európai sikere is fájt egy kevéssé Dánia monumentális regényírójának és ezért az antipátia homorúra csiszolt üveglencséjén át rajzolta meg Brandes alakját egyik nagy regényében. Alighanem ez a keserű portré mutatja meg leginkább, hogy mit jelentett Georg Brandes a dán irodalom számára. Brandesnek Dániában megadatott az, ami ritkán adatik meg egy kritikusnak: irányt és ösvényt szabott az eleven irodalom elé, azáltal, hogy a kicsinyes viszonyok és a kicsinyes keretek között pótolta a dán írók számára a - párizsi atmoszférát és köpenye alá rejtve felvitte Északra a legfrissebb nyugat-európai szellőket. A skandináv irodalom elért volna Nyugat-Európába Brandes nélkül is, és a nyugat-európai szelek nyilván elvergődtek volna Skandináviáig saját erejükből. De Brandes közvetítésével a kölcsönös megtermékenyítés gyorsabban játszódott le és gazdagabb értékeket termelt. Pontosan nem lehet lemérni Brandes közvetítésének eredményeit, de ezen a ponton Brandesnek fontos szerepe van az európai irodalom fejlődésben. A japán fametszetek hatásának lehetősége az európai festésre adva volt a francia impresszionista irány kibontakozásával, és a japán fametszetek «felfedezése» a Goncourt-fivérek által legfeljebb néhány évvel siettette a hatás jelentkezését. De ez a néhány év az impresszionista festők fejlődésének legfogékonyabb és legtermékenyebb korszaka volt...
Lehet, hogy Brandes most megjelent könyve Goethe-ről kiszorítja talán nem egészen megérdemelt helyéről Gundolfnak az elmúlt években sokat emlegetett, sokat olvasott Goethe-könyvét, és lehet, sőt bizonyos, hogy néhány év múlva egy új Goethe-könyv majd háttérbe szorítja Brandesét is. Abszolút értékek aligha fognak találtatni Brandes irodalmi hagyatékában, ha majd egy bizonyos perspektívából végzik el egy-két évtized múlva a mérlegelés munkáját. Brandes nem faragott márványszobrokat, amelyek töretlen épséggel és mindig friss szépséggel nézik a generációk váltakozását. Viszont a kritikus igazi, eleven munkáját az írókkal és a közönséggel szemben az elmúlt fél évszázadban senki nem töltötte be, akárcsak megközelítően azzal a széles hatással, mint Georg Brandes. Ez is valami, és talán több egy-két könyvnél, amely túléli íróját. Ilyen könyvet nem írt Brandes, de része van jó egynéhány ilyen könyv fogantatásában, és sok ilyen könyv visszhangjának megszólaltatásában.