Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA
A Halál elől csak a Halálba lehet menekülni. De ehhez legalább akkora bátorság kell, mint amennyi a megszületéshez kellene, ha ez a szörnyű művelet tudatos volna az újszülött részéről.
Csakhogy van ám a meghalásnak egy gyönge, selejtes, végül felébredéssel megcsaló mása, de mégis valamelyest mása: az elalvás. Ebbe menekülni nem bátorság, hanem szerencse dolga. Szerencse? Írógörcs torzítja el ujjamat, ha ezt az én ajkamon sorskáromló szót leírni próbálom. Elalvás? Vitustáncba remegtett bele a düh, ha ez a legszelídebb fogalom felszürkül agyamban.
Hiszen én nem tudok elaludni!
A tudásnak csúfolt hazugságtömegben, amelynek rongyos és szennyes batyuját álbölcs oktatók már gyermekkoromban rám aggatták - koldustarisznya görbe hátamon! - ebben az undorító szemétgyűjteményben ott keshed az a gőgös tilalom is, mely szerint a végtelenség mivoltát halandó elméje nem bírja fölfogni. Ostobaság ilyesmit állítani. Izzóvá gyúlt párnákon való álmatlan fetrengésem erélyes különvéleményt jajveszékeltet velem. A térnek a végtelensége talán csakis bölcselkedő agyamtól, a nagy gondolkodók iránti tiszteletből, húzódozva és nem egészen őszintén elfogadott tétel, az időnek a végtelensége azonban mindenképpen belém hasonult, éjjelenként állandó idegállapotommá erősödő meggyőződés. Majdnem minden egyes veszett és az álom számára elveszett éjjelen újra meg újra valamennyi érzékemmel foghatóan megtanulom, ó jaj, meg kell tanulnom, hogy az időnek végtelensége nem hajszálhasogató és a maguk agysejtjeit megbomlasztóan elgyötrő metafizikusoknak a kényszerképzete, hanem minél gyötrelmesebb voltában szinte elviselhetetlenné utálatosodó valóság, a maga igazságát mardosó kínokat okozóan, bebizonyító valóság.
Minden álmatlan éjszakákon, tehát ami, fájdalom, jóformán azt jelenti, hogy minden éjszakán, magamon megélem az időnek végtelenségét: hátrafelé is, előre is. Az izmaimat nyomorékká gyúró, az idegeimet nyavalyássá gyűrő fáradtság ellenállhatatlan csábítással belecsal éjjeli kínzókamrámba, velem örökké ellenségesen gyalázatoskodó ágyamba. Hogy a csalás teljessé ravaszkodjék ki, az álom szennyes fukarsággal kimért rövid időre - egy órára, két órára - megnarkotizálja testemet, elkábítja lelkemet, hogy aztán irgalmatlan hirtelenséggel elszökjön mellőlem és az éjszaka kellős közepén a legnappalibb ébrenlétre rúgjon. Máris dögként fetrengek, egynehány szívverésnyi ideig még reménykedve, majd nekivadultan kétségbeesve.
Tudnom kellene, voltaképpen tudom is, hogy hány az óra és hogy körülbelül mennyi idő telt el azóta, amióta, ó jaj, az utcai leányok módjára szemérmetlen nemtörődömséggel megcsaló álom cserbenhagyott engem. De ez a tudásom, a felriadásom óta eltelt parányi idő csekély mértékének a tudása mindjárt elcsenevészedik amellett a dühös kétségbeesésem hatása alatt felóriásodó érzésem mellett, hogy voltaképpen már végtelenül sokáig, az időknek ősi kezdetétől fogva gyötrődöm, álomra hiába szántan, ebben a gyilkolóan büntetéses kényszer-ébrenlétben. És vadul iszonytató jövőre szakítva lélekdermesztő kilátást, egyre meg egyre, újra meg újra fölrémlik az az orvosolhatatlanul megmérgező sejtelem, hogy még végtelenül sokáig, az időknek soha be nem teljesedéséig fogok itt tespedni az álmatlanságnak a testet és lelket öldöső és, ó jaj, végképpen mégsem megölő fertőjében.
Beszélni próbálok magammal, megkísérem, hogy észokokkal megvigasztaljam magamat. Hangtalanul is kiabáló erélyességgel ráförmedek magamra, hogy a sírbolti sötétséget elriasszam a higgadt gondolkodás számára megmentendő egy pillanatra, kilendítsem karomat az éjjeli szekrény felé, csavarjak egyet a villamoslámpán, lopjak egy ellenőrző pillantást éjjel mindig föllebbentett födelű zsebórámra, aztán egyszeriben meg fogom látni, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy lefeküdtem, hány óra van, körülbelül mióta lehetek az ébrenlétnek tüzes keresztjére verve és hozzávetően, ha ezen az éjszakán egyáltalán nem húnynám is le többé mardosóan égető szememet, még néhány órát kellene hajnalig kínlódnom. Mégsem teszek semmit, nem mozdítom meg karomat, nem gyújtom föl a villamos lámpát, nem nézem meg az órát. Nem teszek semmit sem, mert úgy meg vagyok merevedve, hogy karomnak legcsöndesebb fölemelése, kezemnek legkisebb megmozgatása, szememnek legszelídebb megrebbentése - meg vagyok győződve róla és attól tartok - elviselhetetlen fájdalmamba kerülne. És aztán, ha prédául dobnám is magamat ennek a fájdalomnak, vajon mi volna az eredmény? Megtudnám teszem azt, hogy éjfél után egy óra van, tehát minthogy tizenegy órakor feküdtem le, mindössze két órája vagyok az ágyban és mivel valamicskét aludtam is, talán csakis - kacagtató, hogy milyen ostobán tartalmatlan egy ilyen «csakis»! - tehát csakis egy órája, netán csupán félórája sülök az áttüzesedett kínpadon és mivel a megváltó hajnalig még körülbelül csakis - már megint ez a szörnyűséges «csakis!» - négy órát kellett várnom, ennél az utóvégre nem áttekinthetetlenül hosszú időnél többet még akkor sem kellene átvergődnöm, ha közben egyetlen megváltó és átokoldó percre sem feledkeznék reám az álom.
Mindezt megállapíthatnám és mégse teszem, mert - többszöri próba kudarca belém döfte ezt a bizonyosságot - egészen hasztalanul tenném és hiába volna bármilyen megállapítás is. Mutathat az óra akármit és hiába számítgathatom a már eltelt és a még eltelendő időt akárhogyan is, úgy érzem és minden megállapított tudásnál keményebb, élesebb megállapítottsággal érzem, hogy végtelenségek végtelensége óta pusztulok már és végtelenségek végtelenségéig pusztulok még - pusztulva, de el nem pusztultatva! - az álmatlanságnak örök poklában. Úgy érzem, hogy már a legelső embereknek őskorában is megszámlálhatatlan évezredekkel ezelőtt itt és így feküdtem és az utolsó embereknek apokaliptikus korában is, megszámlálhatatlan évezredek múlva, még itt és így fogok heverni. Magamat érzem a magam legkorábbi ősének meg legkéseibb utódának és egyben a hörgésig megjajgattató érzésem az, hogy már az a velem mostani érzésemben egybeolvadó egykori legrégebbi ősöm sem tudott aludni, és a velem jelenlegi érzésemben azonosuló majdani legutolsó utódom sem fogja megtanulhatni az alvásnak mindennél nehezebb és legkönnyebben elfelejthető művészetét.
Nappal, amikor fölkeltem és dolgom után járok, persze tudok okoskodni és megértetem magammal, hogy egy-két-három-négy óra hosszáig nem aludtam, mint rendesen és mire megint rámfenyeget az éjszaka, újra egy-két-három-négy óra hosszat nem fogok aludni, mint rendesen. De amikor aztán valósággal elkövetkezett az éjjel és igazán börtönébe zár az álmatlanságnak ez a napközben egy-két-három-négy órásnak becsült börtöne, minden nappali határozott megállapításnak akár legszilárdabb emlékét is kegyetlenül elmossa annak a szakadatlanul áradó, minden gátlás nélkül dagadó, feltartóztathatatlanul rohanó érzésnek a folyama, hogy álmatlanul nyomorgásomnak ideje megmérhetetlenül és örökkévalóan végtelen.
Milyen agybomlasztóan tragikus végzet ez az éjszakáról-éjszakára meg-megismétlődő tapasztalás, amelyet a rákövetkező nappalnak józan ellenőrzése elenyésztetően megcáfolni nem tud, legföljebb hatékony érvényességben a legközelebbi éjjelig fölfüggeszteni képes. Milyen vérfagyasztóan büntető sorsnak elrendelése az, hogy minden másban a végességnek vagyok nyomorult áldozata és semmi egyébben nem foghatom fel és érezhetem meg a határtalan végtelenséget, csakis az éjjel rámgyötrelmesedő álomtalanságában. Minden, ami jó és szép, minden, amit nekihevülve megragadni, hozzátapadva megőrizni, magam számára végnélkül megtenni szeretnék, vagy azonnal elillan és tovamúlik, vagy, ha ideig-óráig magam elé tudom is véres vágyakozásommal odabűvölni, már kirothad belőle a mulandó végességnek síri szaga. Akárhogyan élvezek is, mindig belém harap a földrengéses bizonytalanság veszett kérdése, amelyre csak rettegés a válasz: - még meddig?
Jaj, de ha a térnek azon a parányi végességén, amelyet ágyam elfoglal az éjszaka síri boltjában, álomtalanságtól kigyulladt szemmel és földühített szívvel vergődöm, akkor - milliószor jaj nekem! - akkor és csak akkor, amikor testem és lelkem minden paránya az idő viharzóan rohanó múlását vágyná, megsemmisítő bizonysággá válik bennem, minden éjjel megírja, hogy egyetlen megcáfolhatatlan igazság van a földön, és ennek én vagyok a legszenvedőbb vértanúja, az a tébolyító igazság, hogy az idő végtelen!